Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

1910. október 30. *Zal&rnegye Zalayármegyei Hírlap* 3 férfiak, egv or°zágos feljajdulást előidéző fájdalmat r-rn sírtak el, de én a sorok közt kiolvashatni vélem, hogy nem osak az ankét hiány, hanem a — bankett hiány is érzékenyen érinti nemzeti szokásainknak tiszteletben tartását követelő keblüket! * * * (A Pilvax.) No még egy elégia az irodalmi emlékekről 1 Talán sok is egyszerre, de néni tudok előle kitérni. — Megszűnik a Pilvax, mint ilyen, eltűnik vele egy darab a múltból, nem fogja többé a pesti rokon, a naiv falusiaknak mutogatni a helyet, a hol Petőfi élt, sőt irt, a helyet, hol a márciusi ifjak rajongó lelkében a szabadság virága fakadt, a hoiinau a március idusának vértelen, győzelmes forradalma kiindult. A pesti lapok irják, hogy a Pilvax kávéház helyén rőfös és divatáru üzlet fog megnyílni rövidesen. Szép hölgyeket fograk udvariasan hajlongó kereskedősegédek kiszolgálni olt, h >1 a rut zsarnokság szolgálatát legelsőbb tagadták meg a kemény derekú, hajthatatlan márciusi ifjak. A hol a Talpra magyar vérpezsdítő szavai legelőször reszketették meg a levegőt, ott most a szelíd, sőt szolid kiszolgálás sima és legkevésbé sem forradalmi műszavai keltenek viszhangot. Talán a multak árnya sem fogja kisérteni a szép vásárlókat, hiszen egy szép divatcikk elfeledtet mindent, multat, költészetet, históriát s néha még a jövőt is. A mult dohos levegőjét, ezt az aranyszínű semmiséget kiüldözi a haladás, az irodalom óriásai restellenek ott ülni, a hol valamelyik igazi költő feljáró szelleme kísérthet. Igy múlik el a világ dicsősége, csak igy jár minden az ég alatt. Azaz hogy hahó ! Nagyon erőt vett rajtam az elégikus hangulat. »Félre sötét árnyak! Ti sötétség rajzati félre.« Hisz a mi irodalmunk, költészetünk nem pang, vannak vészterhes igyekezettel művelői s ki merné állítani, hogy teszem azt: az Ady Endre törzskávéháza ötven év múlva ugyanolyan sorsra jut, mint a Pilvax! • * * (A bclyegcsalás.) Tulajdonképpen nem is bélyegcsalásról lesz itt szó, hanem egészen másról. Az ugyanis megszokott dolog, hogy az emberek csalnak. A külömbség legfeljebb csak az, hogy egyik-ügyesebben teszi,mint a másik. A bélyegcsaló ur díjnok 30 vagy 40 frt havi fizetéssel s családdal súlyosbítva. Védekezése során a dijnoknyomor a legmegkapóbb momentum. Családos embereknek kell 30—40 forintokból megélni, mikor a hus kilója 80 kr., a kenyeret p^dig 16 krajcárért vesztegetik. Természetes nem muszáj valakinek feltétlenül dijnoknak lenni, lehetne annyi erővel jóravaló iparos is. De hát a hivatalnok pálya tövisei is olyan természetűek, h<>gy csak akkor veszi őket észre mindenki, mikor már megszúrják, véresre sebzik gyógyithatlanul. — A legkisebb qualifikáció o.'y könnyen elérhető : négy osztály a középiskolában kényelmes tanulni nem akarás közben s utána mindjárt harminc frt fizetés, — igaz hogy esetleg egész életre — bizonyára kényelmesebb, mint három négy évig inaskodni s aztán elmenni — cucilistának. A rendszerben van a hiba. A jóravaló iparosok tekintélye semmivel sem kisebb, mint egy alsóbb minősítésű hivatalnoké, különösen, ha megvan a megfelelő intelligenciája. Ennek a tudatát azonban sem a szülő, sem az iskola nem neveli bele a gyermekekbe. — A rosz tanuló gyermeket szülei azzal fenyegetik, hogy inasnak adják, a tanár pedig ugy minősíti, hogy csak inasnak való. Ezt meg keliene szüntetni s talán ezzel is hozzájárulnak a dijnoknyomor nagyon is indokolt jajjainak megszüntetéséhez. A jólét mecénásai. E.v rövid negyedév leforgása alatt három nagv adományban részesedett a magyar társadalom. A francia Riviéra kék-tengervílágának csői des rajongója: Kaszelik Jenő, az egykori magyar huszártiszt, Laky Adolf a valamikor koldusszegény negyvennyolcas hősből emberi h/orgalommal többszörös milliomossá öregedett éksztrész s a magyar jogászi kar egykori kiválósága : Emmer Kornél dr voltak azok a nagy emberbarátok, akik minden vagyonukat a közjónak hagyták. Ez a nemzeti örökség mintegy 23—25 millió koronát tesz ki s evvel az összeggel valóban tízezreken lehetne segíteni egész életükre. ! Egy idő óta azonban nagyon rájár az örökhagyókra az emberi háladatlanság vesszője. Különösen a közadakozókra, akiknek rendelkezéseivel soha sincsenek megelégedve azok, akik nem részesednek belőle. De szomorúbb ennél, hogy azok is, akik részesednek a többnyire érdemetlen jutalmakban, de nem kaptak eleget. Lehet-e a telhetetlen embernek eleget adni? Sohasem! | Ezeknek a nagy filantrópoknak hivatatlan, olcsó birái szemükre vetik, hogy nem tudták jó helyre fordítani a vagyonukat s hogy a megjelölt cél mellett közprédára jut az a rengeteg pénz. Hát ezek a hamis kátók nem uj típusai a magyar társadalomnak ? Mindenütt hallani lehet | őket, ahol semmi elfogadható magyarázata nincs annak, hogy miért beszélnek. Szemére vetik sokan a valóban nagylelkű Lakynak, hogy egy egész vagyont hagyott a Magyar Tudományos Akadémiára. Ellenben nem akarnak foglalkozni avval, hogy más jótékony intézményekre még nagyobb vagyonokat hagvott. Nekik az Akadémia fáj, mert ennek az életéhez annyi közük ninos, mint a nebulónak a palatáblájához. Ezek igazi antikuturális lelkek, akikben a szép érzése meg sem s/ületett, akik állati örömök között élik le szürke, értéktelen, érdemetlen életüket. Következésképen meg sem tudják mérni annak a nagy közművelődési munkának értékét, amit az ország első tudományos intézete fejt ki a magyar nemzet becsületére. Kaszelik a maga rengeteg vagyonát különös c'lra hagyta, olyanra, amilyenre eddig egy közadakozó sem hagyott. Meg akarta menteni a saját hibájukon kivül szegénységbe jutott magyar családokat, az elszegényedett középosztály családjait, hogy a nemzetnek ezt a régi fenntartó elemét megmentse a kipusztulástól. Bármenynyire tekintélyes ez az összeg, amit erre a célra s/.ánt, igen kevés ahhoz, hogy a pusztuló magyar középosztályt megmenthesse s kérdés, hogy azt, ami van, helyesen tudják-e felhasználni, ennek a tagadhatatlanul nemes célnak elérésére. Még összeszámolás alatt van a hagyaték, ezért még korai volna jobban belemélyedni ebbo a gondolatba. Egyedül talán a néhai Emmer Kornélt érheti némi jogos vád, aki az öt milliónyi vagyonának nagyobb részét egy — kaszinó felállítására hagyta, amin már nem sokat szépit az sem, hogy a szerencsejátékokat egyszer és mindenkorra száműzni rendelte abból a helyiségből. Vissza fog az térni az ablakon, ha az ajtón ki is tessékelik. Nem azért vagyunk magyarok, hogy ne szerencsejátékosunk. S a magyar nem igen tagadja meg magát. Csak akkor, ha a miénktől egy teljesen elütő világ, például Amerika változtatja meg a gondolkozását és a szokásait. Bizony ide nekünk nem kaszinók kellenek, hanem iskolák, kórházak, aggápoldák és gyermekvédelmi intézetek, hogy megerősödjék, ez a romló, csenevész társadalmunk. Ám, itt is ugy vagyunk, mint a legspeciálisabb magán ügyeinkkel. Ha magunk nem dolgozunk, akkor mások nem fognak talpraállítani minket. Ezért ne is várjuk a közadakozókat. Ha minden város, minden egyén megteszi a maga kötelességeit, akkor lassan fel tudjuk virágoztatni ezt az árva társadalmunkat. Egyébként soha! A tejfölözés kérdéséhez. Napokban a Magyar Paizs f. évi 39-ik számának »A tejfölöző társaság* cimii vezércikkét olvastam. Megfogja engedni igen tisztelt cikkiró ur, hogy arra válaszomat dióhéjba szorítva a nagyközönségnek én is bemutathassam. Nevezett cikk bevezető soraiban t. cikkíró ur Ugrón Gábornak egy jól találó hasonlatát idézi. »Hogy olyan ez a mi közös ügyünk, mint egy tehén, amelyik két lábával Magyarországon áll, két lábával pedig Ausztriában. A | tehén Magyarországban eszik, de a tehenet S Ausztriában fejik.* »A tejfölöző társaság*-ra nem egészen illik rá. Nem illik rá pedig ez azért, mert most az egyszer a tehén mind a négy lábával itt Magyarországon áll s azt mi fejjük is. Hogy a fejés után nyert tejet, vagy annak termését nemcsak Magyarország, hanem a külföld is fogyasztja, eléretett a termelhető nagy produktum által, mert a piaci értékesítéstől I távoleső vidékeken is az élelmesebb kisgazdák : egymással társulva, az eladásra szánt fölösleg ! tejmennyiségüket egy helyen feldolgozzák és az j ily módon nyert tejterméket értékesítik ott, ahol azt magasabban megfizetik. No meg a tehén is osak oda megy, ahol jobban tud harapni. Mert hát a verejtéken megszerzett gyümölcsöt ma már senki sem fogja holmi, kályha döntögető asszonyoknak csak ugy köszönömszépenért oda ajándékozni. Meg azután, ha egy kissé belegondolunk a dologba s figyelembe vesszük a százszorosan megszaporodott kiadásokat és a még ennél százszorosabban elharapódzott magas igényeket — sajnos, de bekövetkezett ez ugy falun, mint városon, — mindenki csak oda törekszik, hogy termeivényét minél magasabban és biztos helyen tudja értékesíteni. Ebben a tekintetben talán t. cikkiró ur sem tenne máskülönben? Fentebb a kályha döntögető asszony kifejejezést azért voltam bátor használni, inert falun is még mindig igen szép számmal vannak ilyenek. Ezek a kályhadüllesztő asszonyok reggelenkint kiszemelik maguknak a községben egy gazda házát, ahol aztán órák hosszat sok minden hiábavalósággal nem csak magok, hanem még a házi asszonnyal is lopatják a napot s végül oda csúcsosodik a dolog, hogy tulajdonképen őnekik egy köcsög tejre van szükségük. A házi asszony ekkor már azért is, hogy kellemetlen társalkodóját lerázza nyakáról, oda adja a köcsög tejet s ezek rimánkodva panaszkodnak azután, hogy most bizony nem tudnak fizetni, hanam azt az Ígéretet megteszik, hogy ha majd a szőlőkötözésénél, mosásnál, vagy pedig a meszelésnél kell, a tejnek értékét leszolgálják. Azután mikor ez igy elosztogatott tejhaszonnak leszolgáltatására kerülne a sor, akkor ezek a kályhadüllesztő asszonyok mindennel mentegelőznek, hogy most ezért, most azért nem érnek reá. Emmellett meg még a háziasszony egyszer osak azt veszi éazre, hogy nem csak a tej, hanem még a tejes köcsögje is a legnagyobb részben hiányzik, mert annak idején az Ordas Pálnénak és Förgeteg Istvánnénak tejjel együtt odaadta. Mikor a háziasszony kéreti vissza odakölcsönzött tejes köcsögjét, ugy Ordasnék, valamint Förgetegnék azt állítják, hogy ők bizony azokat régen visszaadták; s igy azután nemcsak a fejsze, hanem még a nyele is odaveszett. Szerény soraimban „I. A nagykanizsai tejvásárlás"-ra megjegyezni valóm nincsen, mert arra mások inkább hivatottak, hanem annál is inkább kívánnék „A tejfölöző társaság" cikkben foglalt „II. Országos tölözésre" némi megjegyzéssel lenni. Engedje meg t. cikkiró ur, hogy a szövetkezetek, melyekre ott aggodalommal gondolni tetszik, igen hasznos közérdeket szolgálnak. Annak ellenesei bármit is tartanak felőlük, azok mégis szép jövőnek néznek elé. Nagyon sajnos, hogy régi bácsikkal kellett uj világot érni! Jólesőleg hat azonban az a tudat, hogy már a legtöbben, kik ezen üdvös intézménynek nagy ellenesei voltak, kénytelenek beismerni, hogy a kisgazdáknak anyagi boldogulását szolgálja a szövetkezés. Nem csak ott, ahol a tejnek nyersen való értékesitése egyáltalán ki volt zárva, hanem a piachoz közel eső vidékeken is igen szép sikert érnek el a szövetkezéssel. A földm. kormány nagyon bölcsön belátta annak idején, hogy a kisgazdák a tejértékesitésénél csakis a társulás utján boldogulhatnak, tehát egy nagy tehetséggel megáldott mezőgazdászt (mert hát vannak ám ilyenek is) küldött nekünk Sierbán (nem Sierbánu) volt orsz. tejgazdasági felügyelő személyében, ki a legnagyobb szaktudással iparkodott hazánkban a tejszövetkezeti intézménynek legszilárdabb talajra való fektetését keresztülvinni. Ennek következménye gyanánt Tornyos Istvánnak előbb 1 1. 8 filléres teje 16 (mond 16) fillérre emelkedett, mig a varázsgép (legyen hát ez, ha már egyszer t. cikkiró ur ennek keresztelte) által elválasztott kék részt ingyen vissza kapja; azt sertésekkel feltakarmányoztatva, azokat jó kövéren leölheti, a sonkáit is maga eszi meg. Olyan formán áll itt kérem a dolog, mint mikor Kövéri ur megkérdi Sováuyi uramat, vájjon mivel táplálkozik, hogy olyan rossz bőrben van »Bizony csak krumpli főzelék és kukorica