Zalamegyei Ujság, 1931. január-március (14. évfolyam, 1-72. szám)
1931-01-25 / 20. szám
2 Zalamegyei Újság 1931 január 25, Színészet pártolás 100 év előtt. Néhány hét múlva lesz a 100- ik évfordulója annak, hogy úgy, mint most Zalaegerszegen a polgár- mesterek, akkor Cellben több vármegye küldöttei összegyűltek, hogy az akkori színészet sorsa felett tanácskozzanak. Győr, Vas, Sopron, Veszprém és Zala vármegyék kiküldöttei Cellben tanácskoztak egy állandó szinésztársu- lat megalakításáról s Zalát ezen a tanácskozáson nem kisebb ember, mint Kisfaludy Sándor, Himfy szerelmeinek bálványozott költője képviselte. Ennek előtte 100 évvel ez az öt vármegye megalakította a Dunántúli Színjátszó Társaságot, amely akkor jelentős szerepet töltött be, nemcsak Dunántúl, hanem az egész ország színészetében. Mindjárt kezdetben megnyerték igazgatóul Komlóssy Ferencet, az ország akkor egyik kiváló színigazgatóját, aki társulatát Magyarország akkori legjobb színészeiből alakította meg, mint amilyenek Bartha Magyar János, Szerdahelyi József, Déryné, Tóth Szeőke voltak. Ez a társulat a nyári hónapok kivételével, a különböző megyei városokban játszott, nyáron át pedig a szintén most 100-ik évét betöltő füredi Kisfaludy- szinházban mulattatta Fürednek akkortájt is már sok százra menő fürdőző publikumát. Amennyire nagy a hasonlatosság a mostani mozgalom és az akkori között, az elérendő eredményt: egy életerős szinésztársu- lat biztosítását illetőleg, annyival eltérőbbek ennek a mozgalomnak a motívumai. A száz év előtti színészet, célját tekintve, valahogy más volt, mint a mai. Kisfaludy Sándor a következőt vésette föl az ép akkoriban épült füredi A szentgróti tatárablak. Irta: BÉKEFI LÁSZLÓ. 1241 őszén, egy borongós, ködös hajnalon, jól fölfegyverzett, elszánt csapat ereszkedett le az Iluszonyai dombokról Szentgrót felé. Mokány, bozontosszőrü kis lovakon ültek a borostásarcu, ke- ménynézésü, harcedzett legények. Nem voltak sokan, de bíztak magukban. Valahányan kipróbált ijjászok. Tegeztartójukban kétszáz hegyesrefent nyílvessző sorakozott. Külön hozta négy emberük a gyujtóvesszőket. A kis városban még aludtak a békés polgárok. Az éjjeli őrtálló hajdúk is lepihentek. Hiszen már lassan virradni kezdett. Tekenye felől bágyadtan igyekezett utat törni magának a felkelő nap, de minden erőlködése hiába volt. A sűrű, átláthatatlan köd még vastagabban takarta be az apró házakat. Erre számított a gonosz szándékú csapat. Délceg lovas ugratott az élre. Gyöngyszemü, genuai páncéling borította domború mellét. Rövid frigiai acél kardja vésztjósszinház homlokzatára: „Hazafiság a Nemzetiségnek“, ez a felirat teljesen fedte mindazokat a célokat, amik a színészetet lelkesítették és amiket a celli mozgalom is kitűzött maga elé a Dunántúli Színjátszó Társaság megteremtésével. A színészet akkor legnagyobb részben hivatás volt és nem mesterség; a magyar irodalom fejlesztésének egyik leghat- hatósabb eszköze. Komoly nemzeti ügy, amelyért nemcsak a megye- gyűléseken szállották síkra a tekintetes Karok és Rendek, hanem az országgyűlésen is nem egyszer volt köztanácskozások tárgya. — Az elmaradt nemzeti művelődés előbbrevitele érdekében látták szükségesnek, hogy az állandó színi társulat megteremtésével a színészek megélhetését biztosítsák és ép ezért Zala nemessége a Dunántúli Színjátszó Társaság megalapításához való hozzájáruláson túl, még külön alapítványt is teremtett meg a Zalában játszó színészek évenként való felsegítésére. így valahányszor a tekintetes Karok Egerszegen gyűlést tartottak, restaurációkon, követválasztáskor, a Fehérképi utcán bevonult Thespisnek nem egyszer bizony elég rozoga kordája a teátristák- kal és az Arany Bárány szállójában az áktorok és átrikszok idézték fel a rég múlt eseményeit Vörösmarty komoly drámáival, vagy mulattatták Kisfaludy Károly vigjátékaival a tekintetes Karokat és Rendeket. S még fel sem oszlott a gyűlés, máris ott volt a színitársulat igazgatójának instán- ciája az összegyűlt nemesség előtt, hogy ama bizonyos stipendi- dumnak a kamataival ne terheltessenek a Karok és Rendek, a hazai nyelv mívelését, pallérozását lóan emelkedett izmos kezében, amint kiadta a parancsot: — Hat ember az északi szélen tüzes vesszővel felgyújtja a kazlakat. — Nyolc ember Bera béggel a déli külsővárost zárja el, hogy ne jöhessenek a vár segítségére. — Magam tiz harcossal bemegyek a várba s akár élve, akár halva, de — elhozom a lányt. Messziről jött kalmárok hiresz- telték már. hogy a tatárok legyőzték a király seregét, de nem sok hitelt adtak a hírnek a szent- grótiak. Maga a bán, a várur, megerő- sittette ugyan a Zala két ága között épült várkastélyt, de még a felvonóhidat sem tartotta szükségesnek éjjelre behuzatni. Mindössze két lándzsás katona állt őrt a Zalánál. Amikor két hegyes damaskusi penge elhallgattatta őket, piros láng csapott fel az északi égboltra. A hat harcos tökéletesen teljesítette, amit vezérük rájok bizoít. A szentgrótiak is riaüoztak álmukból, a polgárvárosiak pedig már rohantak is vasvillával, csáelőmozdító teátristákat támogatni. A helyzet száz év alatt változott ; ma a hajdan oly komoly Múzsa könnyűvé lett. Kevés színháznak véshetnők manapság a homlokzatára a valóságot is fedően: Hazafiság a Nemzetiségnek. Természetes, nemzeti ügy ma is a színészet, amennyiben nemzeti ügy egy csomó polgár megélhetésének a biztosítása, egy hanyatlásnak induló foglalkozási ág megmentése s a múlt pénteki tanácskozásokon is leginkább ezek a kérdések és okok állottak előtérben s kisebb szerep jutott a mozgalom meg- okolásánál a nemzeti kultúrának. De, mint mondám, a Múzsa is ma sokkal könnyebbé lett; a cél ma: nem annyira eszméket hirdetni a színpad deszkáiról, nem problémákat felvetni, nem a nemzeti múltat, az általános emberit megeleveníteni, hanem pár órán át kellemesen elszórakoztatni a publikumot. Hogy mivel? hogy mi módon? — az mellékes; az a fő, hogy a közönség jól érezze magát, dűljön a színházba és legyen „táblás ház“. Sajnos, a színészetnek ily irányban való fejlődése, vagy inkább hanyatlása általános jelenség, az utoisó évtized kitermelése, nemcsak minálunk, hanem nyugaton is. Az utolsó évek színpadi termékei mutatják ezt leginkább, amik a legkönnyebb műfajok közé tartoznak, és nemcsak a magyar, de az egész európai színiirodalom képtelen nagy, átfogó erejű színdarabot felmutatni, sőt még az államok által fentar- tott színházak színdarabjai között sem találunk komoly irodalmi értékeket, hanem legtöbbnyire tiszavirág életű stílusgyakorlatok azok. Hol keressük ennek az okát? kánnyal kezükben, de megtorpantak a kolostor irányában, ahol sürü nyilzápor fogadta őket. A másik csapat, amely a gyújtogatást végezte, Aranyodnál átgázolt a Zalán, a római kőhidon visszatért a várkastély aljába. Szentgrót lakossága rémülten rohant oltani a tüzet. A nagy kazalok szikrapernyéi felgyujtással fenyegettek mindent. Egy rémület, sikogatás, őrült keveredés volt az egész város. Erre is számított Auda, a bronzarcu vezér. A bán is felriadt. Alig kötötte fel széles szablyá- ját, máris kizuhant forgójából a tömör tölgyfaajtó s előtte állt kivont karddal a tatár ifjú. — A lányodért jöttem. Ha nem adod, földig rombolom váradat, porráégetem városodat, kardélre hányatok minden élő lelket. A következő pillanatban feleletül lesújtott a nehéz szablya. De az ifjú kemény acélja köny- nyedén kivédte a rettenetes csapást. Rövid volt a tusa. A bán vérében fetrengve halálos szitkot szórt a hitetlen po- gányra. A közönségben? A színészekben? Avagy az új találmányban, a mozgókép-színházakban, amik — úgy lehet — a színészet régi formájának alkonyát jelentik? — Kétségtelen, hogy aki ezekre a kérdésekre a feleletet megadja, megtalálja a színészet mai helyzetén való segítésnek a módját. Azok a polgármesterek, akik a minap összegyűltek Egerszegen a színészet ügyét megtárgyalni, önkéntelenül is a régi hagyományoknak tettek eleget, s örvendetes volna, ha megbeszélésüknek eredménye is lenne, mert ez azt jelentené, hogy a színészet is jobb anyagi léthez jutva talán hivatásának magaslatára emelkednék. Ép itt Zalában történt, hogy a Füreden éveken át szereplő színésztársulatról, az egyébként kiváló színész, de gyönge színigazgatóról a nemzetietlennek tartott Bach-korszakban azt írták: „a Hetényi-féle társaság ez intézetet csupán kenyérkeresetre szentelve, annak szentebb oldalát, a nemzetiség tiszta keblű ápolását, szemelől tévesztette“. Ugyancsak a Bach-korszakban egy másik színigazgatóról azt a jelentést teszik a felsőbb hatóságnak, amely a színtársulatok hazafias szellemben való működésétől féltette az osztrák uralmat, hogy egy csöppet sem kell attól tartanunk, hogy a hazafias szellemet nagyon ápolnák ezek a színészek, mert olyan darabokat adnak, amiken csak az alantas lelkű emberek jelennek meg és csak az ilyenek mulattatására szolgálnak. Ez a két zalai példa eléggé mutatja, hogy milyen ne legyen a magyar színészet útja és intő a magyar színészet hivatását illetőleg. A polgármesterek mostani megbeszélése alkalmával az itt müSebe súlyos volt, de nagyobb volt a düh és méreg, mely sebezte. Megérezte a várudvaron történteket is. Ott is gyorsan befejeződött a harc. Megismerte várőreinek jajgatását, halálhörgését. Nincs mentség, nincs segitségl Az égő kazlak rőt fénye kísértetiesen világított, fojtó füstszag ülte meg az egész vidéket. * Talán a hatalmas test zuhanására nyitotta fel szemét a várur gyönyörű leánya. A belső leányházban nem hallatszott meg a külvilág zaja. Ez a tompa zuhanás megijesztette. Gyorsan felkapkodta magára ruháit, aranymarkolatu kis tőrét önkénytelenül keblébe rejtve futott apja lakosztálya felé. Megdöbbenve, sikoltva állt meg a vérző test láttára. Nem is vette észre a kivont kardu tatárt. Ráborult atyjára, selyemsáljából tépést készített s szeretettel kötötte be a tátongó sebet. Mintha cselédje állna előtte, olyan nézéssel parancsolt a ta-
