Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)
1940-12-24 / 294. szám
1940. december 24. ZALAMEGYE1 ÚJSÁG 17 a csécsi pap könyvét Schnattner Szigfrid csácsbozsoki bencés plébános könyve fekszik előttem. A címe - Tanárszem, diákszív. Korda R. T. kiadása. Ára 4 P. Az ízléses címlap 334 oldalt takar. Elolvastam. És bárhogy próbálom még magam előtt is titkolni, be kell vallanom, hogy zavarban vagyok. A könyvnek is, meg magamnak is tartozom azzal, hogy izgatottságom okát kikutassam. Mióta jó tanítómnak valahogy sikerüli velem megértetni a hetük titkait, jónéhány könyvet elolvastam már. Mindegyiket \ ala- mi szent félelemmel vettem a kezembe. Ha csak egyszerű sárga kötés volt is, mindig úgy hittem, hogy a betűk mögött, a lapok között láthatatlanul egy mesebeli szellem : a könyv szelleme húzódik meg, aki szorongó várakozással, kaján mosollyal, nyilt barátsággal vagy torz gyűlölettel várja, hogyan milyen tetszéssel fogadom, olvasom a könyvet, amely számára az élet, az egyetlen érték, érvényesülési lehetőség. Minden könyvben ezt a mesebeli szellemet kerestem. És örültem, ha kedves, kacagó gyerek volt a szellem ; boldog voltam, ha kék szemmel, tiszta arccal mosolygott rám : megilletőd- tem, ha komoly tudós hosszúszakállas, szemüveges arcát láttam. Riadtan menekültem, ha gonosz arccal, torz mosollyal az öreg kaján vigyorgott rám. Igaz bizalmát éreztem, ha édesanya vagy a kis Jézus intett felém a betűk mögül és letérdeltem, ha a könyvből az Isten arca nézett rám. Mikor az utolsó -oldalt is elolvastam, nem csuktam be a könyvet, hanem a megismert szellem arca szerint osztályoztam azt : besoroztam a többiek közé, bemutattam a régi ismerősöknek : hamis grófoknak, ravasz utcaseprőknek, ételszagéi szakacsnéknak, görbehátú hivatalnokoknak, vagy ha nagyon jó volt, akkor elvitteni mosolygós diákideálomhoz, a szőkefürtű kis Jézushoz, ? De most, hogy a Tanárszem, diákszívet elolvastam, zavarban vagyok, hogy ezt a könyvet hová is sorozzam be. Hiszen olvastam már mosolygós szemű, jókedvű gyerekekről, de ki hitte volna, hogy szemek így tudjanak ragyogni, tiszta lelket igaz örömmel így tudjanak megmutatni ! Hiszen olvastam már más könyvben is, hogy nagy érték a lélek, különösen a fiatal gyerek ártatlan lelke, de. hogy tényleg milyen nagy, azt a Tanárszem, diákszívből kellett megtanulnom ! Hiszen olvastam már más könyvben is arról, hogy a katolikus nevelés — különösen ha papi kezekben van az, — mennyire fontos, mennyire eredeti, menynyire ötletes és lendületes, de hogy valóban mit jelent a gyakorlati katolikus nevelés, arra Schnattner Szigfrid figyelmeztet, aki könyvének címében a tanárnak ugyan a szemét hangsúlyozza csak, és a szívet a diákoknak adja, de aki megismerkedik ezeknek a szimpatikus diákoknak a szívével is, meg a szemével is. az azonnal megállapíthatja, hogy ennek a diákszívet szerető szemmel figyelő pedagógusnak csak a szeme árulja el a tanárt, a szíve azonban hamisítatlan diákszív : diákokért dobogó, diákokat szerető, diákokért aggódó jóságos atyai szív. Zavarban vagyok, mert ami szépet és jót, nemeset és nagyszerűt más-más könyvekből külön-külön kellett egybegyűjtenem, azt itt mind együtt találom. Utalásképen csak egykét fejezetcímet hadd említsek ! Csillagsze- műek dala. Csendes fodrok a tó tükrén. Rózsafa mellől hiányzott a karó. Királyfiak pongyolában. Mocsárparti liliomok. Csupa élmény, csupa hangulat mindegyik fejezet. A hangulatok tartalmas átélésére remekül előkészítenek a frappáns idézetek, nemkülönben a jól sikerült illusztrációk. Zavarban vagyok, mert egy egész sereg pompásan sikerült alakkal találkozom, egy csomó szimpatikus arcot viszek magammal, míg más könyveknél meg kellett elégednem egy-két kedves figurával. Itt megtalálom a . huncutszemű diákot, a lendülettel kezdő lel - ; kés nagyfiút, az élettel birkózó fiatalembert; | egy-két vonással megrajzol tan előttem áll ! a bukott gyerek csúnya arca, és mögötte fölborong az élet bűntől fekete haldoklása ; itt van a tudós tanár komoly feje, itt van a cserkészparancsnok kemény arcéle, a kis Jézus áldó, jóságos tekintete. Könnyed játékok és terhes problémák szövedéke mögött az örök-gonosz kaján ábrázata riaszt- gat ; mosolyok és könnyek, békés munkák és átkos szenvedélyek fölött az Isten jósága ragyog és biztosítja az egyensúlyt. És mindezt nem a tanár, nem a cserkészparancsnok, nem a hivatásos pedagógus; hanem a pap : a ljelkiatya tolmácsolja a diákszíveknek, tehát — igen, ezt sem hallgathatom el — nekem is. Mert ez is oka a zavaromnak : én is szereplő vagyok, a diákszívek közül valamelyik az enyém. A sorok közt nem egyszer megtalálom magamat. És nem az izgat most, hogy régi csínytevéseknek most esetleg újra megismerik a gazdáját, az sem, hogy tanári notesz most újra megnyílik, az sem, hogy egyesek talán fölszólítást kapnak régi mulasztások pótlására, még az sem, hogy egykori tanáromnak, cserkészparancsnokomnak és lelkiatyámnak a könyvéről írok, (hiszen nem bírálat ez és nem iskolai magyar dolgozat !), hanem egyedül az, hogy most újra J— és velem együtt nagyon sokan — a régi kérdés előtt állunk : hogy vagyunk a hálával ? Ha az előbbi problémára elégséges válasz volna is, hogy a könyv becsu- kása után vigyem magammal a lelkiatya jóságos arcát, ha megoldaná is valaki a kételyemet, bogy a Tanárszem, diákszívet az imakönyveim mellett tartsam-e, vagy állandóan magamnál hordjam, erre a második kérdésre magamnak kell — és velem együtt sok jóbarátomnak kell elégséges választ adni. Még mindig zavarban vagyok! Hogy vallomásom teljes legyen, el kell árulnom izgatottságom, harmadik motívumát is. Szerencsére, ép most jöttem rá — nem kis megkönnyebbülésemre. Semmi más ez, mint az a természetes elnémulás és meglepődő zavartság, amelyet az ember valami nagyon szép, valami nagyon megható dolog előtt érez. Meghökkenünk, szólni sem tudunk, mikor a szobába lépünk, ahol szikrázva fénylik a pompás karácsonyfa: Petőfivel szót- lan csüggünk édesanyánk ajakán ; elnémulunk az Isten nagyságának csodálatában, mikor az égiháború fensége ígéz meg bennünket ; egy száguldó, robogó mozdony is hányszor megakasztja lélekzetünket : és ugyanezen ok miatt most is némán, zavart izgatottsággal állok, mint a száguldó zivatar, vágtató mozdony, csillogó karácsonyfa v agy réglátott édesanyám előtt, mert — nos, roppant egyszerű a dolog — mert egy nagyon szép könyvet olvastam és manapság az ilyesmi bizony elég nagy meglepetés és nagy, ritkaság. Mondom, zavarban vagyok. De meggyőződésem, hogy ez nem is baj. Nem baj, ha a Tanárszem, diákszív előtt némán állok, nem baj, ha nem jutok szóhoz ! Nem baj ! Eléggé világosan beszél helyettem a könyv címe : Tanárszem, diákszív és méginkább a könyv szerzője : Schnattner Szigfrid.. . Sár* 1 Farkas Imre. ^arányok, juhok és pásztorok A Karácsony kedves hangulatában mint az Isteni gyermek első imádóit, a pásztorokat említi az evangélium és a szentestéhez fűződő sok hagyomány. A pásztorok látták meg elsőnek az »Isten fényességét« a szentéjszakában s hallották az Isten dicsőségét hirdető angyalok énekét, amikor Betlehem mezején nyájaik mellett virrasztottak. Bárány- kák voltak az első áldozatok, amiket karácsonyi ajándékul a Kis Jézuskának a pásztorok bemutattak. E boldog órától a Megváltó életében szerepelnek a báránykák és juhok, amelyekről megható szeretettel és gyengédséggel szól az Ur Jézus örök szép paraboláiban és hasonlataiban. Az evangéliumból tudjuk, hogy a Megváltó születése után nyolcadik napon a templomba bemutatásakor, mivel Mária és Szent József szegények voltak, az előírt bárányok helyett két gerlicét áldoztak. Ettől az időtől nem beszél az evangélium az Ur nyilvános fellépéséig ; annál többet mond azután. Elsőnek Keresztelő Szent János szól a Megváltóról, amidőn tanítványai előtt rámutat a pusztában : . »íme az Isten báránya,. Aki elveszi a világ bűneit...« Megható szeretettel eltévedt báránykához hasonlítja az Ur azt a bűnöst, akinek felkeresésére elhagyja a kilencvenkilencet, elmegy az eltévedt után s midőn megtalálja, vállaira veszi s visszaviszi az akolba a töb- bihöz. Hogy övéit a reájok leselkedő veszedelmekre figyelmeztesse, óvatosságra inti őket: »Óvjátok magatokat a hamis prófétáktól, akik juhok ruházatában jönnek hozzátok, holott pedig ragadozó farkasok«. — A jó pásztorról szólva mondja, hogy az életét adja juhaiért. Ugyanakkor beszél még más juhokró I is, akik még nincsenek az ő nyája között, de azokért még el kell mennie. A legfőbb lelki hatalom átruházásakor (Primátus !) is azt mondja Péter apostolnak : »Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat«! Máskor kereszthalálára célozva mint a béketűrés példáját állítja elénk a juhot, amely néma marad akkor is, ha »megölésre viszik«. Valóban, talán a juh az egyetlen, amely panaszhang nélkül adja oda életét. A juhok már az ősidőkben is mint az ember kedvencei szerepeltek. Ábrahám és Lóth, amikor tudomást szereztek pásztoraik között a legelő miatt kitört viszályról, inkább szép megegyezéssel elváltak egymástól a béke kedvéért, semhogy a további viszálvko- dásra alkalmuk legyen. | A fáraó haragja elül menekülő Mózes a siI nai félszigeten .Jethró főpap nyájait őrzi, i amidőn az égő csipkebokorból az Ur szó- j lőtt hozzá s a fáraóhoz küldi népe kiszabadítására a fogságból. Belekerült a zsidó rítusba is a bárány, amikor Mózes az egyiptomi fogságból való kiszabadulás előestéjén megparancsolta a zsidóknak, hogy öljenek le egy-egy bárányt családonként, vérével kenjék be az ajtó felső szárát, húsát pedig keserű salátával egyék meg. Ennek megismétlését minden Pascha- (húsvét)kor ünnepeljék meg, mint szabadulásuk emlékét. A keserű salátát azért írta elő, hogy mindig megemlékezzenek, milyen keserű a szabadság elvesztése. A juhok v onzó tulajdonságaik : szelídség és küzdelem révén belekerültek az emberek közéletébe is. Őseink, mint pásztorko- dó nép, szeretettel foglalkoztak velük. A népélet társaivá lettek. Azóta sok család kedvencei s a gyermekek öröme lettek a báOlvassuk
