Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-12-04 / 49. szám

• Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap < 1910 december 4. tények megállapításával kapcsolatban rögtön meditáljon s azon gondolkozzék, hogy mik voltak a tények okai, mik idézték azt elő és a mennyiben ismeri fel azokat ártalmasnak, avagy éppen károsnak, mily módon segíthet, javíthat az állapoton. Nemzeti sülyedésről, avagy szelíden szólva visszaesésről hallunk szólani, beszélni. Nemzeti visszaesésről, mely a mult hagyományait elfeledve, elvesztette a talajt, célt és irányt. Ötletszerűen felszínre dobott eszmék által elkábítva ideigóráig a hangzatos jelszavak után futkos, űzi, kergeti, hajszolja azt. Aztán kifáradva, beleunva, vajmi ritkán kiábrándulva vagy a tétlenségbe sülyedve vissza, vagy ujabb eszmék feltűnését várva mohón, önfeledten, igen sokszor meggondolatlanul újra ismét csábképek után fut, uj ábrándokat kerget, hogy ismét csalódjék, újra kimerüljön. Sajnos, nem beteges állapot rémképe, nem elferdités és rosszakarat reáfogása ez a helyzet, hanem a letagadhatatlan, aggodalmat keltő valóság. Sülyedt a nemzeti érzés, meglazult az összekapcsoló nagy eszmék ereje, fogyatékos a hit, gyenge az akarat s erőtlen a cselekedet. Sülyedünk, visszaesünk, nem is tudunk ott megállani, a hova annyi küzdés, megpróbáltatás, annyi erkölosi, anyagi áldozat árán eljutottunk. Érezzük, tudjuk ezt mindannyian, de a helyett, hogy közösen és egyesült erővel segítenénk, másokat, mindenkor rajtunk kivül állókat okoljunk. Másra toljuk a felelősséget, mert magunkban nem érezzük s megnyugtatni igyekszünk magunkat, holott a megnyugvás eszközeit önmagunkba kellene feltalálni. Mi sem lenne könnyebb, mint a visszaesést a gyakorlati politikával és ezt az egyik szélsőségből a másik szélsőségbe menő apályt és dagályt ki nem egyenlített hullámzásával indokolni meg és egyszerűen ráfogni, azt állítani, hogy a nemzeti visszaesést a politikai chaos idézte elő. Úgyde nagy tévedés azt hinni, hogy egy nemzet erejét, fölényét valamely politikai irány helyessége vagy helytelensége irányítja csak. Hiszen a politika .az exigenciák tudománya, alkalomszerű felhasználása és gyakorlati keresztülvitele bizonyos elveknek, irányoknak. A társadalmi, gazdasági és kulturális téren nyilatkozik meg valamely nemzet intellectuális ereje és képessége. Erkölcs, törvénytisztelet, a művelődés és művelődésre képesség alapjai a társadalmi fejlődésnek. Nemzeti sajátosság, faji jellegzetesség, emberi érzés és gondolkodás azok az átható, sokszor átidomitó és vezető erők, melyek által a közszabadságra való jog, a kormányzó hatalomban való részesedés megnyilatkozik, mikor az úgynevezett politikai meggyőződés szavazata egyik vagy másik politikai elvet képviselő jelölt serpenyőjébe hull és a számbeli többség által emelkedik érvényre. Mindez nem formálná, nem alakítaná át egy nemzetnek a külvilággal szemben megnyilatkozott erejét, elismertetését és egymagában még nem volna fokmérője valamely nemzet igaz értékelésének, ha azok a benső, mozgató erők tiszták, igazak, hűek vagy ennek híján legalább emberi szempontból elfogadhatók lennének. Ámde éppen ez a hely, a hol »a kutya el van temetve*. Ez a hely az, a mely nyitja, kulcsa, megfejtése ennek a szomorú, áldatlan állapotnak. A tekintyek kora lejárt. A nemzeti sülyedést pedig ez idézte elő. A gyalázkodás, piszkolódás, kipellengérezés hangja és szava mint tájékoztató műfelháborodás időnap előtt megőrölte, lejáratta azokat a nagy embereket, kiknek neve, törekvése, munkássága fogalommá kellett volna hogy váljon a köztudatban. És az egyéni érvényesülés, a szemérmetlen törtetés keresztül gázolt évtizedek politikai, tudományos művelődési téren elért eredményein ; eszközeiben nem válogatva közprédává tette az egyéni tiszteletet, becsületet; arra nem is gondolva, hogy a mit ily módon lerombolt, annak a romja bizonyára őt magát temeti el. Az alkotás, tovább fejlődés és haladás munkája igy szünetelt. A szünet pedig a meglevő erőket sorvasztotta el. A fékevesztett és szenvedély felkeltésére alkalmas szó, beszéd lassanlassan az agy rostáján a lélekbe szűrődött, később megülepedett s bizonyossággá lett a felkeltett kétely, tudattá erősbödött a célzatos reáfogás és mint hínár az álló vízfelületet, észrevétlen ellepte az emberi lelket a szenvedély, az elfogultság, talán a gyűlölet is. És minél nagyobb embertömeget kerített igy hatalmába a szó, annál kiterjedtebbé lett ez a megtévelyités. Megrendült a hit, elveszett a tudás, tapasztalat, az érdem, a tekintély ereje. És leráncigálva, porba hullva az eszmény is, melynek kultuszát fenntartani, ápolni és fejleszteni minden igaz ember kötelessége. Igy jutottunk ide. Ide, a hol most vagyunk, mikor nemzeti visszaesésről, sülyedésről beszélünk. Tovább nem szabad sülyedni, hanem felismerve hibáinkat, megtévelyedésüaket, a javulás útjára kell térni. Már maga a belátás, fél javulás. A hit, az akaraterő és a következetes cselekvés elő fogják segíteni ezt. Hinni kell, hogy akarjunk és akarni kell, hogy higyjüak. A nemzet hivatása, üdve, boldogsága függ ettől; azé a nemzeté, melynek mindannyian, egyformán tagjai vagyunk. És vájjon öntudatos lények lennénk-e, ha a magunk boldogulására nem munkálkodnánk ? A hét tarlójáról. (A Icilalcoltatás.) Budapesten van hót hatalmas bérpalota, csak épen hatszáz lakás van benne. Azaz csak volt, mert a háztulajdonos, egy hatalmas fővárosi pénzintézet a hét folyamán 34 családot, albérlőikkel egyetemben mintegy negyedfélszáz embert, kilakoltatott belőlük. Minden pereputtyával együtt most a kellemes télvíz idején, mint nomád őseink, a szabad ég alatt tanyáznak a főváros egyik térségén. Történik pedig mindez az Urnák 1910-dik esztendejében. Az előzményei meg épen figyelemre méltók ennek az eddig páratlanul álló ténynek. A szoeiálista párt ösztönzésére sztrájkba lépett egy osomó kiuzsorázott, földhözragadt szegény lakó : nem fizették a házbért. Az nincsen az esetről szóló tudósításokban, hogy nem tudtak fizetni. Ez már önmagától értetődik. A háztulajdonos a törvény rendes útjára lépett: perelt és végrehajtás utján szerzett érvényt a kilakoltatást elrendelő ítéletnek. Hogy a szocialista párt miért hajtotta bele a lakásnyomor páriáit ebbe a sztrájkba, hogy a következményekért terheli-e őt a felelősség és mennyiben, ezek mindenesetre nagyon a kérdés mélyére ható momentumok. De élüket vesztik mindjárt, mihelyt a lakók nyomora, ez a borzalmas tömeg nyomor épen ebből az esetből kifolyólag a maga megdöbbentő valóságában áll előttünk. A fagyos, zúzmarás novembervógi éjszaka, hol a jótékonyság áltai juttatott fából rakott máglyák tüze világit be a nyomor kárhozatos sötétségébe, az másról beszél. A sustorgó fahasábok lángnyelvei hangtalan szóval kiáltják a társadalom süket füleibe a jajszót, a kétségbeesés, a nyomor, szenvedés ordító jajszavát. S nincs segítség. A szegény kidobott partájok ezentúl is ki lesznek lakoltatva. A renitens házbérfizetők nyomorúsága ellen osak a háztulajdonosok kezében van gyógyszer. Ugy hívják, hogy a törvény rendes utja. Világosan kiteiszőleg sima és egyenes ut s ebből az esetből mégis az tűnik ki, hogy botrányosan rosszul vau kikövezve. A hol az alapokból hiányzik a humanizmus köve, ott egyetlen építmény sem felelhet meg a oéljának. Mikor a törvény a háziúr jogainak védelmében, minden más, még előbb szerzett jogok rovására is túltengő kedvezményeket oszt, ott teljesen hiányzik a másik fél iránt a humanizmustól követelt méltányosság, a fizetési kötelezettségét teljesítő lakóval szemben is. Hogy minden jog igényt tarthat a törvény védelmére, az kétséget nem szenved. De ily brutálisan középkori jellegű esemény feltétlenül felveti azt a kérdést, hogy miért nem tarthat számot erre épen a kor szellemét irányító humanizmusnak legszentebb jogosultsága. Miért nem talál módot a kormányzat arra, hogy a vagyonból eredő jogok mellett olyan jogok is respectáltassauak, melyek épen a vagyontalanságban gyökereznek. Ezen természetesen nagyon hosszú eszmecserét, ankétozást lehet megindítani s mire a kérdés megoldására kerül a sor, akkorra kialszik A peches ember legendája. A peches ember egy szép, napsütéses reggelen betért a Rókus kápolnába. A peches embert behúzta valami a templomba. Igy kellett lenni mert amint tájékozódni kezdett a lágy homályban, azonnal meglelte, miért jött ő éppen ide. A középső hajó közepetájáról ugyanis egy ismerős szent integetett feléje, a jó Szent Antal, akihez gyermekkorában annyit imádkozott. Ez azonban nagyon régen volt és a peches ember hasztalan keresgélt az ima formulája után, nem tudott rájönni semmire. Csak odalépett a Szent elé és maga formulázta egyszerű stílusban ilyenformán mondta el könyörgését: — Szent Antal I itt áll előtted a te régi tisztelőd. Bevallom, elfeledkeztem már rólad, de te emlékezel rám, mert ime hívtál és én jöttem. Most már azt is tudom: miért. De engedd meg óh Szent Antal, — egy kissé rendbe szedem a mondanivalóimat, — mert olyan hirtelen jött mindez, hogy egyelőre csak az érzéseim dolgoznak. Érzem, hogy a szegények patrónusa vagy és tudom, hogy szívesen segítesz ezen a hatalmas felekezeten, amelybe én is beletartozom. — Talán segíthetsz rajtam, óh Szent Antal, hiszen te nem utasítod el magadtól a benned bízókat, te az emberszeretet szentje vagy, a legmagasztosabb és legokosabb. Annyit már bizonyára értesz, hogy segítségre szorulok. De téged is meglep bizonyára az, hogy én nem erkölcsi segítségre szorulok. Nekem az már nem használ semmit, óh Szent Antal. A hivatalomból kidobtak, mert elhanyagoltam a kötelességeimet, dolgozni nem tudok, mert nincs bennem energia, koldul nom nem lehet, mert telve vagyok álszeméremmel, lopni nem merek, mert tisztelve félem az emberi törvényeket. Ahogy látsz, óh Szent Antal, ón vagyok a föld legnyomorúságosabb teremtése. És meg leszel lepve, ha elmondom, hogy mindezt a lóverseny tevé. — Ne ítélj el, humanizmus szentje, — hiszen te is ember vagy. A föimenőim csupa páriák voltak, akik másoknak dolgoztak és maguknak koplaltak. Isten tudja, hány nemzedék elfojtott kéjvágya halmozódott bennem össze, hogy kitörjön belőlem. Hány ember sivár nyomorúságát akartam megbos-ulni egy gyönyörben keresztül élt élettel. Nem sikerült. Itt állok csupaszon és ha ugy tetszik, választhatok a legolcsóbb halálnemek között. Már mentem is a túlvilág felé, de te megállítottál. — Most itt vagyok, várom, hogy segíts. A lóverseny által, amely tönkretett és amely egyedüli reménységem. Még van egy revolverre valóm. Talán mégsem szükséges. Talán mégis az életre . születtem. Talán legyűröm a te segítségeddel a fekete árnyakat, amelyek rátelepednek a szivemre és ölnek, fojtogatnak, ledöntenek. Szent Antal segíts I — Látod — most következik könyörgésem üzleti része — nem kívánom ingyen. Amit majd nyerek, megosztom szépen, testvéri módon a szegényeiddel. Nekem fele, nekik fele. Én is élek, nekik is jut. És idehordom hiven, lelkiismeretesen minden vagyonomnak felét, itt a te perselyedben helyezem el, vagy — ha gazdagságra segítesz — intézeteket alapitok a gyámoltalanoknak és istápolója leszek a nyomorultaknak. Áll az alku? . . . A szárnyas ajtók hasadékán egy bolond kis sugár surrant le a nap fényéből és bearanyozta a szent jóságos képét. — A szent mosolyog, a sz^nt helyesel I — konstatálta boldog örömmel a peches ember és ebben a pillanatban visszatért ólmos tagjaiba a diadalmas élet. Emelt fővel lépett ki a templom ajtaján és teli tüdővel szivta a friss, illatos levegőt, amely tavasz táján olyan édes azoknak, akik még remélnek. * Aznap délután a peches ember befogta rozzant szekerébe a szerencsét. Nyert ós nyert. Azt a pénzt, amit az egyik futamon kapott,