Zalamegyei Ujság, 1937. július-szeptember (20. évfolyam, 145-221. szám)

1937-07-04 / 148. szám

1937. július 4 Zalamegyei Újság 3. vagy a nagybirtok. Előnyük és hátrányok egyaránt jelentkeznek. Tény, hogy minden magyarnak egyformán joga van az ősi rög­höz, amelyik a kenyerét adja meg. Az is tény, hogy egészsé­ges, szociális földbirtok-politikát joggal várunk, amelytől sok nyo­morúságunk és gondunk enyhü­lését, jobb kenyeret, nagyobb karajt remélünk. De az is igaz, hogy ezt a kérdést megoldani ex-lex állapotot teremtve, sötét­ben bujkálásokkal, a lelkek bor­zalmas forradalmasításával, korcs­magőzben, mámoros fejjel, hordó- bölcseséggel nem lehet. Csele­kedjenek ebben a kérdésben azok, akiknek ezt mrg kell ten­niük a Haza, a nemzet javára, a legteljesebb, a történelem itélő- széke, de saját lelkiismeretük előtt is súlyos felelősségérzettel. Megvan-e ez a felelősségérzet a „falukat okosító“ urakban, nem tudom. De a lélekmérgezésnek az a fajtája, amely a nemzeti lélek lebecsülését váltja ki, amely saját tehetetlenségünket kiabálja és fel­adatnak jelöli meg, hogy erősebb, idegen népbe szívódjunk fel, abba beleolvadjunk, a legsúlyo­sabb tűn a nemzet ellen. Ilyen tanítás a hazaárulás örvényén táncol. Mondhatom, pokolian kí­sérteties haláltánc. Súlyos ez a kijelentés, de a józan, fajtájukért remegő magyaroktól kérdezem, nincs e igazam ! Azt vethetnék ellen : hogy le­het gyerekek beszédéből ilyen következtetést levonni ? Csak azt felelem, hogy a bolondok és a gyerekek már sokszor megmond­ták az igazat. Az a kis beszédes negyedikes elemista nem magától találta ki ezt a nemzeti lelket megmérgező bölcseséget. De r akkor valóban nagy baj van. És akkor dörzsöljük ki az álmosságot szemeinkből! Kegyet­len valóság, úgy látszik, de igaz, hogy rettenetes lélekmérgezés folyik falvainkban. A ráeszmélés rázzon fel bennünket a tétlenség­ből 1 Fel kell kutatni az erre hi­vatott szerveknek a göcseji és magyar lélek ellenségeit 1 A mé- regkeverőket! Legyen éber a közigazgatás, mert, ha a lélek­mérgezés elterjed, akkor nemcsak a göcseji lelket sirathatjuk el, hanem elhantolhatjuk a magyar feltámadásba vetett hitünket is — örökre. Se hatalomvágy, se a kétes értékű népszerűség ne tá­masszon a magyarságban áruló­kat. A nemzet felett keringő ke­selyüket hessegessük el! Itt nincs A modern adópolitika még mindig nem tudta tökéletesen megoldani az ingóvagyon meg­adóztatásának a módját. A jöve­delem- és vagyonadó, valamint a társulati adó ugyan ezt a célt szolgálják, de hogy az eredmény nem kielégítő, azt azok a tervek mutatják, amelyek időnkint fel­merülnek : a látszatadó, a társu­lati adó jobb kimunkálása stb. A XVII. században a gazdasági fejlődés egy kezdetlegesebb fokán több alföldi város aránylag ki­elégítően oldotta meg az ingóva­gyon megadóztatását. Kecskemét és Nagykőrös e korból származó számadásai sze­rint ezekben a városokban a tö rök uralom alatt rendszeresen adót kellett fizetni a marhaszám után. Ez alatt az adónem alatt a XVII. század egész ingóvagyon adó­rendszere rejtőzik Egy marha alatt ugyanis — miként azt Hor- nyik, Kecskemét történetírója is kifejti —, nemcsak 1 db szarvas marhát értettek, hanem ez volt az ingóvagyon elfogadott mérték- egysége. Egy marhának számí­tott 1 jármos barom, I hámos barom, 5 tallér készpénz vagy kamatra kiadott pénz, 5 juh, 1/10 malom. — Mindenkiről megálla pitották, hogy ingóvagyona hány marhát ér és az igy nyert mar­helyük a dögmadaraknak! Ősi szent hagyományaink fanatikus szeretete, buzgó magyar érzésünk pusztítsa el a lélekmérgező ba- cillusokat, mielőtt romboló erejük elhatalmasodnék és egy évezred alatt annyi veszedelmet átélt nem­zeti lélek az új küzdelmekben megizmosodva mentse át nemzeti értékeinket, önönmagát egy új ezredévnek 1 haszám után fizethette az adót, amelynek kulcsa a század folya­mán 5—15 dénár között válto­zott. Ez megfelelt az adóalap 1—3 százalékának, ami elég magas, ha tekintetbe vesszük, hogy mai adórendszerünkben a jövedelmi adó kulcsa is 1 — 1 százaléknál kezdődik. A progresz- sziót eleink természetesen nem ismerték, de az adómentes mi­nimum nyomaival már találko­zunk. Forrásaink szerint ugyanis adómentes volt egy bika, egy ménló, egy ezüst pártaöv, egy ezüst pohár, egy ruhára való ezüst gomb stb. A kivetés modern alapon tör­tént, az érdekelt fél bevallása alapján. Ez annyiban különbözött a mai adóbevallástól, hogy való­színűen megfelelt a valóságnak. A szóbeli bevallás előtt ugyanis az adóalanynak esküt kellett ten­nie. Ennek szövege egykorú for­rások szerint a következő : „Az igaz Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy bizony örök Isten, engem úgy segéljen, hogy tehetségem szerint minden jármos, hámos és akármi néven nevezendő mar­háimról, ezüst jószágomról és pénzemről, akár enyém, felesé­gemé, fiamé, leányomé, anyámé, öcsémé, bátyámé legyen, ha az Rövidujjú nyári sport ING pengő 3 20 Pál és Indra cégnél, Zalaegerszeg. Tel.: 170« én gondviselésem és birtokom alatt van, mindezekről a vallo­mást igazán beadom, semminemű adósságot, adót, szolgabérét, esz­tendő által házamnépére, tartá­sára való költségemet azokból ki nem tudom. Isten engem úgy segéljen“. Mikor kezdődött és meddig állt fenn ez az adórendszer, tel­jes határozottsággal megállapitani nem lehet. Nagykőrös 1626. évi regrestrum renovatumában már szerepel. Ekkor a nagykőrösi marhaszám 7.800 Egy marha után kellett fizetni 5 pénzt, igy a város jövedelme az ingóvagyonra kivetett adóbói 390 forint, Nem csekély összeg, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben 8—20 fo­rintért már egy egész pusztát le­hetett bérelni. Az adókulcs az ötven esztendő folyamán gyorsan megváltozott. Az első kivetésnél egy marha még csak 5 dénár adót fizetett, de a kulcs hamarosan 7 5 dénár lesz, majd 15, sőt 16 dénárt is i elér. Úgy látszik, mintha a ked­Az ingóvagyon megadóztatása a Xllll. században. Ráró A Tinódi Társaság pályázatán díjat nyert munka. Irta: Gyutay István. 1553-at írtak. Az utón magános vitéz halad. Lovát vezeti. Forró augusztusi nap perzseli a tájat. Fű, fa szomjasan tekintget az ég felé. Aszott levelek alól kis szöcs­kék kémlelik, hogy a forró szél vájjon esőt, vagy csak porfelleget hoz-e. Hetek óta annyi sem esett, ami a szöcske szomjúság eloltá sára elég. Amott kisebb füzesnek bokrai, tikkadtan bólongnak. A vitéz ide tart. Fáradt lovát biztat- gatja. — Mindjárt, Ráró 1 Persze vízre gondol. A ló mintha értené, felüti fejét. De le­het, hogy csak a megszólításnak helyeselt. Azután mindketten kó- kadt fejjel vonszolták magukat tovább. Pár lépés után a ló megtorpan. Hegyezi füleit. A levegőbe szag­lász. Se „tüled“, se „hozzád“. Gazdája szólongatja, biztatja: — Ne, te, Ráró! Mi van veled, nó? A nemes paripa tovább hányja sörényét. Prüszköl. Lábával a földet kapirázgatja. Ágaskodik, hátsó patáival mutogat az ég felé. Lovasa mostmár erélyesen szól rá: — Ráró 1 . . . De torkán akad a korholás. A füzesből itt is, ott is törökfejek bukkannak elő. Mindig több. A vezetőjük mutogat valamit. Azután lóra kapnak és csakhamar körül­veszik lovasunkat. Ráró még min­dig táncol, de kantárja már a török kezében van. A zajból a vezető hangja csattan ki: — Ismerem ! Tinódi, a „lantos“, a diák. . . Hej, hová, merre ? A megszólított megtörli hom­lokát. Nem felel. Tekintete török­ről Ráróra siklik. Azután kezével lemondóan int: volt, nincs. De a török is mustrálgatja Rárót. Majd a maga lováról átkászmálódik Ráróra. Most már megszólal a kárvallott: — Kegyes bég, ... én is is­merlek. . . Talán épen tőled kap­tam sebet a bal kezemre . . . Látod, félig-meddig béna... Meg- aztán ott, Szigetvárott, az én jó Bálint uramnál is találkoztam ve­led. . . Emlékszel ? . . . Hátcsak azt engedd meg, hogy elbúcsúz­zam a Rárótól . . . A bég mosolyog. — Legyen ! De siess, diák 1 Tinódi válláról leemeli lantját. A húr pendül. Bánat, panasz csendül ki. Először halkan, majd száguldó vihar erejével törnek elő a hangok. A török figyel. A lant zenéje annak is magragadja lel­két. Elméláz. Gondolatban, ki tudja hol, ki tudja merre jár, vagy hogy mi jutott eszébe . . . Észre sem igen veszi, hogy Ráró nyugtalankodik alatta és szede­geti lábait. De amikor a csendes „lépegető“ táncból átcsapott az „ugrós“-ba, feleszmélt. A kantárt rövidebbre fogta. Azonban hiába veregette Ráró nyakát, az a zene hangjaira táncolt tovább. Mikor pedig a zene ideért: „Rajta Vitéz, hátra ne nézz . . . ,“Ráró megug rótt. Ki a többi közül és neki a naptól égetett pusztának. Gödör, árok, pillanatmüve volt Rárónak. Tinódi figyel. . . Elől Ráró lova sával, a többiek meg üldözik. Zaj, lárma, azután csend lesz. A lovasok lassankint eltűnnek. A lant is a vállon pihen már. El­végezte dolgát. Tinódi végig simit homlokán. Mintha felhőt űzne. Azután végig­néz a török visszamaradt lován. — Ez is valami 1 — szól ke­serűen. Majd megfogja a ló kan­tárját. — Gyere ! A füzesbe vezeti a lovat, ott szabadjára ereszti. Minek, ha már nincsen meg a régi, az igazi. Maga is pihent egy keveset. Ta­lán szunditott, vagy csak ébren álmodott. Álmodott Ráróról, a szebb és boldogabb időkről . . . És ime történnek csodák. Az álom néha valóságba megy át . . . Ismerős lónevetés, vihogás . . . Megjött a Ráró, lovasát valahol elhagyta. Teste csupa hab, tajték. Tinódi mosolyog. — Nos, ezt jól megcsináltuk, Ráró! Máskor, kicsit beljebb, kis erecske csillogtatta vizét. Most csak a forrásánál gyűl össze egy kevés. Az is azóta, hogy a törö­kök elmentek, Tinódi megitatja a lovakat. Felül Ráróra, „Törököt“ meg vezeti és neki vág a kassai nagy útnak . . . A kicsi forrás partján béka szólt. Esőt „kért“. . . Álmos szemeivel nagyokat pislogott. Talán helye­selt. . .

Next

/
Thumbnails
Contents