Zalamegyei Ujság, 1937. január-március (20. évfolyam, 1-71. szám)
1937-01-10 / 7. szám
1937. január 10. Zalamegye Újság 5. Diás messze környéken hires még manapság is az ő kitűnő gyümölcseiről, főleg (Diás=diós!), szilvájáról almájáról, barackjáról slb. stb.“ Itt jegyeztem meg még azt is, hogy a D.ás név tehát ép úgy őrzője a magyarság szent fája, a görögországi eredetű dió (Diós balanos) em ékének, illetve itteni ősi tenyészetének (!), mint Bátky Zsigmond szerint a mi Keszthely nevünk az egykor itt élt ősi gesztenyéseknek, melyek egyik utolsó mohikánját a bazsi szőlőhegy hét méter kerületű geszlenyefaóriásában csodál hatjuk. A második norma-gyűjtés eredményesebb az elsőnél. föle adjunk a koldulóknak. A szegénygondozás terén bevezetett normáról most, a második hónapban már megállapíthatjuk, hogy bevált. Bár a januári gyűjtés még nem fejeződött be, de az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a befolyó összeg jóval felülhaladja a decemberi gyűjtés eredményét. Egyes jobbmóJuak ugyanis, akik decemberben olyan nevetségesen kicsiny „összeggel“ járultak a szegények ellátásához, hogy azt a gyűjtést végző hölgyek valóban szégyenkezve fogadták el; mintha tudatára ébredtek volna annak, hogy kötelességünk falatunkat megosztani a nélkülözőkkel. Igaz, még mindig adhatnának többet és kilátás van arra, hogy majd adnak is. Annak ellenére azonban, hogy a városban minden közsegélyre szoruló megkapja azt, ami életüknek fentartására szükséges és Így a hatóságok szigorúan megtiltották a koldulást, mégis nap nap mellett bekopogtatnak a koldusok és folytatják munkájokat ott, ahol rövid időre abbahagyták. Mivel pedig a koldulás tovább- i folytatódásából sokan arra következtethetnének, hogy a szegényügyi bizottság nem gondoskodik kellőképen az ellátatlanokról, ami az adakozás eredményességét g igy a norma bevezetéséi hátrányosan befolyásolhatná, a városi hatóság felkéri a közönséget, hogy a kol- dulókat, kéregeiőket minden esetben utasítsa el. Ha a közönség Önkéntes sdo mányaivai a norma utján segélyezi a szegényeket, akkor koldu ásnak nincs he ye. A város hatósága tudja, hány ellátatlanról kell gondoskodni, tudja azt is, hc»i>y mindannyian ellátásban részesülnek, helyesen cselekszik tehát, amikor a kolduókat megrendszabáiyozza. Ugyanakkor azonban arra is kéri a közönséget, hogy továbbra is tehetségéhez mérten támogassa a normát. NYÁRY LÁSZLÓ EREDETI RIPORTJA: A hires Vereckei szoros — ma. Háborús tömegsírok, lövészárkok és gránáttölcsérek a szorosban. — Eltűnt a magyarok bejövetelének táblája a meredek sziklafalról. Valahogyan furcsa és szokatlan már ma ez a cim. Pedig nem is olyan régen, elviharzott rémségek idején, haditudósítók Írtak hasonló címeket cikkeik elé. Alig tizen - nyolc-husz esztendő telt el azóta, de az ember könnyen elfelejt mindent. Háború, lövészárkok, tömegsírok . . . Eltemetett szörnyűségek emléke vigyorog elő lelkünk mélyéből, megvacog a fogunk, kezünk ökölbeszorul s valami ősi, emberi ösztön artikulátlanul iöki a szánkon : Soha, soha többé háborút!... Szenvedő falvak. Leheletmutató, ködös reggel. Autónk tempósan fut ki Munkácsról Verecke felé, neki a hegyek szivének. Egymásután maradnak mögöttünk a völgyek mélyén megbúvó s a dombhátakba ékelt, toprongyos kis rutén falvak. Az ember a nevüket sem tudja megjegyezni, csak azt látja, hogy düledező, szalmafedeles viskóival, rongyos, piszkos, beesettarcu embereivel egyforma valamennyi. Isten hátamögött felejtett, szomorú vidék ez, olyan, mint a megrázó, hangtalan temetés, amelyen harangok sem szólnak. Aki sohasem járt még erre, megdöbben, hogy a rádió, repülőgép, léghajó korában Európa közepén van fö d- darab, ahol szerencsétlen ember- páriák együttlaknak még az állataikkal, zabkorpából, vagy tengeri- máiéból sült „kenyeret“ esznek, azt is csak akkor, ha van s ahol a népbetegségek: a vérbaj, a tuberkulózis ma úgy pusztítanak, ahogy épen kedvük tartja. Messze falvak, a XX. században, ahová a posta is csak hetenként, vagy kéthetenként jut el, úgy, amint százévvel ezelőtt. De a behorpadífedeiü viskókon és a sápadtarcu, vézna, halinás embereken kivül van még valami, ami különösképen jellemzi s oly egyarcuvá formálja ezeket a falvakat : a szesz, a pálinka. Még csak nem is közönséges bundapálinka, hanem maró, bűzös denaturált szesz, ezt issza a szerencsétlen rutén, tudja Isten, mióta. Ezt itatja a gyermekével is már csecsemő korában, ettől olyan sápadt, göthös, beteges valamennyi. Csak ez 'kell neki, a „dregan“ ahogy itt nevezik, mert szaga van, olcsó és jól karcolja a torkot. Hihetetlen mennyiség fogyott el belőle, amint mesélik, még a közelmúltban is. Éjszakánkint fe dett, hatalmas társzekerek igyekeztek denaturált szesszel megrakva föl a hegyek közé s nem tudtak annyit hozni, amennyi el nem fogyott volna. Sok a rutén és sok a kocsma, minden faluban kettő-három, ezek jelentik a ruténok temetőjét. Még a számokat is alig ismerik itt, hanem a régi, rovásírás járja ezekben a kocsmákban. A söntés rácsozatán című új filmnek. Premier mm az Edisonban a falak csaknem valamennyi la- j kósának van lécrésze, „törzslapja“, i ahova a kocsmáros belekarcolja az elfogyasztott félliterek számát. Idehordta a szerenciétlen rutén keserves munkájával összekapart garasait, amig volt neki s ma is a kocsmába fut nagyrészük, ha néha néha néhány koronához juttatja mostoha sorsuk. A dregan : olyan ez, mint az ópium, vagy a kokain, akit egyszer a hatalmába kerit, nem tud leszokni róla. Az ezerév kapujában. Az autónk pedig hol kapaszkodik, hol lefelé rohan. Hegyes- völgyes vidéken fut föl a szerpentinen s a dombtetőről egyszeribe szemünk elé ugrik a Vereckei szoros komor, megható képe: kapuja a nagy évezrednek . . . Két meredek, széditően magas sziklafal, tövükben a kígyózó keskeny országút és a még alig hüvelyknyi mély, néhány lépés mély Latorca. Autónk fürgén szalad le a dombról, a két meredek sziklafal közé, azután hangtalanul megáll. Furcsa érzést jelent itt állni, ahol ezerévvel ezelőtt az új hazát kereső magyarok is megállapodtak s innen ereszkedtek le a Duna-Tisza völgyébe. Mintha a történelem széles mondataival volna teleirva ez a méltóságosan meredek két sziklafal, amelyeknek keskeny szorításában még a beszéd is másképen hangzik és tízszeresen verődik vissza. A fenyők, amelyek sűrűn borítják az éles csúcsban végződő sziklafalak hátát, időnkint furcsán és mélyen búgnak fel, mintha tiltakozni akarnának a közéjük vágtató, kíméletlen éles szél ellen ... A szem, amely a két meredek szik- j lafalat nézi, az egyike jómagasan, i majdnem a csúcs alatt, tátongó, négyszögletes lyukat vesz észre. Kísérőim elmondják, hogy az üreg helyen emléktábla volt, amelyen a magyar állam örökítette meg annak idején a magyarok bejövetelének, a nagy ezredév kezdetének az emlékét. Az emléktábla fölé a hegycsúcsra pedig keresztet állítottak. A fekete vaskereszt ma is ott áll még a hegycsúcson, de az emléktábla már útjában volt a forradalomnak és az államváltozás elszabadult szenvedélyeinek, amelyek mindenképen azon voltak, hogy eltávolítsák onnan a táblát. Amikor az sehogy sem ment, a lakosság elbeszélése szerint manli- cherekkel lövöldöztek bele alulról, manlicher golyókkal törték darabokra az aranybetüs kemény gránitlapot s amikor néhány darabja még igy is fennmaradt, nagy költséggel állványt építettek és úgy dobták le az emléktábla utolsó darabjait is. Azóta csak mély üreg mesél a vereckei sziklafalon az ezerév kezdetéről, de ez a mély üreg talán sokkal többet mond, mint a darabokra lövöldözött emléktábla. Az ezerév emléke sokkal keményebb a gránitfalnál, azon nem fognak még a manlicher- golyók sem . . . Négyezer halott. A szorostól néhányszáz lépésnyire ejtjük útba az első haditemetőt, az első tömegsírokat. Körülkerített, alig egyharmad hold- nyi területen közel négyezer katona fekszik ezekben a tömegsírokban, magyar, német, orosz, osztrák vegyesen. Mindegyik tömegsír felett egy-egy szám, amely mutatja, mennyien fekszenek ab- ; ban a sírban. nekem mindenki egyforma lelkesedéssel tapsol a MODERN
