Zalamegyei Ujság, 1931. január-március (14. évfolyam, 1-72. szám)
1931-01-06 / 4. szám
1931 január 6 3 Zataegyei Újság — OFB földek tulajdono- sainak figyelmébe. A polgár- mester közhírré teszi, hogy az Orsz. Földbirtokrendező Bíróság kiküldött bírája által a múlt év novemberében megtartott helyszíni bejárás alkalmával fölmerült vitás ügyek elintézését magában foglaló végzés a városi irattárban január 3-tól kezdve 15 napon át közszemlére ki van téve és a rendes hivatalos órák alatt bárki által megtekinthető. — Egy zalakoppányi gazda és leányának szerencsétlensége. Balázs István zalakoppányi gazda és 22 éves Ilona nevű leánya bort adtak el Vasmegyében. Mikor az üres hordókkal megrakott szekéren Kisunyom községben haladtak keresztül, egy vasvári gyógyszerész a hátuk mögött haladt. Midőn a motorkerékpár a kocsi mellé került, az oldalkocsi elkapta a borosszekér kerekét és a szekeret hordóstól az árokba borította. A kerékpáros ezután tovább akart haladni, de a falusiak megállították. Balázst súlyos zuzódásokkal és csonttöréssel szállították be a szombathelyi kórházba. A vizsgálat megindult. — Legények verekedő e. A felsődörgicsei korcsmában Blaski Gábor és Bikádi Lajos összeszólalkoztak, majd kimentek az utcára és ott megverekedíek. Bikádi kést rántott, Blaski pedig doronggal támadt Bikádira, akit súlyosan megsebesített. Blaskit letartóztatták. — E.tünt cselédleány. Stef- csek Anna nagykanizsai cseléd leány újév napján eltűnt munkahelyéről. Valószínűleg öngyilkos lett. A rendőrség megindította a nyomozást. — Betörői fogtak Keszthelyen. Szúnyog István 22 éves cipészsegéd jugoszláv területről Magyarországba jött és Sárvárott betöréseket követett el, majd megszökött. A csendőrség kiderítette, hogy útját Keszthely felé vette s közben a zalai községeket is végig fosztogatta. Keszthelyen sikerült elfogni a betörőt, aki számos bűncselekményt ismert be. — A lóállomány összeírása. A lótenyésztés fejlesztése céljából szükséges, hogy a lóállomány az 1931. évi január 1-ei tényleges állapotnak megfelelően összeirassék. Ezen összeírás céljaira egy, két részből álló úgynevezett „Lóbejeienfő-lap Haszonállatvizsgálati Igazolvány“ szolgál. Ezen igazolványokból minden lóiulaj- donos postán annyi példányt kap, ahány lova van. Minden lótulajdonos köteles minden egyes lováról egy egy „Lóbejeientő-lap Haszonállatvizsgálati Igazolványt“ a hátlapon foglalt utasítás szerint az 1931. évi január hó 1-ei állapotnak megfelelően kitölteni. A kitöltött levelezőlapokat a lótu- lajdonosok kötelesek legkésőbb 1931. évi január hó 10-ig Zala- egei szeg megyei város polgár- mesteréhez beküldeni. A virág. Visszajáró múlt, visszasíró érzelmek, búgó bánat... s mind e íitáni mennydörgésben egy szál ragy°gó virág, egy csillogó har- matcsepp, egy biztatás, egy parányi hit, egy csöpp remény, a jövőre, a szebbre, mert él a mindenható nagy fönséges emberi érzés... a Szeretet... Egy hadnagy mesélte:... 1917- ben a wolhiniaí mocsarakban ültünk. Végtelen álló harcok, végtelen tüzek szörnyű halálvárásban. Hárman voltunk egy fedezékben. Én, a főhadnagy, egy komoly, harmincas férfi s a zászlós. A zászlósunk. A mi zászlósunk. Másképen nem is tudtuk elképzelni, mint igy. Mert ő volt a mi jókedvünk, a mi éltető szellemünk. A legőrültebb tűzekben, a leg- fölclrengetőbb ágyudörgés közepette is megőrizte a jókedvét s ha mi a csüggedés sötét homályába már-már elmerültünk, ő kész volt tréfáival ebbe a lelki pokolba is fényt varázsolni. Annál is inkább csodálkoztunk egy napon, amikor a mi zászlósunk tenyerébe hajtott fejjel ült egész najf szótlanul. Csúf, esős tavaszutó volt, egyhangú csöpp-csuppal hullott az eső s a lövészárokból behallatszoít az őr lépése s amint kínnal emeli ki lábát a ragadós, cuppogó sárból. A főhadnagy néha türelmetlenül nézett a zászlósra. S engem valami mélységes lehangolíság feküdt meg. Mert ha már a mi zászlósunk is iiyen komoly, akkor valami óriási, végzetes baj fenyeget bennünket. Megköszörűltem a torkomat, hogy magamra vonjam a fiú figyelmét. Semmi eredmény. Az idő múlt. Néha egy-egy eltévedt lövés zúgott át felettünk s utána a csönd még nyomasztóbb lett. Felálltam. Idegeim úgy kalapáltak, hogy látni véltem ugrálásukat. Mi van ? Mi lesz ? Elmentem néhányszor a zászlós előtt, de az meg sem mozdult. Végre nem bírtam tovább, rákiáltottam ; Zászlós ! A fiú riadtan ugrott fel s amint rám pillantott, okos, szürke szemében egy ragyogó cseppet láttam meg. — Hadnagy ur! Szólt távoli hangon. Vállára tettem a kezem. Fiam, mi mindig barátaid voltunk ... te osztoztál a mi bánatunkban s a tiedet egyedül akarod elviselni ? A fiú zavartan felnézett. Ó,... semmi hadnagy ur!... hebegte. De nem, valami... te nem szoktál ilyen lenni... lépett oda a főhadnagy is, nem érdemeljük meg, hogy elmond, mi bánt? A kedvesen mondott szavakra a zászlós ^elpirult. Egy percig habozott... / — Úgy sem értitek meg . . . semmi ... azt mondjátok rá . . . gyerekség .. . — Mi is, gyerekek vagyunk, sorsdobáltaakarattalan gyerekek... s megtanultunk megérteni, mondá komolyan a főhadnagy, A zászlós hosszan nézett rá, aztán kitört: — Hát lásd főhadnagy ur, a jövő héten van a nevenapja... s én nem tudok neki egy szál virágot sem adni... tavaly ilyenkor otthon voltam, szabadságon, rengeteg szegfűt vittem neki. Az a ked3942 véne virága... s most nem tudok... nincs egy szál se... feje lehajlott s néma csönd lett körülötlünk. Lelki szemeinkkel láttuk az alföldi városka csillogó tiszta házait, virágos ablakait s egy barnafürtü leányt, akinek a jövő héten lesz a nevenapja s aki nem kap virágot... Ezer baj, halálveszély között is, most az volt legnagyobb szomorúságunk, hogy a kislány nem kap virágot... pedig nem lehet... hol van itt virág?! A főhadnagy szólalt meg. ~~ Ne busulj fiam... megérti 3zt az a kislány... s küldhetsz neki virágot, szived piros virágait... A zászlós bólintott. — Igen... de... jó volna csak egy szál is... egyetlen szál... óh... kapta föl fejét, ha kapnék egy szál virágot, odaadnám érte az életemet! Nem szóltunk semmit. Itt most a nagy vér, életlékozlás közepeit nem tűnt drágának ez az alku... hiszen olyan könnyen, olcsón adtuk az életet... s ha öröme van egy kislánynak, ott az alföldön... ez megéri a mi olcsó kis életünket . . . Éjjel nem aludtunk, pedig csend volt. Nyitott szemmel néztem a sötétbe s láttam . . . láttam piros pipacsos nagy végtelen rónát. . . bólingató kalászos mezőt, hallottam a cséplőgép zúgását, a nyári alkonyok, halk álmos zenéjét s beleharaptam zsebkendőmbe, mert ez olyan kin volt, amihez hasonló nincs. Szerettem volna ordítani, sirni s láttam a téboly fekete öklét, amint vigyorogva nyúl lüktető agyam felé. Feldobtam magam. Görcsös mozdulattal kaptam zseblámpám után . . . világosságot! ... mert a sötét öl! . . . lámpám fényénél láttam, hogy a zászlós könyökére dőlve mered maga elé s a főhadnagy . . . arccal befelé fekszik . . . s válla rángatódzik. Eloltottam a lámpát . . . Másnap gyönyörű, napfényes idő köszöntött. Annyi komor eső után végtelenül jól esett a fény. Mintha elfeledték volna, hol vannak, embereink vidáman kártyáztak. Csak a zászlós volt komoly. Délfelé zárótüz pattant reánk. Siviíoít az ég, íüzcsóvák repültek a nap felé s az gúnyosan le- mosolyögía a kis emberi törekvést. Alkony felé megcsendesült. A főhadnagy cigarettára gyújtott és közönyösen jegyezte meg: — Éjjel támadás lesz. Éppoly egykedvűen fogadtuk. Mit bántuk már mi a támadást? Hiszen csak egy reményünk volt, egy jó fejlövés, amelynél az ember felugrik a levegőbe, diadalmasan — gúnyosan kikacagja az életet s békésen elpihen. Pihenni! . . . Micsoda ismeretlen édes fogalom volt ez előttünk. A zászlóssal végig mentem az árkon. Mikor visszatértünk, a fiú nekitámaszkodott a falnak s cigarettára gyújtóit. Fölnézett a vörösbe boruló alkonyi égre. — Oda haza most^már nyílnak az első rózsák... mekkora csokrot lehetne belőlük kötni!... mondá álmodozva. Eldobta megkezdett cigarettáját s megragadta kezemet. — Csak egy szálat... hadnagy úr! suttogta... s én láttam az ő feje fölött is azt a sötét nagy öklöt. Elfordult. Az egyik résen kinézett. És — fölkiáltott. Odasiettem, azt hittem lövést kapott... Arca kipirult s odarántott magához. — Nézd... nézd hadnagy ur... egy szál piros vadszegfü.,. Ott a drótnál! Kis kutatás után megtaláltam — zöld gyér köntöskéjéből egy apró, piros, finom fejecske kandikált ki. Isten csodája, hogy a megszakgatott földön, épen megmaradt. Mint egy csöpp foltnyi poézis, az élet lüktető, dörömbölő prózájában, úgy ingatta vékonyka szirmait a drótakadály tövénél. A zászlós elengedte karomat. S én rémülten néztem rá. — Te! csak nem akarsz... — Kimenni ? De igen — fe- felt a legnagyobb nyugalommal. — Nem lehet! Az életeddel játszol! — kiáltottam rá s bizonyságképen a föld felporzott egy eltévedt golyó nyomán. De a fiú mosolygott. S egy lendülettel kidobta magát.
