Zalamegyei Ujság, 1925. április (8. évfolyam, 88-94. szám)
1925-04-26 / 94. szám
1925 április 26. Zalaasegyeí Újság 3 történetéhez“ cimü gyűjteményben (V. kötet. II. füzet.):„Horváth Ádám a 30-as évek elején halt meg minden maradék nélkül, ott porladoznak drága hamvai a petrikereszturi közös temetőben — most már minden jel nélkül.“ Dervarics Ákos 1878-ban irta kis cikkét, Gönczi Ferenc pedig 1914-ben jelentette meg „Göcsei“ cimü nagy munkáját, amelybe — úgy látszik — majdnem szó- szerint átvette Dervarics Ákos szavait, csak azt jegyezte meg, hogy »állítólag.“' Dervarics Ákos, akinek különben érdeme az, hogy pár kiadatlan versét is közli Horváth Ádám- nak, tévedett. De tévedése jóaka- ratu. Petrikeresztur lakosai nemesek voltak. Gönczi Ferenc 1260-tól 1845-ig a Peéry, Czupi, Vasper, Szegi, Vas, Bóza, Csima, Szamár, (Zamár) Hencsei, Her- czeg, Kovács, Csikós, Keresztúri, Györgyfi, Patai, Gombos, Horváth, Paiss, Patay, és Móricz családokat említi. Lakosainak azonban több, mint fele Vas megyéből vándorolt be. Azok is nemesek voltak. Igaz, hogy elszegényedtek, (különben nem hagyták volna el hazájukat) csak büszkeségüket tartották meg. Vas megyéből egészen a világháború kitöréséig sok család költözött át Göcsejbe. Ok csak az volt: Göcsejben olcsó volt a föld. Néha a 25 holdas vasmegyei kurtanemes 120 holdat szerzett Göcsejben az eladott 25 hold árán. A régi magyar ember, de különösen a nemes nagyon szerette faluját. Ezért terjesztette, ápolta az arról szóló szájhagyományokat, mondákat, regéket, különösen ha azok családjával valahogyan vonatkozásban voltak, így Petrikeresztur nemesei is büszkén hirdették, hogy Pálóczi Horváth Ádám Petrikereszturban halt meg, sőt ott is van eltemetve. Ezt azzal erősítették meg, hogy ezelőtt 40—50 esztendővel egy keresztet találtak a petrikereszturi temetőben, amelyen már csak a „Horváth Ádám“ név volt olvasható. Sajnos, ez a kereszt már nem található sehol. Mint fentebb Írtam Petrikereszturban a nemes családok között Horváth nevezetüek is voltak. Valószínűleg egy más Horváth Adám porladt el a petrikereszturi temetőben. A tudományos kutatás szerint Pálóczi Horváth Ádám 1820-ban halt meg a somogymegyei Nagybajomban. A petrikereszturi keresztet meg már a 70—80-as években látták. Egy fakereszt pedig 50—60 év múlva elkorhad teljesen. Tehát az a kereszt nem lehetett Pálóczi Horvát Adámé. Azonban az tény, hogy Pálóczi Horváth Ádám életének egy szép részét Zalában töltötte el. 1782- től Balatonfüreden és Szántódon lakott. 1790-ben Nagybajomba költözött és onnét ment Petrike- reszturba 1812 ben. 1818-ban ismét visszament Nagybajomba és ott halt meg 1820-ban. A ház amelyben Petrikereszturban lakott még mindig meg van. Jelenleg a Nemes családé. * Horváth Ádám volt az első költőink közül, aki a népköltészet becsét felismerte. Az is nagy érdeme, hogy a kuruc költészet kincseiből sokat megmentett. Dalai és énekei magyarosak, becsesek Balatonfüreden márványtábla őrzi emlékét, megérdemelné, ha Petri- kereszturon is volna valami, ami rá emlékeztetne. De talán még az az idő is eljön, hogy emléktáblája lesz Petrikereszturon a haza egyik magyarjának. — És talán másoknak is, mert sajnos a zalai földben sokan alusszák örökálmukat jeltelen sírokban, akiknek nevei még évszázadok múltán is élnek. (N-bő.) Góbéságok. A székely, a szalámi meg a pesti kutya. Összetarisznyáz egy csomó, jóféle hazait a székely, oszt fölrán- dul nagy Pest városába, mög- érdeklődni s személesen mög- tapasztalni, hogy miként éli napjait az Áron gyerek, aki felsőbb oskoláit igyekezett kitanulmányozni, hogy valami törvényös- merö ember vájjék belőle. Meg is érkezik nagy nehezen s mer roppant hőség vót, hát úgy ődölgött egyik utcából a másikba, mint a tyuk, akinek pálinkát csöpögtetnek kolera ellen a torkába. Sorra mustrálta a kirakatokat, hadd legyen az asz- szonynak is elbeszélni valója. Amint igy bámészkodik s fel és alá mászkál, az egyik ablakból csudadolog kerül a szeme ügyébe. Az üveg mögül ugyanis egy nagy rúd szalámi ki mosolyog rá. Bár nem mondta senki, de a külsejéből rögvest megállapította, hogy az a hosszú, vastag valami csak ennivaló lehet. Bé is bátorkodik hát nagy alázatosan egy-két darab megvétele erányában. Mikor a vásárlással készen vsn s már ki is igyekezett, akkor jut eszébe, hogy az óriás kóbászt meg is kell majd enni. Újra visszamegy s az egyik urfit, aki kiszolgálta, megkéri, lenne szives egy kis papirkára ráírni, hogy miként kell a portékát elfogyasztani, mert ilyet nemcsak hogy eleddig meg se kóstolt, de nem is látott. A segéd ur tüstént eleget tett is a kérésnek s igy most már semmi akadálya se vót annak, hogy az öreg góbé önmagát becsületesen mög- vendégelje. Alig megy néhány lépést előre, gyönyörű lugassal találkozik szembe, amelyik tele van tisztára mosott padokkal. Az atyafi leül. Előveszi receptjét, ki a kenyeret, megtörli a bicskát. Ereszt kettőt-hármat a harisnyája szijján, aztán neki fog gerófi módon frustukolni. Nem fal azonban az első után többet. Ott terem egy éhes kutya, felugrik a padra, szájába veszi az egész rúd szalámit s mint a szél viharja, tova nyargal a pompás csemegével, még mielőtt a góbé rendezni tudta volna a gondolatait. Az épületes látványosság hatásaképpen nagy csődület keletkezik a székely körül. Sunyi, ravasz mosolyvirágok szöknek ki az arcokra, de csakhamar el is tűnnek. A megkárosított ember ugyanis legnagyobb megrökönyödésükre káromkodás helyett széles kacagásban tör ki. — Hát mit nevet bácsi — kérdé egy kiváncsi suhanc. — Hiszen kigyelmed azzal a szalámival már ezen a földön többet soha nem fog találkozni. — — Abban az urfinak tán igaza is lehet, de merem állítani, hogy a dög se veszi hasznát a tolvaj- ságának most az eccer. — Nem-e? — Nem bizony. Mert ámbátor a szalámit elvittey de itt maradt az irás. Ehun van nií Oszt e nélkül nem fogyasztja el a hitvány, még ha ezerszer pesti is. Avval, mint aki lehető legbiztosabb a dolgában, előkotorássza a másik rúd szalámit s addigiéi sem néz, mig be nem kebelezi az utolsó falásig. * * * KI B Miután igy a Fekete-féle társulatnak egyedüli érdemét a kellő mértékre leszállítja, hat pontban összefoglalva mutat rá azokra az okokra, a mik Kisfaludyt a Kom- lóssy-féle társulat szerződtetésében vezették. Ezek közül az okok közül az egyik még a füredi színház építéséhez vezet vissza. A füredi színházat Fülöp József veszprémi postamester segítségével építette fel és pedig igen rövid idő alatt, a négy tavaszi hónapban. A színház építésénél és különösen belső elrendezésénél feltétlenül szüksége volt szakemberre, aki a színpad, zsinórpadlás stb. megépítésénél szakszerű útmutatásaival segédkezzék annál is inkább, mert hiszen akkor a színházépítés egész Európában, de különösen hazánkban annyira a bölcső korát élte, hogy az építők a színház belső berendezéséhez vajmi keveset érthettek. Mennyivel ke- vésbbé tehető az fel vidéki épitő- mesterekről. Ezért Kisfaludynak olyan színházi emberre volt szüksége, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezett, aki maga is sok ideiglenes színpad megépítésén vehetett részt. Komlóssynál alkalmasabbat alig találhatott a közelben s igy Kisfaludy az ő tudását és segítségét vette igénybe a füredi színház megépítésénél. Komlóssy készséggel tett eleget a felkérésnek. Társulatát, mely akkor Egerszegen játszott, magára hagyva, saját költségén Füredre utazott „s az egész scena- riumot — úgymond Kisfaludy — mihez más senki nem értett, maga kezével, minden napidij nélkül elkészítette.“ Komlóssynak ezt a közreműködését nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni. Ezen a meglehetősen szubjektív indokon kivül felhoz Kisfaludy egy, e sorok Írása közben napfényre került és 1836 május 2-án Sümegen kelt, a vármegyéhez intézett, szintén „Nyilatkozás“ cimü iratában másik okot is arra, hogy miért nem lehet Komlóssy társaságát mellőzni. Ez a nyomós indok a színházépület megmentése. 1834 júliusában akkora tűzvész pusztított a füredi gyógyfürdő telepen, hogy csaknem az egész telep leégett. A tűzvész terjedése oly rohamos volt, hogy igen sok fürdővendég csak az ablakon át menthette meg életét. A színház épületet is mindenfelől körülvette a tűz s egyedül Komlóssy társulatának köszönhető, hogy nem esett szintén áldozatul. A társulat férfitagjai a színház tetején vizes ruhákkal oltogatták állandóan az oda röppenő szikrákat és zsarátnokokat, a színésznők pedig vizhordással segítettek a mentés munkájában. Philipsberg Eugen svájci követségi titkár maga mesélte Kisfaludynak, hogy a megmentett holmijának egy részét oltogatván, szemtanúja volt a színészek munkájának s hangoztatta, hogy a színház megmentését egyedül Komlóssy Ferenc társulatának lehet köszönni. Ezek után a szubjektív indokok után, a miket azonban figyelmen kivül hagyni lehetetlen, rámutat arra az igen fontos két körülményre, a mi nagyban emelte Komlóssy szerződtetésének a szükségességét. Ezek a diszlettár és a ruhatár. Ennél a két pontnál nem vélem feleslegesnek pár szóval rátérni az 1830—40-es évek színészet létfeltételének erre a két sarkalatos kérdésére. Ebben a korszakban szinésztársulataink, egy-kettő kivételével — mind vándortársulat. Életük a folytonos vándorlás, városról-városra, falu- ról-falura és mindig szekéren vagy pedig nem egyszer gyalog. Mert mindez még a vasúti előtti korszak. Így tehát ezeknek a társulatoknak csaknem shakespearei egyszerűségű díszletekre kellett törekedniük, hogy minél kevesebb legyen a díszlet, minél kisebb a ruhatár és hogy igy minél kevesebb podgyásszal kelljen vándoroltok. (Folyt. köv. hbhisesbbmi M—-----
