Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)
1940-12-24 / 294. szám
1940. december 24. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 3 latoskodók a »hármas határig» üldözték a hanyatt-homlok menekülő törököket, akiknek javarésze életével fizetett a támadásért. Ennek emlékére tartják évr ől-évre Zalaegerszegen a feltámadási körmenet után a »határjárást». A sáncregiment vitéz kapitányának emlékét örö'r- kíli meg a szájhagyományból fennmaradt dal. A magyar önérzettől áthatott sorok egyúttal kalapot emelnek az alispáni tekintélynek is : Sáncregiment Saniha kapitány, Félre török. Jön a vicispáu. * Zalai vártörténetekkel kapcsolatosan kötetekre terjedő, — várurakról, vitézekről, nagyasszonyokról és várkisasszonyokról szóló — legendákat tudnék még ma is elmesélni, amelyeknek nagyrészét a táblabíró-világban Kisfaludy Sándor, Deák Ferenc, Skotty őrnagy, Vajda Ignác hétszemélynökökkel Sümegen együtt élt anyai nagyapámtól, eilericzi Eitner Józseftől kisdiák koromban, 65 evvel ezelőtt hallottam a korán setétedő téli estéken a tűz lángjaitól pirosló kandalló előtt együtt üldögélve. A mai napig emlékezetemben maradt történeti mesél- geléseit milyen örömmel hallgattam..,. na a többiek. Megint énekelnek. Köszöntik a Ids Jézust, akii meghozta Székelyország feltámadását. Karácsonyfát még nem vittek okkora diadallal, Kormenetben soha. A harang ging-gal- lózott tovább, mintha búcsújárókat köszönténél. A kíváncsibb, frissebb csillagok pislogtak máij. Máskor, ilyenkor nagy pelyhekben hullt a hó, most az ég is örült, mosolygott. A faluhoz közeledtek. A szélső házból mécsvilág szűrődött ki, férfiak, mások kijöttek a hangokra. Volt, aki csatlakozott a karácsonyfát vivőkhöz. Gyertyát is gyújtottak, világoltak. Szált a betlehemi ének, a hegyek visszaverték a hangokat. Egy székely íurakodott előbbre. Az erdész mellé került, nem szólt, megcsókolta. Aztán a karácsonyfát. A gyermek apja volt. Bajuszát félretörölte, kibuggyant a szava : — Hát igaz, mégis igaz . . . Az erdész visszaölelte a székelyt. Hangja az örömtől csuklóit. — Igaz, igaz ! A betlehemi Kisded elhozta a székely feltámadást... Igaz, igaz . . . Legyen megáldott mindörökre, mindörökre... A harang csilingelt tovább. Hangja bejárta a szíveket, lelkeket. A kalapok lekerültek a dacos férfifejekről, az asszonyok imára kulcsolták kezeiket. Legyen érte hála, köszönet mindörökre. .... mindörökre ... Beszélgetésben örökméccsel. (Az ajtó enged. Készséggel ereszt be a sötét és csendes templomba. Komoran mered Jelém a kereszt és úgy érzem, titokzatos szemek figyelnek rám a fali képekről. — Csak az örökmécs vár, hív és szeret.) Zajos az utca és látod, fáraszt a tülekedő, vásári élet . . . — A fényességem nyugalmat áraszt. Nincsen sok időm, tovább kell mennem, de beköszöntök egy percre hozzád . . . — Az örök Szent most figyel rád bennem. Én tudom, sírást, könyörgést, panaszt sokszor hoznak eléd a magányba . . . — Meglobbanó lánggal hallgatom azt. Mert annyi a baj, hideg a tél is, milliók fáznak, éheznek, sírnak . . .-- Csak kitartani, remélni mégis. Szeretnék kemény és erős lenni és porszem vagyok, esendő, gyenge . . . — Csak egy a fontos: felfelé menni. Nárciszok szirmát szórnám, hogy abban járhassak. . . Fehérlő tisztaságban. . . — Ha sárban jársz is: te hordd magadban. Aranyszemii mécs! Nehéz az élet és olyan ködös rögös az útja . . . — Valaki egyszer hazavár téged. Mért másnak nyílnak mindig a rózsák, hisz én is, én is szeretem őket. . . — Töviskoszorut viselt a Jóság. Pirosszivű mécs! Tán nem is érted, mekkora súlya van a keresztnek... — Valaki egyszer már vitte érted. , «>• (Amig döbbenő szívvel hallom ezt, a mécs lobban a halvány világnál az égig fénylik fel a nagy Kereszt.) Háry Emma. SZÉKELY KARÁCSONY —----------— IRTA : GYUTAY ISTVÁN Ha vas fák közt bujkált a délutáni napsugáj Tegnap még havazott, a fák ágai roskadoztak a hó alatt. Az égig érő fenyőfákról egy-egy pamatnyi hó hullt le. A természetben igazi karácsony volt, ezernyi csillogás, pompa. Kicsiny őzike fut a fák közt, félénken megáll, körülnéz. Amodább rőzseszedő asszonyok törtetnek. Most szabad. Tavaly még tiltották, büntették. Pedig karácsony volt akkor is, a szeretet és békesség ideje. Ja, akkor nehéz idők jártak a székelyre. Jaj volt, akit karácsonyfavágáson értek az oláhok. Most szabad... A Székelyföld megtért, a magyar haza ölelte keblére. Sohasem volt ennyire szép a karácsony, mint most ! Dal, béke, angyalok csilingelése. A szívekben megnyugvás, áhitat. .. Az őzike megretten. Fél a jámbor, pedig senki sem bántja, nem úgy, mint régen. Meg aztán karácsony is van. Magyar, székely nem bántja ilyenkor a vadat. Az őz figyel. Tovább fut. Kár volt. Egy kis gyermek, talán 10 éves tapsikál feléje. Hívogatja, hiába. Félénken viszszatekint s eltűnik a fák között. A kis gyerek i nézdegél. Az egyik óriásfenyőt méregeti tövé- . tői a tetőig. Fejszéjén húzogatja ujjacskáit, la- j tolgatja, elég éles-e. Alig nagyobb fejszéje, nye- j lénél. Mint a nagyoktól látta, leveti, kabátját Felemeli fejszéjét. Visszabocsátja. Körüljárja a fát. Ötüknek kellene összefogózniok, hogy körül érjék. Mégis hozzáfog. Párat üt, elfárad. Újra végigtekint a fán. Sóhajt, magának beszél. j Ez a legszebb, ez a legnagyobb... Az j édesapám mondotta ... Valaki mögéje kerül. Jól öltözött, erdészruhás. Talán a tulajdonos, talán a kerülő. Ki tudja ? Nézi a kis gyereket. Szótlanul, némán. A gyermek megint emeli a fejszéjét. Ezt már nem állhalja. — Mit csinálsz, fiam ? A kis gyermek megdöbben. Fejszéje aláha- nyatlik. Szipog. — Kivágom a fát ! — Kivágod ? Azt ugyan aligha. Felnőtteknek is egész napi munka. Kivágod ? És miért ? — Édesapám mondotta . .. — Mit, gyermekem ? — Azt, hogyha visszatér Székelyország a magyarokéhoz, akkora karácsonyfát csinál, hogy alig fér a szobánkba. Hátcsak ezért... Az erdész jóságosán megsimogatja a gyermek fejét. Nézi, könny gyűl szemébe. Tekintetét azután a messzeségbe fúrja, gondolkodik. A fiú bátrabb lesz. — Kivághatom ? — Csak vágd, gyermekem ! Segítsek ? — Nem, nem, majd magam. A rőzsétszedő asszonyok megrakodva közelednek. Hátuk meghajol a teher alatt. Térdig taposnak a hóban. Az egyiknek csizmáját is lehúzta a hó, a jnásik kuncog hozzá. Hátrább valamelyik karácsonyi dalt. dúdol. Rászólnak. — Ugyan már, no ! Nincs itt még a szent este. Nem jött fel a betlehemi csillag ! De azért az csak dúdol tovább. De szép is! Száll az ének. Először halkan. Utóbb a drága hangok betöltik az erdőt, a fenyvest. »0, boldog Betlehem...» Az erdész hallgatja. Alig veszi észre, szája énekre mozdul. Az asszonyok köréje csoportosultak. Van, amelyik ráül rő- zséjére, köténye csücskével törölgeti szemét. A kis gyermekről meg is feledkeztek. Az nem énekel. Más foglalja el. Neki a karácsonyfa volt az első. Sokat mesélt róla az édesapja. Kicsiny gyertyácskáróJ, dióról, almáról. Még sohasem látott ilyent, legfeljebb álmában. Most, most szabad ... Újra felemelte fejszéjét. Maga is utána dőlt. A fejsze koppant- Hangjára az egyik rőzseszedő felütötte a fejét. — Adorján ! — Édesanyám ! — Ejnye, nó, mit csinálsz ? Hiszen ez az apád fejszéje ! — Persze, hogy az ! Kivágom a lat ! Az asszony magához öleli gyermekét. Becéz- geti, babusgatja. Még a foltozott kendőjét is rákanyarítja, befedi. Hideg van, meg ne fázzék. Maga meg a körmére fú. topog lábával. Sietősen lehajol, gallyat dug kö legébe.' Ennyivel is melegebb lesz a kis szoba. Az erdész biztatgatja : — Csak bátran ! — Az Isten fizesse meg ! Csakhogy végre megint szép a székely karácsony... Az erdész rábólint. A kis gyermeket közelebb inti. Szeretne neki is örömet szerezni. Mosolyog. Talán azon, hogy miként is lehetne levágni a nagy fenyőt, amikor nem lehet. Nem, ez nem lehetséges. — Gyere, fiam, keressünk másikat. Ez nem fér a szobátokba. Meg aztán, hol akadna anv- nyi dió, alma és más... Nos, gyere! A kis gyermek még kéreti magát. Nehezen válik meg a nagy fától. Hiába, ez tetszett meg neki. Az erdész előre indul. Beletapos a hóba. A gyermek utána ballag. Nem messze találtak is karácsonyfának valót. Szép volt, ezüstös. Sűrű lombú, zöld. Az erdész lerázza róla a havat. — Jó lesz ? A gyermek biccent. Körüljárja. — Nem bánom, de az a másik mégis szebb! Az erdész most már nem sokat kérdez, a fenyőbe vágja a fejszét. Üt még néhányat s a fa végigfekszik a havon. Közben esteledik. A nap is elbújt. Homály terjeng. A völgyből harangszó száll. Hívogat. A gyermek lekapja kalapját. így szokta, ha kondul a harang. Apja tanította rá, hogyan kell könyörögni a szebb jövőért. Most is mozdul kicsiny szája. Szíve hangosan ver. De szép ! Szól a harang, karácsony van... 'Az erdész vállára veszi a fenyőt. Elég nagy. Akkora, hogy a kis székely házban padlótól padlásig ér. A gyermek boldog, még a fejszéről is megfeledkezik. Visszafut érte. Vidáman futkos körbe-körbe. Biztatni kell. — Gyere, este van ! Várnak. Majd otthon. A rőzseszedők is cihelődnek. Kötegeiket, ruhájukat igazgatják. Egyik a másik vállára, hátára segíti a rozsét. Az utolsóét meg az erí- dész. Mintha szent körmenet lenne, vonulnak a falu felé. Elől az erdész a karácsonyfával, utáKedves vevőinekjés rendelőinek kellemes karácsonyi ünnepeket kíván Tóth Gyula
