Zalamegyei Ujság, 1937. július-szeptember (20. évfolyam, 145-221. szám)
1937-07-25 / 166. szám
1937. július 25. Zalamegyei Újság 5. Utazótáskák, sport-ingek és sapkák, fürdőruhák, harisnyák legolcsóbban Horváth Jenő divatüzletében. Plébániaépület Tel. 1 12 Vasárnap délután. Irta: Gyutay István. Vasárnap délután van. Végig megyek a falun. A házak előtt csoportokban üldögélnek, álldogálnak az emberek. Az egyik csoportban Juli néni szapulja a falut. Erről is, arról is tud valamit. . . Pedig nem régen „koppantott“ a törvény nyelvére! De- hát megszokta . . . Hallgatósága lesi szavát. Mi lesz holnap? A szúnyogból elefánt . . . Juli néni beszél, pislog nagyokat. De a maga háza előtt nem seper. Pedig még csak ott volna mit . . De „seper“ más! Odább is egy csoport, ott meg bizonyára Juli nénit emlegetik. Az egyik ház előtt férfiak állanak. Azok meg a kormányt szidják. Boradó és hasonlók képezik a szóbeszéd tárgyát. Mások a külpolitikára terelik a szót: hadat üzennek s megkötik a békét. Továbbmegyek. Megint egy csoport. A falu fiatalsága, középütt valaki „tüzeskedik.“ Az irodalomról folyik a vita. A „szónokló“ valamit lobogtat a kézé ben. Megállók s hallgatok. A csoportból egyik is, másik is köszön: — Aggyon Isten ! Csak a csoport közepén álló nem vesz tudomást rólam. Ja, gazdag, rátarti legény, megaztán „önmaga felfedezte őstehetség“ : iró. Ez utóbbi egyedül elégséges, hogy mások emeljenek neki kalapot. így tettem. — Aggyon Isten ! A legény felém bök : — Magának is: Azután tovább handabandázik. .„Versét“ mutatja be hallgatóságának. Nézem, figyelem. Testtartása a nagy szónokok utánzata. Előre tett balláb, égfelé mutató jobb kéz ... A hang ? Arról ne szóljunk . . . Várok. Egyszer csak felém fordul: — Nos, hogy tetszik ? — Szép! — feleltem szelíden. A legény körülhordozza tekintetét. Mintha csatát nyert volna, fölényesen jegyzi meg: — Hát még a többi! Olvassa! Azzal a kezembe nyomja iráSait. Nézem az elsőt Cime: „Mit tu dók én.“ Olvasom. A szerző sok mindent tudj: a csillagokat pasztával fényesre suvikszolni, a napot tökmagolaj-mécsessel fényesebbé tenni. De semmi! A szerző azt is megteheti, hogy a jázminbokor rőzsaillatot leheljen, a 70 éves kebelben 16 éves szív dobogjon. Ráadásul: hó is eshetik kánikulá ban, de januárban is lehet aratás szép Magyarországon, . . És. . . és azt is meg tudja tenni a szerző, hogy a derű rimeljen a borúval. A szerző látja arcomon a csodálkozást. Félreérti. Ennek következménye az, hogy ránt egyet kettőt lajblija csücskén, kihúzza magát: — Ugy-e, mit tudok én ! — Sokat, — felelek, csak azt nem, amit tudnia kellene. A legény, a „szerző“ kérdőjellé görbéd. — És mit kellene . . . — Azt, — vágok közbe, — hogy az „i“-re is kell pont, meg azt, hogy a szív nem „jászol“, hanem . . . A legény arca piros lesz. — Hanem. . . — Gyászol ... A „jászol“ pedig egy bizonyos tárgy, amely előtt csodálkozva álldogál olykor a négylábú, mikor gazdája elfelejt takarmányt beletenni. Az egyik „ige“ a másik „főnév“ . . . Az ifjú óriás érezte, hogy most következik „szerzeményének“ bírálata, de az előzmények után azt is sejtette, hogy az nem lesz kedvező. Legyintett kezével. — Hagyjuk ! De azért a vers, mégis csak vers : Ráhagytam: — A vers, valóban vers! Ez azonban olyan szerzemény, amely előtt én is csodálkozva állok, de más is . . . A nagyérdemű hallgatóság mosolygott. Szertefoszlott a dicső ség, legalább is egyrésze. De most már én kérdeztem : — Hát a gabonával hogyan állunk ? — Hm, még áll! Dehiszen aratás van, más már régen cséplésbe is fogott. És a széna ? — Az meg fekszik. . . Megcsóválom fejemet. — Persze, persze, majd a sar- juval együtt kerül tető alá . . . Első az „irodalom“. . . Rövid párbeszéd után kiviláglott, hogy a „költő“ minap teme tett el egy lovat, a múltkor meg egy tehenet siratott el. Az Alsó- dülőben elfelejtette megmunkálni 1 a tengerit, a Felsődülőben pedig a répa maradt kapálatlan. De a szőlővel is baj van. Se kötés, se permetezés, a levél pedig pereg le. Csak az igavonó állatnak van haszna a versirásból: a mig gazdája kint, a réten a tollat rágja, addig a tilost járhatja. Legalább jóllakhatik, odahaza úgysem kap. Legfelebb verést, ha zavarja a versírást. . . Visszaadom tulajdonosának a verset. Megjegyzem : — Kár, hogy nem ez a cime: „Mit nem tudok én“. . . Köny- nyebben tudnék rá felelni: szántani, vetni, aratni, . . . meg ver set Írni. A „szerző“ zsebredugja versét. Megvetően végigtekint rajtam s távozik. Magam is tovább megyek. Újabb csoportokkal talál kozom. Kacagás, nevetés. Vasárnap van, a pihenés i Jeje. Csak a nyelv nem pihen: szapul, dögö- nyöz. Sebez, kit hol megtalál... Mindenről beszélnek, csak egyről nem, arról, hogy mindenki maradjon a maga mesterségénél. . . Pedig erről kellene! Nemcsak vasárnap, de mindig. Akkor nem teremne a szántó bojtorjánt, de tiszta búzát, megaztán az állatban nem lenne annyi kár. A lelkek is nyugodtabbak lennének, nem építgetnének elérhetetlen légvárakat. Több lenne a lelki szépség, amelyet a feltűnési vágy és hiúság torz kinövése ront. Hiúság ! Ez a rugója a „verselésnek“. Felidézője a haragnak, gyülölségnek és irigységnek, a hivatással járó munka mellőzésének és ki tudja még mi másnak. . . Esteledik, hazatérek. Már kevesebb csoport áll az utcán, elintézték egy kétre a falu sorsát. Juli néni egy hétig nem „ámbátorkodik“ más becsületében, szomszéd uram meg nem csapja el a kormányt . . . Csak az irodalmi „tevékenység“ nem pihen, felőle pedig pereghet a kalászból és kárbaveszhet az áldott buzaszem. Egy aranykarkötő különös története. A zalaegerszegi rendőrség különös ügyben folytatott le nyomozást. Egy köztisztviselő felesége bejeíentete a rendőrségen, hogy arany karkö őjél egy Stem György éremmel együtt elveszítette az utcán. Az elveszett tárgy nyomozása során a detektívek megállapították, hogy a karkötőt egy másik köztisztviselő eladásra kínálta egyik zalaegerszegi ékszerésznek és nála ki is javíttatta a cs t'jáU továbbá érdeklődött az ékszer értékéről. Az ékszerész nem vette meg a karkötőt, s ezt később a tisztviselő felesége Budapesten eladia 47 pengőért. A kihallgatások során a tisztviselő előad'a, hogy tudomása szerint a karkötői kislánya kapta az anyósáól. Végül a detektívek megállapították, hogy az ékszert a tisztviselő hozzátartozója találta, de az apának azt mondották, hogy ajándék. A tisztviselő kártalanította a karkötő tulajdonosát, aki vissza is vonta a feljelentést. Ettől függetlenül folyik az eljárás az ügyben. — Horváth Rudi, a közkedvelt hárfaművész, újra megérkezett és minden este a Du- zár kertben hangversenyez. — A borbélytányér jelvény és nem hirdetési tábla. Szolnokon történt, hogy a városi hirdető vállalat vezetősége írásban felszólította a város borbélymestereit, hogy az üzleteik előtt levő borbély tányérak után hirdetési dijakat kell fizetni, mert azok hirdetési táb’ák. Nagy megrökönyödést keltett a városi hirdetőirodának ez az álláspontja a város fodrászai körében és iparíes- tüleiükben ezügyben gyűlést is tartottak. Elkeseredetten állapították meg, hogy a borbélytányér nem hirdetés, hanem gmég a régi céhkorszakból maradi jelvénye a fodrásziparnak és ezért lehetetlen, hogy a városi hirdető iroda tőlük hirdetési dijakat szedjen. A város határozatát meg is felebbezték a borbélymesterek a közgyűléshez, de mivel az a hirdetőiróda álláspontját vallotta magáénak, má! sodfokon Jász Nigykuti-Szolnok vármegye közigazgatási bizottsághoz futott be a felebbezés. A vármegye közigazgatási bizottságának ülése a boibélymesterek álláspontját fogadta el és kimondotta, hogy a borbélytányérok nem hirdetési táblák, hanem jelvények és utánuk ezért nem kell j hirdetési dijat fizetni. Köszönetnyilvánítás. Mindenkinek, aki szeretett Imrénk elhunyta felett érzett fájdalmunkat bármi módon megnyilvánuló, igen jóleső részvétükkel enyhítették, ezúton mondunk hálás köszönetét. Zalaegerszeg, 1937. julius 24. Gálosy (Catomío) János és családja •KS JSle okozzon Önöknek gondot a nyári öltözködés. A legdivatosabb tropikáiokai lariom raktáron ™ jé minőségben 7-80-fél. — Férfi seiy@m ingek 5'80-től* Korzó Divatház (Arany Bárány épület).
