Zalamegyei Ujság, 1937. január-március (20. évfolyam, 1-71. szám)

1937-01-17 / 13. szám

4.

Zalamegyei Újság

1937. január 17

NYÁRY LÁSZLÓ EREDETI RIPORTJA:

A pesti villamosvezető indít, csöndet, fékez és a mezőkről

álmodik.

Délibábos róna álomképe a városi rengetegben.

Vidéki ember nem is tudja azt megérteni, miként érzi magát a Pestre szakadt, de ifjúságát vidéken leélt ember. Nem tudja átérezni, mennyire a lelkében él a falu után való vágyakozás. Hogy el tudja nézegetni az ember a faluról feljött pörgekalapos, csizmás legényeket, az ezerszoknyás lányokat. Hátha még felbukkannak a pesti járdán ügyes-bajos dolgaikat intéző, kakastolias csendőrök ! A benszülött pesti nép megbámulja őket, mint valami ; látványosságot. Csak vidéki em- ! bér tudja, hogy a lét- és vagyon- ; biztonságát, nyugalmát köszönheti j nekik. Fegyelmezettségben talán j leginkább a pesti villamosvezető j hasonlítható velők össze. A ve- | zető, aki emberek sokaságának életét tartja kezében és a józan, : derék vidéki legények sorából > rekrutálódik. Vele a falu lelke ! költözik a nagy városba, de úgy, hogy ez a lélek mindég visszasírja a Berettyó csöndes csörge- dezését.

sabb, mint a csöngő feje. Bajusza helyesen kipöndöritve, kunkorgós.

Mit mondjak neki? Ha mindjárt azt kérdem, hová való, esetleg félreérti. Közömbös dolgokkal kezdtem tehát. Nyári emlékeimet elevenítettem fel néhány sorban, ennélfogva az akkor aktuális témát dobtam fel:

— Ugyancsak meleg van! — mondom.

— Hát biz’ elkéne egy kis eső is.

— El bizony! Legalább megja- javitaná a termés kilátást.

— A kilátás az semmi! De a földnek kellene! — és úgy néz a Dunára, mintha a hullámok szárnyán át a kalászos rónaság szá- guldana előtte. Épen a Ferenc József hídon jártunk.

Bizony megkérdeztem tőle minden teketória nélkül;

— Hátha már a földet emlegeti, bizonyosan nem régen jött fel vidékről. Pesti emberek nem szoktak a földekkel törődni.

Helyes, kicsi ember, mokány- képü, jó m gyár gyerek szaván szállt el lelkem öt percre Budapestről, vissza a délibábos magyar róna kis zugába. Most megköszönöm neki ismeretlenül: megírom amit elmesélt, nem teszek hozzá semmit.

*

Kelenföld felé igyekeztem. Jó hosszú odáig az út a Belvárosból s úgy esett a dolog, hogy a vezető mellett kaptam helyet.

Nem tudom még megfigyelni, hogy más is szóba áll e ma villamos vezetővel ? Én mindenesetre beszédbe egyeledtem vele.

Ezer kis élet keresztmetszetét kaptam meg tőle, apró-cseprő bajaikat, gondjaikat, a kéthetenkénti szabadnap örömét.

Nem tudtam mivel kezdeni, tehát ráköszöntöttem :

— Jó napot!

— Agyonisten, — feleli.

— Az mondta : Agyonisten ! Nem azt, hogy „alászolgálja“, vagy : „van szerencsén!“ — hanem, hogy: Agyonisten !

Kis szőke legény, al g maga

— Hátha van már pár éve.

Csalódtam, de azért tovább

kérdem.

— Jobb itt Pesten?

Sokáig nem felelt, csak szaporán pislogott. Ilyenkor gondolja ki, mit válaszoljon a fogas kérdésre. Hisz a pestit sem sértheti meg, — de azért a falut se hagyja! Nem tudott mit csinálni, mérgében nagyot vágott a csen- getyüre.

Már-már úgy láttam, hogy nem tudom szólásra bírni. . . A kocsi ment, rohant tovább a gondolataink sínpárján. Egyszerre rákezdi:

— Nem feleltem előbb, mert nem találtam rá rögvest a jó vágányra. De már azt nem tagadhatom, hogy élni, csak megél az ember Pesten, de odalenn, Hajdúnánáson is. Mert teccik tudni, én hajdúi vagyok. Teccett már járni a Hortobágy felé ? Odavalósi vagyok én. Jó kis fődek vannak, ott, kérem. . . Az apámnak, a jó Isten sokáig éltesse, van még vagy hat holdji. Hárman vagyunk hozzá fiuk. Én vagyok a legkisebb. Három családnak kevés az a kis

Köszönetnyilvánítás.

Mindazoknak, kik felejthetetlen drága jó feleségem, illetve édesanyánk

DOMA SÁNOORNÉ

szül. SALAMON ZSÓFIA

temetésén résztvettek és megjelenésükkel valamint koszorúk és virágok küldésével nagy fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek ezúton mondunk hálás köszönetét.

Külön köszönetét mondunk a ZTE vezetőségének, a temetésre való egyesületi kivonulásért és a koszorú küldéséért.

Zalaegerszeg, 1937. január 16.

Doma Sándor éi gyermekei.

főd. Azután háború is volt. Oroszországban három évet raboskodtam. Orosz asszony birtokán dolgoztam.

— Jó sora vjlt ?

— Csak meg voltam vele, hanem azért a Hajdúságban szebbek a földek!

Istenem ! A magyar ember még hadifogságban is ezt latolgatja, hogy milyen a föld. Ha tudná, hogy a bánáti aranymező milyen, bizonyára odament volna születni. De ezt talán sohasem fogja megtudni. Talán az unokája el fog fog már jutni a bánáti magyar földekre.

— Aztán hazajöttem nagy üggyel bajjal. Azt mondta a család, inkább segítenek rajtam miegymással, menjek fel Pestre. Mit csináljak Pesten — kérdeztem. Hát majd Balázs bá’ beteszen a villamoshoz, — mondja a bátyám, hiszen már legalább is őr mester azuta ott. Balázs bácsi betett, de kalauznak, De a’ nem nekem való. Kocsit vezetni, az igen. Parancsuni ilyen gépnek, az teszi.

— Van-e felesége? — kérdem.

— Nincs, — feleli kurtán —, de nemsokára lesz. Hazáról hozok, mer’ jegyben járok.

Hosszú szerelvényes vicinális kanyarog el előttünk s volt ráérő időnk. Elővette hát a piros noteszt és kihúzta belőle a gyorsfényképet.

— Ha meg nem sértem az urat — szólt tisztességgel — ez az a lány, akit el akarok venni. Kis-Kovács Panni.

Kis-Kovács Panni rámmosoly- gott kedvesen a gyorsfényképről. Rékliben állt a gép elé, olcsó üveggönggyel a nyakán. Vékony haja koszorúba tűzve a feje fölött. Egyik kezében nagy, csipkés zsebkendő.

— Hát jóképű — mondom — s fő, hogy magának tetszik.

Fordít egyet a beszéd kerekén, másról szól :

— Tetszik látni ? — Azért jó erre Kelenföld felé járni kocsival, mert itt van föld s ezt én mindennap tizennégyszer látom. Ta- vasszal-ősszel vetnek itt s van kis kukoricás is. Igaz, csak olyan komédia az egész, nem úgy, mint minálunk. Mert nem is kapálják. Honnan is tudja a pesti ember, hogy’ kell kapálni. Ha kezébe adják a kapát, úgy belevág a krumpliba, hogy az egész szárat elvágja.

Jóizüt nevetett rajra. Elképzelte, hogy a horpadt mellű, pe nészes képű pesti ember, aki kukoricáról, krumpliról csak az újságban olvas, azt is pápaszem mel, milyen furcsán festene kapával a kezében.

— Nemsokára jön a szabadság. Már írtam is a bátyámnak, meg a Panninak. Ecce’ engem is fognak már várni a vasútnál, nemcsak én várjak állandóan. Aztán jön a búcsú. Panni fog kapni tülem bucsufiát, meglehet, hogy lagzi is lesz, pappa. A tisztelendő úr fog nekünk be( szélni ! Koszorú, násznép, új élet . . . Szép lesz biz’ a’. Egyszerre megkomolyodott :

— Azt szeretném megérni, ha az Isten hozzásegítene, hogy itt Pest felé kis földet tudjak venni. Nem baj, ha kicsit homokos is, a Panni eldolgoznék rajta.

Mély sóhaj:

— Ha az Isten erőt ád, spórolok addig, osztán veszek. Nyugdijam is lesz. Már négy és fél éve szolgálok, huszonöt év múlva meglesz a föld is, a i.yugdij is.

Végállomás.

Kiszálltam, de váltig ott motoszkált a fejemben: Huszonöt év múlva meglesz a föld is, meg a nyugdíj is. Épen úgy mondta, mintha azt mondaná: Holnap veszek új szipkát.

Ez az ős magyar erő. Az erős és törhetetnen akarat. Ennek, tudom bizonyosan, meglesz a földje, meg a nyugdija is.

Elgondolkoztam rajta, mennyire is kellenek nekünk az ilyen kemény magyar fejek! Tudjuk-e, mennyife kellenek az erős elhatározás^ erős akaratú magyarok?

Hogy nekünk is meglegyen árpádi, ősi földünk !

Ha a magyarok Istene is úgy akarja, — meglesz!

Megkezdődött a tapolcai „ Zöld-keresztes“ gyermekebédeltetés.

Tapolca, január 15.

A Tapolcai Tüdőbeteggondozó Intézet, a Róm. Kát. Nőegylettel és a Szent Margit Leány Klubbal karöltve január 14-étől a szegény iskolás fiuknak, a kórház terüle- letén álló egészségház helyiségeiben, a leányoknak pedig a zárdában ingyen ebédet oszt. Megígérte újból támogatását a mozgalom állandó védnöke, gróf Esterházy Pálné is.

A segélyben részesülő gyermekek száma ez évben kevesebb, főleg azért, mert a tüdőbeteggondozó intézet is jelentékenyen kisebb összeget fordíthat e célra. Az intézetnek ugyanis más, nehezebb feladatai is vannak: a felnőtt tüdőbetegek, családapák, anyák és serdülő fiatalok ingyenes gyógykezelése. És bizony a a jelentkezők száma megnövekedett, egyre többen kérnek nem csak ingyen tejet és ingyen ebédet, hanem ingyen gyógyszert is.

Ezzel szemben az is megállapítható, hogy a szegényebb családok körében e télen a szükség is valamivel kisebb, mert egészen a tél beálltáig alkalom nyílt a keresetre.

— Koszorús Mesterversenyre készül a magyar kézművesiparosság. Az Országos Iparegyesület ez évi szepiember hó első felében rendezi immár ötöd- ízben az aranykoszorus mesterversenyt az Országos Kézművesipari Kiállítás keretében. A ko* szorus mesterverseny a magyar kézmüvesiparosság nagy olimpiá- sza, amelyre már most nagy gonddal készítik remek darabjaikat a koszorús mester címre pályázó kiváló magyar iparosok. Ennek elősegítése érdekében a magyar kézmüvesiparosság bilik abban, hogy úgy a közintézmények, mint a magánvállalatok és általában a nagyközönség a remekdarabok el- készítésére a pályázóknak rendeléseket ad fel és igy egyrészt lehetővé teszi kitűnő ipaíosok számára a versenyen való részvéteit, másrészről a rendelő is kiállítási min!adarab birtokába jut.