Zalamegyei Ujság, 1934. április-június (17. évfolyam, 74-146. szám)
1934-04-01 / 74. szám
1934 április 1. Zalamegyei Újság 3. Kirándulóhelyeket Egerszegnek A nyaralók szabad levegőt kívánnak. Dicséretre méltó az a buzgalom és igyekezet, amit Zalaegerszeg város látogatottságának és idegenforgalmának emelése céljából kifejt. Most már csak az a kívánatos, hogy a nagy buzgalomnak és igyekezetnek eredménye is legyen, vagyis jöjjenek városunkba és vidékére idegenek minél nagyobb számban, hogy kárba ne vesszen az a sok idő és fáradtság, amit eddig az ügyre pazaroltunk. Ezután is szívesen dolgozunk, hogy célunkat elérhessük. Kell is dolgoznunk, mert amit eddig tettünk, az még mind kevés. Már most meg kellene kérdezni a város lakosságát, ki és mely időben lenne hajlandó lakásába, vagy esetleg szőlőjébe fizető vendéget fogadni. De gondoskodni kellene arról is, hogy az idegeneknek kalauzok álljanak rendelkezésökre s ezt a kalauzcsoportot már most kellene megszervezni. Különben kapkodás lesz az idegenek bosszúságára és a mi kárunkra. A hozzánk érkező idegeneknek, akik természetesen a reklám utján ismernek meg bennünket — távolról, mindenesetre megtetszik a virágos Zalaegerszeg. A vasúton érkezőket meglepi az a gyönyörű panoráma, mely szemeik elé tárul, ha az állomás épületét elhagyják. De a bevezető ut is kellemes látványt nyújt, valamint a városon végigvezető virágos gyepszegélyek. Megnézik a szép templomokat, a zárdát, megyeházát, a szobrokat, a Zalát, r ami mind bent van a városban. Ámde a más városból idekerült ember nem akar csak a városban tartózkodni. Hiszen nem azért jön, hogy azt a rövid időt, amit itt tölt, megint csak falak között, poros utcákon élje le. (Mert minden öntözés ellenére is van por száraz nyári időben Zalaegerszegen.) Az idegen ki is akar menni a városból. Es itt mered a nagy kérdőjel: hova ? merre ? A városnak nincsenek kirándu'ó helyei, sőt még csak szépen fásitott kivezető utjai sem. Az új temetőtől a Csiszár-kútig vezető gyalogút fásito t és elég szép is, de — kevés. Az Alsóerdőre, a város közvetlen közelében fekvő legszebb helyre sem vezet megfelelő út. Már pedig az Alsóerdő megérdemelné, hogy ott egy kis nyaraló- telep létesüljön. Legalább egy zöldvendéglőt kellene ott építeni s vasár- és ünnepnapi délutánokon az itt veszteglő autóbusszal egy két fordulót csináltatni. Annyi szép pont van a város határában, hogy azokat nem szabad kihasználatlanul hagynunk és a kirándulóhelyek létesítését egyszer mégis csak meg kell kezdenünk. Kezdjük meg hát az Alsóerdőn, mely erre a célra a legalkalmasabb. A nyaraló ember szabad, tiszta levegőt, szellős helyet és nem zárt helyet, nem meleg, füledt levegőjű szobákat keres. Épen ezért az idegenforgalomnak nagy problémája nem oldható meg, a „nyaraljunk itthon“ elv gyakorlatban nem valósítható meg, ha közeli kellemes kirándulóhelyekkel nem tudunk kedveskedni vendégeinknek. A város belső terei alig jöhetnek számításba, mert hát bent vannak a városban. Talán a Zalarétnek gyorsabb parkosításával lehetne segíteni a bajokon, ott létesülhetne olyan sétatér, mely kielégítené az idegenek igényeit. Szó volt egy Ízben a városi közgyűlésen arról is, hogy — ugyancsak az idegenforgalom föl- lenditése érdekében — vezessen a város sétaútat a csácsi erdőben levő úgynevezett „Magasmány“- hoz, hol létesülhetne nyári vendéglő és épülhetne kilátó torony. Vidékünknek legmagasabb pontja ez, onnan nyílik tehát a legszebb kilátás a Zalavölgyre és Göcsej vadredényes peremére. Ha turistákat is akarunk ide vonzani, akkor mindenesetre megközelíthetővé kell tenni a „Magasmány“ t. Szóval, ha weekendezésre, vagy hosszabb nyaralásra kívánunk idegenforgalmat biztosítani s városunkat és vidékünket évről-évre kívánatosabbá tenni idegenek részére, akkor még nagyon sokat kell dolgoznunk. De, ha megtettük az első lépést, következnie kell a másodiknak, majd a következőknek. A munkát abban nem hagyhatjuk, mert akkor megint hosszú időre elmerülnénk az elhagyatottság és lenézettség állapotába. A visszaesésből pedig sokkal nehezebb kigyógyulni, mint az eredeti betegségből. Igyekezzünk tehát szabad, levegős helyet biztosítani az idegeneknek. Akkor számíthatunk idegenforgalmunk emelkedésére, máskép nem. Ajánljuk az itt mondottakat a város és vármegye vezetőinek, valamint az idegenforgalmi bizottságnak és weekend- egyesületnek szives figyelmébe. Magdolna. Irta : Kósa József. Halk, csendes este borult a városra. Sehol nem látszott egy eleven lélek. Kellemes tavaszi szellő surrant el a házak között. Megmozgatta a fák leveleit. Az öreg olajfák, meg a szép pálmafák csendben álmodoztak. Mintha kihalt volna minden. A csend, néma magányosság ütött tanyát mindenütt, De haliga ... Az egyik kiskapu lassan kitárult. A szép, faragott nehéz ajtón délceg, magas PALMA OKMA tartóstalp a legolcsóbb viselet Kérje Ön is cipészétől! .-y-.—u-L-trut nő lopakodott az utcára. Lassan, lábujjhegyen, észrevétlenül. Valami lázas idegesség pirosította meg arcát. Két kezét mellére fonva egészen meggörnyedve sietett egyik kanyargó, zeg-zugos utca felé. Simon háza elé érkezett. Fehér falu, nagy ablaku ház elé. A városka legmódosabb emberének háza elé. Egészen odahuzódott a ház hideg falához. Mintha meg akarta volna ölelni a hűvös, érzéketlen köveket, úgy odasimult a falhoz. Ott bent még ébren voltak. Lassú, tompa zümmögés szivárgott át a falakon Magdolna füle felé, aki lélegzetét is visszafojtva erősen figyelt. Valaki idegennek a szavát hallotta meg. Valósággal itta a szavakat. Pedig azok ismeretleneknek tűntek fel előtte. Szépnek és zengőnek találta a szavakat s mint a legszebb muzsikát : élvezte. Szive, lelke olva- dozni kezdett, mint a meleg napsugáresőre a hó. Először gondolt sok-sok idő múltán a mennyországra. Eddig eszébe se jutott soha. Az élet jesitem még egyszer kivánságto- kat. Mikor temettétek el a Názáretit — Pénteken uram. Három nappal ezelőtt. — Jól van, elmehetsz. Vidd el üzenetem, a sirt felnyittatom. Amint a prokus eltávozott, Pilátus az őrség parancsnokát hivatta. Jézus sírjához őrséget rendelt, hogy távol tartsa a sokaságot a sírtól. Corrus Pentillo, parancsnok azonnal megjelent Pilátus előtt. — Corrus Pentillo, hallgasd meg parancsomat. A Názáreti sírját fel fogjátok nyitni. Corrus Pentillo két kezét hirtelen a szivére szorította s szinte felkiáltott: — A Názáreti sírját 1 Óh uram !... Pilátus kissé meglepődött. — Mi bajod, Corrus Pentillo? Félsz valamitől ? Felelj bátran. — Nem, uram! Én nem félek semmitől 1 — De látom, sápadt vagy!.. . Remegsz. No, de ehez semmi közöm. — A sírról beszélek. A sirt felnyittatod és megengeditek, hogy a nép megtekintse. Én majd gondoskodom arról, hogy mindenki ott legyen. Tenyerébe rejtette arcát Corrus Pentillo, nem mozdult. Pilátus észrevette, hogy a homlokán verejték üt ki. Megkérdezte: — Hát mi bajod ? Beszélj! Valami titkod van? Fénylő szemekkel bámult a parancsnok Pilátusra: — Nagyur 1 . . . dadogta, — Nagyur! Á sir már üres! A Názáreti feltámadott! Pilátus megdöbbent. A centuria parancsnokának izgalma átragadt rá. Reszkető hangon kérdezte: — Mit beszélsz ? . . . Üres a sir? ... Te ott voltál, amikor eltemették a Názáretit? — Igen uram! Ott voltam. Én jelöltem ki a sirkövet, amit a sir elé gördítettek. — És láttad, amikor a sírba helyezték ? — Láttam! Másnap még érintetlen volt a sir és harmadnapra reggel elmozdult a sziklakő. A halott feltámadott! — Ne beszélj mindent összevissza ! A halott nem támad fel, te szerencsétlen ! Nem tudom, uram, nem tudom. Én azóta olyan zavart vagyok és valami nagy nyugtalanság kínoz . . . Hátha igaz! Nem ember volt, Nagyuram ! Nem ! , Istenfia volt ő és . . . — És? — És mi föl feszítettük, mint a többi latrot. Pilátus kényszeredetten húzta szét a száját. Szorongó érzés nehezedett a szivére. — Úgy? Hát te is? Há, Pentillo! A rabszolga beugrott a függöny elé. — Fusson valaki Nafratiusért. Te pedig, Corrus Pentillo, felelj a kérdésemre: Ott tartózkodtál a sir mellett magad is ? És most a saját szemeddel lá’tad, hogy a sir üres ? — Láttam uram még egyebet is. Kelet felől sürü felhő közeledett felénk. Viharzó robajjal jött. És azt figyeltem, hogyan festi koromsötétté az egész eget . . . vagy talán ez álom volt? . . . Bocsáss meg, Uram ! Olyan zavart vagyok . . . Nem hiszem, hogy aludtam volna . . . Mégsem, pedig képtelenség ez is, hogy ébren voltam, mert amikor | a felhő fölibénk ért és megdördült benne az erő és felsisteregtek a kék villámlások . . . mintha valami emberi hang szólalt volna meg felettem a felhők sűrűjéből, mintha valaki esdeklőn bánatosan mondta volna: „Ne bánkódjatok miattam! Én az Atyához indulok és jaj annak, aki őbenne nem hisz. Az én Atyám neg- bocsát az ellenem vétkezőknek, mert tudjátok meg, hogy a testet megölhetitek, máglyára vethetitek, a lelket nem lehet megölni, a lélek örökké él“. Pilátus megdöbbenve nézte a kemény katona átszellemült arcát s ekkor lépett be a terembe Nafratius, a papitanács prokurja. — Itt van Corrus Pentillo, a Názáreti sirjának őrsparancsnoka Azt mondja, hogy Jézus feltámadott, a sir üres. Te hiszed ezt ? — Nem Uram ilyet nem hihetek. A népet lázitják. Corrus Pentillo eladta a holttestet. Ölesd meg, mert cinkosa a lázitóknak, — Hát már mindenkit megölessek? — kérdezte Pilátus. — Mondd Corrus Pentillo, mi igaz ebből ? Az őrség parancsnoka közelebb lépett Pilátushoz, fejét hátra szegte úgy felelt : — Nagyur! A te katonáid nem tolvajok és nem kalmárok. Nafratius hazudik. Hogy erről bizonyságot tegyek . . . Corrus Pentillo kirántotta tőrét és mélyen a szivébe szúrta. A termet piros vérsugár öntötte el, Corrus Pentillo utolsó sóhajával Pilátus felé suttogott: — . . . mert a testet megölhetitek, de a lélek örökké él ! Pilátus Nafratiusra nézett, mint aki okozója volt egy derék katona halálának. Vérvörös arccal ordította: — Takarodjál innen ! Odakint nemsokára felharsantak a kürtök, római katonák dübörgő léptei adták tudtul a lakosságnak, hogy a Nagyur csendet parancsolt. A megdöbbent lelkek valóban sugdosva adták tovább egymásnak a hirt : — Feltámadott!