Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-09-04 / 36. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyeí Hírlap* 1910 szeptember 11. Szeretetlenség. A magyar családok társasági élete a züllés útjára jutott. Szinte megdöbbentő a szeretetlenség, amellyel egymás mellett élünk, egy városban, egy utcában lakunk hozzánk méltó családokkal és magánosokkal s elmegyünk évekig, évtizedekig mellettük, anélkül, hogy közelebbi ismeretségbe jutnánk egymással. Ez letagadhatatlanul kulturahiányra mutat közöttünk. Társasági életünknek ez a megdöbbentő jelen sége egyik legnagyobb hibája szociális elmaradottságunknak s az életben százszor és még többször megérezzük a hatását, noha erre a legkevesebb ember gondol. A magyar faj önszeretetlenségének ez a szimptomája nem régi keletű. Alig 60—80 éves. Még nem merültek el a feledésbe az apáink és nagyapáink idejének híres magyar vendégjárásai és a szomszédaiknak adott »udvarolás«-ok, amelyeket csodaszépen megirt néhány krónikásunk. Ha ilyenekre történik ma célzás valamelyik társaságban, rendesen azt a stereotip választ adják, hogy: — »hja! — azok boldogabb idők voltak 1 — akkor az emberek könnyebben éltek !« vagy ezekhez hasonló más abszurd feleleteket! Ezek a felszínes gondolatok pedig osak arra jók a legtöbb talmi bölcsnek, hogy a saját gyengeségeit takargassa velük. Miért voltak azok a» idők boldogabbak? — miért éltek akkor az emberek könnyebben ? — erre mindjárt készen lehetne a helyes felelet: — éppen azért, mert akkor az emberszeretet, az egymástisztelet még a magyar polgár erényeihez tartozott 1 Azoknak az időknek emberei még nem izolálták magukat annyira egymástól, amint ezt ma minden ok nélkül megtaláljuk magunk között. És akik akkor nem érintkeztek egymással, noha ismerősök voltak, ott abba az izoláltságba bizonyosan súlyos kriminalis okok, mély sértés, vagy általában olyan okok játszottak közre, amelyek érthetővé tették két családnak egymástól való távolmaradását. Hanem nézzünk csak körül ma magunk között, milyen okok miatt tartjuk magunkat távol érdemes emberektől 1 A kisvárosok társadalmának első kulturéleti fokmérője a Kaszinó. A zalaegerszegi Kaszinónak több mint 150 tagja van. Természetesen az intelligencia számához mérten lehetne több is. Bár a Kaszinónak elég sok tagja van, hónapról-hónapra csakúgy ásit az ürességtől s csak néhány ember, alig 7—10 jár fel oda elég gyakran. Ennek kétségtelenül első oka p^ emberszeretetnek, a társasági élet érzékének hiánya. Polgártársaink legnagyobb része valóságos kulturaiszonyban szenved. Nem szeret még olvasni sem 8 igy nem szeret ós nem tud társalogni sem. Ha egy mai magyar kimegy a lakásából, mindjárt az utcán elárulja, hog/ nem szeret társalogni, mert nem szereti az embertársait. Nem szereti magát sem. A magyar ember elkülöníti magát a vasúti kocsibau, a kávéházban, a vendéglőben, a színházban, mindenütt, ahol csak alkalma nyilik rá s osak egy-két ismerősével, majd mindig ugyanazokkal van együtt, vagy pedig azokkal az alkalmi ismerőseivel, akiket egy szült kis helyen már ki nem kerülhet. Még azt a szomorú jelenséget is lépten-nyomon meg lehet találni, hogy az egy hivatalban, vagy egy hivatásban működő emberek is ridegen elkerülik egymást. Az ilyen elriasztó izoláltságnak nem lehet magyarázatául adni gazdasági okokat sem, mert ismerőseink és barátaink nem a lakomákért, költséges traktátumokért járnak el hozzánk, hanem a szives szóért s ha van is néhány kivétel, ezzel nem dől meg ez a megállapítás. Több tiltakozást lehet hallani ma is még a vendégek között a költségeskedő vendégfogadásokért, mint amennyi panaszt vagy szemrehányást az egyszerű polgári fogadásért. Csak azt kell megérteni, hogy a vendégfogadások, a vendégjárások nem a lakomákért folynak, hanem azt mindig a háziak hiúsága teszi lakomákká, ha nem tisztán, valami rendkívüli alkalomra szóló lakomára hívásról van szó. A társasági életnek sokkal szebb oélja és rendeltetése van a prózai lakmározásnál. A társas érintkezésnek mindig az értelemhez és az érzéshez kell szólani. Az élet száz meg száz változataiban egymás tanácsára, útbaigazítására, szellemi ós erkölcsi támogatására van seükségünk 8 ez nemosak magunknak válik hasznára, hanem a társadalomnak is. Miért nőtt naggyá vájjon az angol, a német, a francia vagy a japán társadalom ? Tisztán az egymásmegértésért, egymástiszteletért, egymássegitésért s azért az egészséges fajszeretetért, amiket nálunk, magunk között hiába keresünk 1 Igy pusztulunk, igy értéktelenedünk el I Igy vesztünk a nemzeti erőnkből évről-évre, amig majd bekövetkezik az az állapot, hogy többé nem tudjuk magunkat összehozni a legfontosabb nemzeti életmozgalmakban, életkérdésekben sem. Ezeknek a messze kiható, rendkívül káros szétválási, különélési törekvéseknek véget kell vetnünk. Értse meg mindenki, akire ez az aposztrofálás ráillik, hogy magának árt elsősorban avval, ha izolálja magát embertársaitól. A társalgásnak életszükségletnek kell lenni egymás között. Ez erőt ad törekvéseinknek, mogedzi az akaratunkat, élelmesebbekké tesz s elősegít a jólétünkben. Két szívnek már kétszeres érzései, két agyvelőnek már kétszeres gondolatai vannak. S le kell végre szokni arról, hogy embertársainknak folyton a hibáit kutassuk, ott is, ahnl ninos, akkor is, amikor nem kell. Nem született még ezen a földön olyan ember, akiben hiba ne lett volna. A műveltség osak akkor válik igazi értékké, ha a saját hibáinkat belátjuk B igyekszünk levetkőzni, és az embertársaink hibáit megtudjuk bocsátani. Közegészségügyünk. Irta: Dr Bognár Osznár. Talán már elmondhatjuk, hogy a kolera veszedelme elmult fejünk fölül; talán megmenekül ez az amúgy is sok osapástól látogatott ország egy borzasztó járvány borzalmaitól. Egy nyomot azonban okvetlenül hagy maga után, — ami alkalmasint javunkra szolgál, — azt t. i., hogy fellebbentette a fátyolt a közegészségügyi igazgatásunkról és az i^siai kolera fenyegetése beigazolta azt, hegy közigazgatásunk milyen ázsiai. Már maga az, közegészségügyi törvényünk, 1876-ból való, eléggé bizonyítja azt, hogy egészségügyi adminisztrációnk elavult. Az a sok csodás felfedezés, uj ismeret, ami az orvosi ós egészségtani tudományokbau napfényre került, nem tudea rábírni az illetékes köröket, hogy évtizedekkel előbb hozott törvényünket a modern élet követelményei szerint átalakítsák. A régi törvényt toldozzák-foldozzák rendeletekkel, melyek természetesen ad hoe adatnak ki és nélkülöznek mindenféle egyöntetűséget, vezérlő irányelvet. Ézen a téren is, mint minden olyan téren, ahol kulturáról van szó, fogott a magyar átok : minden a politikába fullad bele. Közegészségügyünkre a legilletékesebb ember: Andrássy Gyula gróf, Magyarország volt belügyministere mondotta a legilletékesebb kritikát, szomorúan konstatálta, hogy nem áll fokon, mint az kívánatos lenne, de egyszerre rámutatott az okra is, t. i. arra, hogy a politika tereli el a figyelmet és vonja el az erőket az alkotó, kulturmunkától. „Még az egyetemi tanárok is — panaBzolja Andrássy Gyula gróf az orvosoknak Miskoloon tartott gyűlésén — előbbrevalónak tartják a politikát ós saját karriórjük megalapozását, mint a tudományok előmozdítását." 1876 óta gyökeres változás állott be ugy az orvosi tudomány, mint a higiéenia terén és bámulatbaejtő felfedezések és gazdag ismeretek terelték ezeket uj irányokba. A bakterologia óriási haladása és pozitív eredményei beigazolták, hogy a legtöbb és legpusztítóbb betegség az emberi szemmel egyáltalán nem látható, osak ezerszeres nagyitások mellett érzékelhető bacilI lusoktól ered és a betegségek elleni védekezés j az ezek elleni óvóintézkedésekben áll, amelyek ! közül leghathatósabb a folytouos és lehető töké.< letes tisztaság. — Hogy ezen a téren hogyan ; állunk, arról azt hiszem jobb nem beszélni. — Nagy megvetően vállát vonta. Egyik kezével hajába markolt, amely hullámos fürtökben omlott le homlokára és ideges élénkséggel simította hátra. Következtetése, ugy tetszett neki, megdönthetetlenül igaz és gondolatban azzal egészítette ki, hogy mennél inkább koptatja magát a forma tanulmányozásában, annál inkább vész oda az érzés frissesége, a képzelet hatalma, a gondolat mélysége. Nagy és boldog művészeknek csupán azok érezhetik magukat, akik be tudják érni annyival, hogy a képzeletük elé idézett művet abban a ragyogó szépségben és ideális tökéletességében nézegessék szerelmes szemmel, melyet 9Z a valóságban sohasem tudna elérni. Néhány pillanattal utóbb még keserű mosolyra húzódott szája, mint az imént és egy karosszékre bocsátkozva, mely az erkélyen volt a gerániumok és veres violák között, a kételkedés hangján dünnyögte: — Tehetetlen ée buta ember te 1 A kevélység, amely leplezni szeretné tehetetlenségedet, arra ösztökél, hogy megtagadd a művészetet ! A nap ezenközben leáldozott. Könnyű köd ülte meg a tájat. A fák feketén váltak ki a szürkület opálos fehérségéből. Az utcán kigyúltak a lámpák. Luciano megint elmerült a dolgok és változatos kifejezéseik szemlélésébe. Kissé utóbb azou vette észre magát, ] hogy a haja nedves lett, tagjai megmerevedtek. ; A hidegtől végig borzongott teste és az arra j i kény szeri tette, hogy a szobába vonuljon. Miud| azonáltal, minekelőtte betette maga mögött az j üvegajtót, mint akit a művészlélek legyőzhetetlen megindultsága tart fogva, megállt egy pil• lanatra éa nézett ki az éjszakába. Az inas leI tette az asztalkára a meggyújtott lámpást, az j '' újságokat és az utolsó postafordulattal érkezett ; i leveleket. j Luciano felbontott néhány ujságlapot, heve- j i nyébeu végigfutott a oikkeken, a melyek a legj utóbbi könyvéről emlékeztek meg s hol mosoly- i ; gott nagyot egyet-egyet, ho

1 vállát vonta könnye- j | dén. A levelek közt akadt egynéhány olyan, ' ; amelyben íóldik, barátok örömüket fejezték ki ! ! a dicsőségen, a mellyel szülőhazáját elárasztotta, • j másokban kezdő kartársak küldték el dolgozatai' kat, hogy olvassa el őket, mondja ol róluk néze( tét, keressen számukra kiadót ós írjon könyvük elé előszót: — szeme azonban nem ezeken, haj nem egy monogrammos nagy nyitott borítékon | akadt fenn, melyben egy kis karton lap volt: ! i Emme Gallesi és Giorgio Pavani jegyesei. Fél re dobta a karton lapocskát és elgondolkozott. Egyszerre megjelen előtte a leánykának nyúlánk alakja, akivel néhány évvel azelőtt so- ! kat érintkezett, megjelent, ám nem az emlékezet félálmában, hanem élőn, valón és dobogó szívvel, a minőnek ismerte és szerette volt. Igen szerette! Ebben a pillanatban oly erővel érezte azt, mint még soha. És a leány ka szende mosolya és mélységes tekintete világosan megmondották neki, hogy szerelme nem viszonzatlan. Kárba veszett vigasztalódás. Szegény Emma 1 Minthogy talán hibásabb volt a fájdalom, melyet a leánynak okozott, semmint meg mert volua gyónni magának, elmenekült akkor előle, elmenekült aljusan, mtrt feleségül kellett volua vennie — és a házasság szétdúlta volna a szerelmet, a család lehetetlenné tette volna a művészetet. Legalább akkor igy tetszett neki. És most, hogy mindazonáltal kettejük váratlan találkozásáról álmadozott, a leáuuyal való találkozásáról, aki immár nem rabszolgája szüleinek és a kit a művészet és dicsőség s hétköznap szokásai és alakiságai fölé emelt egy hitvány kis lapocska, ime lakonikusan tönkretette utolsó csalását. Talált azonban a levelek közölt egyet, melyre az imént ügyet se vetett. Megismerte borítékján küldőjének sajátságos írását. Edvigetől való volt a levél, órára-percre választott kedveséé, hirteleu és verőfényes mámorok jókedvű sugalójáé, a ki meghívta magához. Elmenjen? El hát Miért ne menne? Sőt rögtön indul, jó szórakozás lesz . . . Átöltözött és elvitte az ajtó ku'osát,