Zalamegyei Ujság, 1939. október-december (22. évfolyam, 227-298. szám)

1939-12-23 / 294. szám

12 Béke legyen mindenkivel, akik dolgoztok, akár napsütötte omlós barázdák közt, akár a tár­nák kínzó mélységeiben. Béke legyen az édes­apákkal, a csupa szív édesanyákkal, akik őrt állnak a legnehezebb vártán, béke mindazo­kon, akik gyógyítják a sebeket és a türelem olajával enyhítik a fájdalmakat. Karácsony éjszakáján, amikor a harang bét- kés szava kondul, szabaduljunk meg minden szürke földi gondtól. Virrasszunk a szent Párral és dalolja lelkünk : Pihenj, pihenj kis Jézusom, ( Elfáradsz majd a keresztúton.« A kupa teljék meg borral, dió, mogyoró arany porral. Minden hajlék szállás legyen, messzi utas hazatérjen. »Csak egy Vándor jár az éjben, ragyogó csillagfényben. Téli hóban amíg ázik, feje körül fény cikkázik. Lába botlik, feje széi- dül, vérzik szúrós hét sebébül. Amit Ti ér­tetek kapott«. Karácsony van ....... Álmod' jatok ! ! ! Mátyás László káplán. Karácsonyi életkép. Irta: Hegedűs Klári. A december huszonnegyediki jeges szél vé­gigsüvített az utcákon, megzavarta a szűz­fehér hópelyhek szeszélyes lebegését, sivítva vágta bele imbolygó, szilánktestüket az embe­rek arcába. Csak három testvér nem hallotta a kará­csonyest zokogó vad szimfóniáját és nem vette észre a halálos színjátékot, mert csillogó ki­rakatcsoda előtt pénzszámolásba merültek el. — Egyhúsz, meg hatvan, az egynyolcvan, meg negyven, az kettőhúsz — számolta a na­gyobbik, egy hirtelenszőke diákgyerek. — öcsike —■ szólt szemrehányóan hat év körüli testvérének —, te még nem adtad ide a zsebpénzedet. — Épen most akartam odaadni — felelte fontoskodva öcsike. Mosolygó szemeiben mint­ha játszó tündérkék incselkedtek volna. — De ez csak ötven. fillér ! Neked hatvan volt. Mit csináltál a tízzel ? — kérdezte a bátyja. — Hát izé... tudod — tagolta zavartan a kicsi — krumplicukrot vettem rajta... — Ejnye, te torkos gyerek ! Mikor hagysz fel már azzal az örökös krumplicukor evés­sel ? — dorgálta a diák. Még szerencse, hogy a karácsonyfára is nem krumplicukrot aggat a Jézuska. — Gyerekek — fordult most feléjük leány- testvérük, aki ezideig a kirakatot vizsgálta — ideje lesz már megvenni az ajándékokat, mert beesteledik. Tehát édesapánk hamutartót kajp. Nézzétek, milyen helyes ez a virágos mintájú! — Nem, az nem szép ! Szebb az őzikés! Olt van a sarokban ! Azt vegyük meg, Mártus ! — kérte rábeszélő hangon Öcsike. — Jól van, no, az őzikés lesz. De mit ve­gyünk anyunak ? — tűnődött a leány. Élénk vitatkozás után, amelyben természe­tesen öcsikének volt a legnagyobb szerepe, végre megállapodlak egy karcsú virágvázá­ban. Mária be iá ment az üzletbe, a fiuk pedig kint várakoztak. Öcsiké az ajtóüvegre nyomta pisze orrocskáját, igy tarlotta szemmel nő­vérének vásárlását. Pár perc múlva már jött is Márta és ragyogó szemmel szólt: — Képzeljétek, maradt még negyven fillé­rünk ! ’ Mit vegyünk rajta ? — kérdezte., — Krumplicukrot! — indítványozta öcsiké, de testvérei nem hallgattak rá, mert más kö­tötte le most a figyelmüket. Megpillantottak egy zokogó fiúcskát, aki üveget szorongatott kékre fagyott kezeiben. A testvérek körül­fogták. — Miért sírsz kicsikém ? Bántott valaki ? — kérdezte Márta anyáskodva. . — Hol van, aki megütött ? Majd ellátja a ZALAiMfi&VÄ ÚJSÁG baját a bátyám,, ne félj. Ö a legerősebb fiú a gimnáziumban ! — harciaskodott Öcsike. De a kisfiú bánatosan ingatta a fejét, s imeg}-meg(- csukló zokogással tördelte : — Nem bántott senki..., hanem... har nem elvesztettem harminc fillért!... Mind a harminc fillért! szipogta keservesen. És most nem tudok tejet venni... pedig ma jön a Jézftska... és olyan régen ittunk tejet... Jaj, mit mond a mamáin !... — sírt fel hangosan a gyermek. A testvérek egymásra néztek. Tekintetükben ott csillogott megma­,1939. december 23. radt negyven fillérjük sorsa. A jeges szél is mintha közben langyon már jusi fuvallattá változott volna hirtelenében, amely körülölelte a gyereket, aztán az embe­reket, a hópelyheket, mind, mind, az egész világot ! Márta már adta is a pénzt a kisfiúnak. — Ne sírjál kicsikém ! Nézd, itt van negy­ven fillér ! Harmincon vedd meg a tejet, a többin pedig... Öcsike lelkendezve közbe­vágott — A többin pedig vegyél krumpli­cukrot ! Egy cseh, akit szerettek a magyar honvédek. A Piave alsó szakaszánál voltak állásban a 20-as honvédek 1917. karácsonyán, Bugsch Aladár ezredparancsnok úr mégis gondos­kodott arról, hogy' á békés otthontól messzire szakadt zalai honvédek az ágyúk dörgése, repülőgépek berregése, géppuskák kattogása közepette is érezzék a karácsony szellemét: a szeretetet. Az ezredtörzsnél, minden zászló­aljnál, de az egyes századoknál is rendeztetett karácsonyfa-ünnepélyt. Zalától, főként Nagv- kanizsáról bőségesen érkeztek szeretetadoiná- nyok : meleg ruha, sütemény és másféle, a honvédek részére hasznos apróságok. Az ezredtörzs . karácsonyfa-ünnepélye után az ezredorvossal együtt indultunk a segély­helyen lévő tanyánkra. Elhaladva a parancs­nokság mellett épített fedezék előtt, kellemes éneklés hangja ütötte meg fülünket. Meg­álltunk és hallagatóztunk. »Mennyből az an­gyal... dallama.; szűrődött ki hozzánk. Az egyik küldönctizedes énekelt szép, kellemes bariton hangon, a többiek pedig halkan dudq- rászták az ismert karácsonyi éneket. Az ének­lés befejeztével sBplcsó tizedes szava hallat- ^ szolt ki a szabadba : — Ne búsulj cselük, hiszen karácsony van. Ugye szabadság kellene, de hát arra még várhatsz! — Ja, ja, (csellak, csellak — dörmögött vissza egy hang. " — Ejnye, doktor, (gyere, nézzük meg a küldönc-társaságot. Úgy látszik, vígan vannak szóltam az ezredorvos felé. Kíváncsian nyitottunk be a küldöncök ta­nyájára. Megjelenésünkre katonásan ugrot­tak fel az asztal mellől a honvédek és tisz­telettudóan katlanlották össze bakancsaikat. Mindegyik a kevéssel előbb kapott karácsonyi ajándékkal volt elfoglalva. Gyermekies öröm sugárzott le arcukról, hiszen messze, ellensé­ges földön is részesei az otthonlévők szerető gondoskodásának. Különösen boldog volt Fe­kete József küldönc, mert hát szabadságra készült és magával vihette a karácsonyi aján­dékot is : finom süteményt, csinos zsebkést, pipát és levélpapírt. El is mondta, hogy kis fiának viszi a süteményt és a szép kést, mert a gyerek nagyon örül a harctérről hozott ajándéknak. — Gseke tizedes már nem volt olyan vidám, hiszi ő csak egy napja vonult be szabadságról és ki tudja, mehetne még haza... Mindegyikkel váltottunk néhány szót, míg végül megkérdeztem Bölcsőt: — Hát ki a cselák közöttük ? — Az ott kérem1 — és az asztal végén álló szomorú arcú honvédre mulatott Bölcső. Hozzáléptem a honvédhez és megkérdeztem — Maga talán cseh, hogy cseláknak hív­ják ? i — Cseh vagyok, oláson jilentem, de nem csellak vagyok — válaszolt feszes állásban a megszólított, ' \ — Hogy, hogy ? — kíváncsiskodtam tovább. Az én esehem elkezdte a!; 'magyarázkodást magyar nyelven, mivel azonban láthatóan nehezére esett a magyar szó, németre fordí­tottam a beszéd fonalát. Elpana^zolla, hogy rossz néven veszi, hogy bajtársai cseláknak hívják. Szokatlan volt ugyanis a megjelenése a 20-as honvédek között, mert há’ ő büntetés­ből került közéjük. A közös 26-os »hőre ruky« (fel a kezekkel) ezrednek az orosz harctéren való gyalázatos szereplése után az ezred még megmaradt! katonáit a monarchia megbízható, főleg magyar ezredesbe osztot­ták be. Ö néhányadmagával került a 20-as honvédekhez, de társai közül már csak egye­dül van a 20-asoknál. \ Észrevehetően jól esett neki sorsa iránt való érdeklődésem, azért tovább kérdeztem magyarul : — Megbarátkozott már a magvar katonák­kal ? — 0 ja, jilentem oláson. Mivel gondolatát tovább nem tudta magya­rul kifejezni, németül folytatta : — Jó fiúk kérem ezek a magyarok, legtöbb engem is bajtársnak szől?t. Tessék ide nézni, Cseke tizedes úr mily sok jó magyar kalá­csot adott, borral is megkínált. Én szeretem a magyar honvédeket, hisz’ én is az vagyok, a sapkámon ott van a 20-as szám és jel­vény. Legtöbb bajtársam (kamerád) igen jó hozzám, csak néhányan csúfolnak cseláknak, ami rosszul esik. — Hát mi volt a közös húszasokkal ? — kérdem kíváncsian. — Ah, az rósz ezred volt, kérem. De ha abban az ezredben a legtöbb katona hitvány is volt, én mégsem voltam az. Ezért is meg­segített a jó isten, hogy a 20-as honvédek­hez kerültem. Én megteszem kötelességemet itt is és bízom abban, hogy a háború végén visszatérhetek majd enyéimhez. így kará­csonykor szeretnék otthon lenni, de nem lehet Most még nem kapok szabadságot, de az ez1- redes úr megígérte, hogy majd az is lesz. — Van családja ? — érdeklődöm tovább, — Igenis van, jelentem aiásan — s máris huzza zubbonya zsebéből családja fényképét és nyújtja felém. Meglepődve néztem hol a képre, hol pe­dig a kopottas, de tiszta és rendes ruházatú »cselák« 20-as honvédre. A fényképről ugyanis öt barátságos arc mosolygott felém : a 20-as honvéd polgári öltözetben, felesége és 3 gyer­meke. Mindnyájan kifogástalan, úri öltözet­ben. — Mi Ön civilben ? — tudakoltam meglepett kíváncsisággal. — üroguista kérem, jilentem oláson — fis- lelt büszkén az én honvédem. — Fényképész is — kiáltották mosolyogva a küldöncbajtársak, akik a droguista szót megértették német beszélgetésünkből. Mindjárt tisztában voltam a helyzettel. Ez; a cselék ügyes és használható ember lehet — gondoltam magamban —, azért került aZ ezredtörzshöz küldöncnek. Különben a ke­mény és szigorú Bugsch ezredparancsnok úr nem osztotta volna be maga mellé szolgálat­tételre. .1 Beszélgetésünket az olasz ágyúlövések dö­reje zavarta meg. A tengerről kilőtt nehéz gránátok suhogva repültek el felettünk és tőlünk hátrább, az öreg Piave mellett csa­pódtak le. Megszorítottam a honvéd cselák kezét, még néhány szót váltottam a többi küldönccel is, majd a doktorral a lagúnák feneketlen sará­ban hazabotorkáltam segélyhelyi tanyánkra, A karácsonyéji találkozás után figyelemmel

Next

/
Thumbnails
Contents