Zalamegyei Ujság, 1934. április-június (17. évfolyam, 74-146. szám)
1934-04-01 / 74. szám
6 Zalamegyeí Újság 1934 április 1. Apróságok az újságiró szinészéletből. A régi jó békevilágban, amikor még nem volt divatos sem a nagy, sem a kis színtársulatoknak „leégni“, az ország nagyobb vá- osaiban 7—8 hónapon át tartott egyfolytában a sziniszezon. Ilyen városok voltak : Szeged, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Pozsony, Arad, Nagyvárad, Pécs. A színtársulatok tagjai pedig úgy szerepeltek, mint ezeknek a városnak a polgárai. Egyes direktorok 12—15 évet, sőt ennél is hosszabb időt töltöttek főállomáshelyeiken (mert voltak 2—3 hónapos nyári mellékállomásaik is), társulatok kebelében egyszerre nem eszközöltek nagyobb személyi változásokat, — legalább is nem a főszereplők soraiban, j — így azután természetes, hogy egy-egy társulat annak a városnak rendes lakósságához számított, ahol az évnek legnagyobb részében tartózkodott. Sokan éves lakást is tartottak. Ezekben a városokban a lapoknál legalább is háromszor annyi ember „dolgozott“, mint ameny- nyire tulajdonképen szükség lett volna. Akadtak ugyanis ingyenes munkatársak, akik tisztán csak színházi szabadjegy ellenében ajánlották föl szolgálataikat. A színigazgatók pedig a szerkesztők kérésére megadták a szabadjegyeket. Komjáthy János, volt debreceni, majd kassai színigazgató mondogatta: „Hát ugyan mit is csinálna az a szegény újságíró gyerek akkor, amikor színház van ? A szabadjegy nem kijelölt helyre szól. Ha nincs hely, akkor nem ül le, tehát ott sem marad, ha pedig üres hely van, hát nem fáj nekem, ha odaül az én barátom“. Tehát a színházlátogatás lehetősége, meg a szinészbarátság után való vágyakozás töltötte meg volontő- rökke) a szerkesztőségeket. Mert hát nagy szó volt az a „szinészbarátság“. Az újságírók és a színészek szoros barátságban voltak egymással. Egy bizonyos kávéházban egy társaságot alkottak az úgynevezett „veseasztal“- nál. Asztaluk azért kapta ezt a megtisztelő címet, mert óit mindenkit szörnyen megkritizáltak, egészen a veséig ment a kritika. A veseasztalt délután fél 3-tól fél 7 ig, majd szinelőadás után fél 11 —11-től éjfélig, éjfélután 1 óráig ülték körül újságírók, színészek, de az állandóan vig társaság a „civilek“ közül is mindig vonzott a maga körébe egykettőt és igy egyes alkalmakkor a társaság taglétszáma 40—50-re is fölment. De bármilyen hangos volt is a társaság az éjjeli órákban, azért sercegett ott a toll, mert az újságírók ott Írtak, hogy a délutáni lapok szedői reggel 8-kor megkezdhessék a munkát. * A szerkesztőségekben az akkori szokásnak megfelelően nagy kemény papirtábla függött ezzel a felírással: „A sajtódzsungelből“. Ide kerültek tudniillik azok a „zöldségek“, amiket a cserelapokban fölfedeztünk. Elírás, hibás korrektúra, vagy másféle ok mindig termelt valami kis zöldséget, Hol itt, hol ott. Ezeket kivágtuk és a táblára ragasztottuk, — a fiatal újságíró generáció okulására. Hát, — mi tagadás benne — nálunk is termett néha ilyen, megörökítésre méltó zöldség. A hosszú sziniszezon alatt természetesen változtak a „kritikusok“ is. Az első hetekben föltétlenül maga a szerkesztő mondott véleményt a darabokról és az előadásokról. Néhány hét múlva azután fölkért ennek a munkának elvégzésére szerkesztőségen kívül álló, tehát „elfogulatlan“ hozzáértő egyént, aki azonban szintén belefáradt a dologba, mert a mindennapi színházlátogatás, a kritika megírásának kötelezettségével eléggé súlyos föladat volt, de házirendjüket is alaposan megzavarta, így azután hamarosan az „új erők“ jutottak szóhoz a színházi rovatban. Nagy volt közöttük a versengés és rendet csak úgy sikerült teremteni, hogy behoztuk a kritika Írásban a „napos“ rendszert. Ennek a rendszernek igen mulatságos eredményei lettek. Néhány, igy született kritikát és más apróságot akarok itt megírni a következőkben. * Kiadónmat, egy nagyon kedves üzletembert, sarkalta a vágy, hogy kriiikus lehessen. Az alkalom azután csinált is belőle kritikust. Egy szép februári délután egy másik lap szerkesztőjétől tize netet hozott (Öt napilap volt a városban). A szerkesztőnek el kellett utaznia és arra kért engem, Írjak lapja számára az Aida előadásáról. — De hát akkor nálunk mi lesz ? — kérdém barátomat. — Majd irok én, —válaszolta. — Helyes . . . Másnap épen akkor léptem be a szerkesztőségbe, amikor barátom idegesen forgatta a Pesti Hírlapnak egyik előző évi számát és előtte feküdt egy félig teleirt „kutyanyelv“, felül: Aida. — Barátomnak nem volt szerencséje. A széles asztalnál szemben ültünk egymással, a Pesti Hírlapból tehát nem folytathatta a kritikát. Azért került be ez a mondat: „A művésznő nagy enthuzyázmusában kilépvén és énekelni kezdett“. Ez a kritika természetesen a többi szerkesztőség „Sajtódzsungel“ táblájára került. * A színi kritikákban rendszerint előfordul ez a kitétel: „A címszerepet N. N. alakította . . .“ A főszerep persze nem mindig vág egybe a címszereppel. Egy nagyon ambiciós fiatal kritikus nem volt tekintettel erre s azért a Sárga csikóról irt kritikájában ezt irta ! „A címszerepet P. Lajos alakította nagy sikerrel“. Egy másik kritikus meg a Zsába címszerepét alakíttatta Sz. György- gyel. * Egy fiatal óriás — egyébként volontőr — igen szeretett volna egyik művésznőről szépet Írni. (Nevezzük a művésznőt Faludy Bözsinek.) Előadás alatt jött hozzám, engedjem át neki a kritikát. Kérését teljesítettem. Irta pedig ezt: „Tegnap az Elvált asszonyt újította föl a társulat: Faludy Bözsi kitünően énekelt és táncolt. Sárosy Gyula“. — A legközelebbi alkalommal, mikor figyelmeztettem, hogy máskép Írjon, kritikája ez volt: „A tegnapi előadást mérsékelt ház nézte végig. Faludy Bözsi kitünően énekelt és táncolt. Sárosy Gyula“. Ez a sok dicséret már unalmas volt a művésznőnek. Bejött a szerkesztőségbe és más kritikát kért. Gyula barátom megkérdezte mit csináljon hát. Azt feleltem neki, ha nem tud többet írni, legalább a nevét ne Írja ki, vagy ha már ez igen fontos, csak a kezdőbetűket használja. Tanácso mat megszívlelte s a legközelebb igy hangzott a kritikája : „Tegnap este a Varázskeringőt újította fel
