Zalamegyei Ujság, 1940. július-szeptember (23. évfolyam, 147-223. szám)

1940-08-03 / 176. szám

4 ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1940 augusztus 3. A régi betyárvilágból. Mit mondanak a szájhagyományok és fakult Írások Jóleső hírek jutottak el hozzánk valahonnan a magyar- román határszélről, ahol zalaegerszegi kato­nák készülnek a nagy napra, amelyen Er­dély hű magyarsága elválaszthatatlanul be­kapcsolódik az ezeréves magyar sorsközös­ségbe. Ki kell mondanunk, amit érzünk : jólesett hallanunk, hogy fiaink becsületet szereztek a zalai névnek, örülünk annak, hogy a zalai katonaság nem »szellemtelen véradó«, hanem; a nemzeti és társadalmi feladatok tudatában élő eszményi lovagsereg. A kis határmenti falu, ahol a zalaegersze­giek jelenleg várják a nagy napot, röviddel megérkezésük után tisztább, rendezettebb, csi­nosabb lett- Amint halljuk, a falu vezetősége ezért küldöttségileg mondott köszönetét Az otthon maradt családanyák és gyenge gyermekek segítségére siettek a mezei mun­kában. Zalai legények kaszái alatt dőlt ren­dekbe az acélos tiszaimenti magyar búza., Büszkék vagyunk, hogy az első aratási nap után a marokszedők felkeresték a parancsno­kot, hogy ők gyengébb kaszásokkal is beérik. (Szerénységük oka, hogy a marokszedők már az első délután messze elmaradtak a sorban). A parancsnok nem kis önérzettel válaszolta, hogy gyengébb kaszásokat adni nem tud-.. Leginkább jólesett a lelkűnkről leszakadt véreink erkölcsi magatartásáról hallani, ürü­lünk annak, hogy a falu küldöttsége csodál­kozva állapította meg, hogy a katonáktól ká­romkodást nem hallanak. Kívülállók mond­ták el, hogy a zalaegerszegiek a »kemény pa­rancsot« férfias akaraterővel tartják.. . Mi­ért sikerül ez ? •. Minek kérdeznénk, hiszen azt is megtudtuk, hogy a vasárnapi tábori miséken a csapat fele, tisztek és legénység, veszik magukhoz az Erősek Kenyerét a szenL- áldozásban. Tudjuk, hogy itt van a szokatlan és megcsodált életmód nyitja. Köszönjük a vezetőségnek és hálánkat fe­jezzük ki, hogy elvitte Zalaegerszeg gondol­kodását innen a nyugati végről a keleti vé­gekre. Köszönjük, hogy fellépésükkel meg­mutatták, hogy itt nálunk nemcsak szavak­kal, de teljesítményekkel is azt vallják, hogy a nemzeti és társadalmi feladatokat csak a mélyebb, a lelket is átjáró tiszta keresztény­séggel lehet megoldani. Hisszük, hogy a zalaiak példája nem marad pusztába kiáltó szó. Reméljük, hogy az or­szág különböző részeiben az EMSZO, a Le­gényegyletek és más katolikus egyesületek férfiserege, amely a legnemesebb lelkesülés és a legtökéletesebb felajánlás szellemében most fizikai erejét bocsátja a nemzet rendel­kezésére, megteremti azt a magyar férfitábort, amely a legeszményibb értelemben vett kö­telességének ismeri : a hazának tett szolgálat szent alárendeltségben érvényesüljön a val* {lás, a nemzet és a társadalom szolgálatában. S ha ez a szellem kialakul, — ki kell ala­kulnia, hiszen a nemzet legjobbjai adják hoz­zá erejüket —, akkor talán a magyar kato­naságot illetően nem lesz igaza annak az író­nak, aki szerint »mióta beállt az általános hadkötelezettség, a katonáskodás már nem lo­vagiasság, hanem szellemtelen véradó, ame­lyet épúgy megegzekválnak, mint az adóhát- rálékot • Ha a zalaegerszegiek példája hódít, akkor a magyar katona újra a lovag eszmé­nyét és értékét jelenti, mint Szent László vagy Nagy Lajos királyaink idejében —, aki kötelességét nem szorítja az elkerülhetetlenre, aki nem piszmog, aki a szatócsok mérlegét nem ismeri, hanem tud áldozatokat hozni, nagyra buzdulni és minél többet kivívni... »»» o ««« II. Múlt vasárnapi számunkból helyszűke mi­att kimaradt a "folytatás. Most azután, mivel lapunk ismét a szokásos terjedelemben jelenik meg, következnek a többiek. Első közlemé­nyemet Patkó Pistával fejeztem be, de most mégis vele kell a foly­tatást kezdenem, mert főt. Egyed Ferenc, ri- gyáczi plébános úr Patkóra vonatkozóan nat gyón érdekes kiegészítő adatokat bocsátott rendelkezésemre közlés végeit. Amikor a plé­bános úrnak szívességéért köszönetét mondok, közlöm hozzám intézett nb. levelét a követ­kezőkben : Kedves Szerkesztő Ur! Érdeklődéssel olvastam a régi betyárvilágd bot írt cikkét. A Patkó Pista engem is na­gyon birizgált, meri egyetmást hallottam róla. — Néhai jó Vük bácsi, öreg hívem, még 85 esztendős korában is kitűnő emlékezőtehet­séggel rendelkezett. Rigyác falu múltjáról sok érdekes dolgot mondott el. Patkó betyárról a kővetkezőket mondotta : Patkó Pista egyik társával ( a nevét nem tudta megmondani) Pördeföldén agyonlőtt két zsandárt s ezért menekültek Szlavónia felé. Egy szép tavaszi nap délutánján aztán megjelentek Rigyácon s bementek Heyden Mihály tiszttartóhoz, aki pár nap előtt valami 4 /ezer forintot kapott- A rigy,áriak összefutottak s meg akarták a két betyárt támadni, de Heyden leintette őket. Különben Heydennél mindössze 300 forintot találtak, mert a többit ép aznap vitte be ta­karékba. Rigyácról aztán az Inkey urasági elegáns kocsiján mentek a betyárok Szepet- nekre a plébániára. Mikor a szepetneki káp­lán — Mi holies Ferenc — a rigyáci uraság kocsiját meglátta, nagy; .örömmel kaput nyi­tott, de nagy meglepetésére nem az uraság, hanem Patkó Pista és társa lépett ki a kor csiból. Betessékelte Patkó a plébánost, a káp­lánt és az épen ott időző templomatyát is. De nem sok pénzt kaptak tőlük- Innen a ber tyárok a rigyáci urasági kocsin Murakeresz- túron át Kakonyára mentek s onnan Szlavó­niába. A kocsist Kakonyáról visszaküldték, gazdagon megajándékozva. Azután a kocsist Rigyácon haláláig Patkó kocsisának nevezték. — Eddig tartott elbeszélése. Hittem is, nem is. Mikor aztán olvastam Rómer Flóris egyik archeológiái levelében (1. Bátoréi : Adatoki Zalamegye történetéhez IV- k. II. f.—118 1.) erről a betyárhistóriáról, őt ugyanis egy év­vel ugyanezen az úton szállította ugyanaz a kocsis. A szepetneki házasultak anyakönyvébe pe­dig a néhai jó Bokányi György plébános 1802- május 7-én ezt jegyezte be : Ez nap Palkó esti 10 órakor kirabolt. — Most már hiszem néhai Vük bácsi elbeszélését. Juhász András a 60-as években tartotta hosszú ideig rette­gés bien Somogy megyének nyugati részét és Zala megyének Soinoggyal szomszédos vidér keit. Nagybajomban született és legény korái­ban ott juhászbojtároskodott. Akkor adta fe­jét a »gonosz életre«, amikor a nyáj kolom- posa hasadékba esett s utána zuhant az egész nyáj- Alig maradt a nagy falkából egy-kettő. Juhász a büntetéstől való félelmében megszol- köll. s az akkori idők szokása szerint bandát alapított. Zalakaros községben ismeretséget szerzett és onnan irányította a »kiránduláso­kat«. Igen sokszor megfordultak a zalavári bencés apátság Báránd pusztáján, amelynek hatalmas erdei kitűnő búvóhelyül szolgállak. Tóth György volt akkoriban Bárándon az erdész. Egyszer fogytán volt a banda puska­pora és Juhász úgy gondolta, hogy legbiz­tosabban az erdésztől szerezhet legalább any4 nyit, amennyi elég lesz addig, amíg valaho­gyan eljuthatnak Keszthelyre vagy Kanizsára. Egy éjszaka megközelítették tehát az erdészl- lakot. Juhász Böszörményi Pistát küldte előre, aki bekopogtatott az ablakon és az erdésztől egy pár lövet puskaport kért- A ban­da többi tagja a kapuhoz vezető kis hidnál várakozott. Tóth György erdész azonban lö­véssel válaszolt és Böszörményi Pista holtan vágódott a földre. Erre Juhász általános tá­madást vezényelt és a banda betörte az aj­tót Tóth és felesége a padlásra menekültek, amelynek lépcsője a kamrából vezetett föl. Két puskát és elegendő lőszert vittek maguk­kal. Tóthnak jó fedezéke volt a felfelé nyíló padlásajtó. És megkezdődött a harc. Tóthné töltötte a puskákat. A harcban Tóth még egy betyárt agyonlőtt. Mivel Juhász így med­dőnek látta részükről a küzdelmet, s mivel tudta; hogy a dsidás őrjárat Zalaapátibóí reggel 6 órakor indul Báránd felé, szólt Bene Vendel gulyásgazdának, Tóth komájának, hogy csalja le szép szóval Tóthékat a pad­lásról. Bene nem mert vonakodni, felszólt tehát : »Jöjjenek le komám uram, aztán ad­janak kezet egymásnak. Nem lesz semmi bán- tódásuk sem.« Tóthék Iliitek és elhagyták biztos helyüket. Mire leértek, Juhász addigra már bevonszoltalla két elesett társának holt­testét Tóth irodájába. Tóthot azonnal megra­gadták, a két holttest közé térdeltelték, el­mondattak vele egy ' Miatyánkot, s azután mellbeiőtlék. Tóthot az esztergába temetőben temették el és síremlékén olvasható, milyen körülmények között tűnt el az élők sorából... Juhász fejére 4000 forint volt kitűzve, de nem tudta kéz re kérileni senki sem. Még a katonaság is tehetetlennek bizonyult vele szemben, olyan ügyesen siklott ki bandájával együtt gyűrűjéből. Végzete Zalakarosban érte őt utol. Egy nagyobbszabású kirándulás után ott egy nőismerősénél akarta kipihenni fá­radalmait. A nő három legény lest vérének kezc dettől nem tetszett ez az ismeretség és ezt tudta Juhász is, épen ezért nagyon szemmel- tartotta a legényeket. A szénapaj Iában boroz­tak, de Juhász csak akkor merte poharát emelni, amikor a legények is ugyanazt tették. Meg is mondta ezt nekik. Egy óvatlan pilla­natban az egyik legény mégis kifogott rajta. Amikor Juhász fölhajtotla a poharat, a föl­dön ülő legény az elrejtett baltával belevá­gott bal alsó lábszárába s elvágta inait Ju­hász elesett s a másik kettő egy négyágú vas­villával a földhöz szegezte nyakát Többet nem kelt föl. Hozzátartozói holttestét Nagy­bajomba szállították és ott földelték el. (Folyt. köv. Cáfolatok a veszteségekről elterjedt hírekre. A francia kormány hivatalos kiadványban, cáfolja azt a külföldön elterjedt hírt, hogy a franciák a most lezajlott háborúban más- félmillió embert vesztettek volna. Ugyancsak cáfolatot adott ki a német kor­mány is azokra a hírekre, amelyek a németek eddigi háborús veszteségét több millió em­berre teszik. A német hadvezeiőség szerint a franciák vesztesége sem haladja meg az egymilliót, így tehát a németeké sem lehet több millió. Az időszerű, események szemlélésénél nélkü­lözhetetlen térképek, külföldi képes fo­lyóiratok állandóan kaphatók a ZRÍNYI RQ.I könyvesboltjában. Nagy választék divatlapokban, irodalmi újdonságokban. ,

Next

/
Thumbnails
Contents