Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-29 / 35. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegye Hirlap« 1909 szeptember 5. A bizonytalan jövendő esélyeire eleve elő kell készülnünk. A szervezkedést meg kell kezdeni komolyan és kitartó munkával. Nem elég a jószándék és a hazafias lelkesedés. Komoly elhatározás és következetes akció szükséges, hogy az erők tömörüljenek és ha bekövetkeznék az a támadás, amelyről a vészmadarak kárognak, együtt legyünk mindnyájan abban a táborban, amely a nemzet jogaiért küzdeni és áldozni kész. Szervezetlen hadsereggel nem lehet harcba indulni. Lelkesedéssel és hazafias frázisokkal nem tudjuk a jogaink érvényesítése elé gördülő akadályokat elháritani s az esetleges támadásokat visszaverni. A szervezkedésnek az a módja, amely ezideig nálunk szokásban volt, nem sokat ér. Egy-két népgyüléssel, tüzes szónoklatokkal, az elnökök, alelnökök és bizalmi férfiak megválasztásával nem sokra megyünk. Olyan szervezetet kell alakitanunk, amely a falusi házak pitvarainál kezdődik s amely nem tehetetlen, mozdulatlan, lomha tömeg, hanem eleven erő és hatalom. Széltében-hosazában hangzik a jelszó: szervezkedjünk, agitáljunk, mert a jövŐ veszedelmeket rejthet a méhében. Mindenki sürget, rekriminál s fokozottabb akciót követel. Természetesen másoktól. Azt a néhány önzetlen embert azonban, akik elől járnak a munkában, sokszor csaknem magukra hagyják. Induljon meg végre a következetes munka. A görögtüzeket engedjük elaludni s álljunk higgadtan, de erős elhatározással egy sorba. Zalavármegyében a közeli napokban megindul az ujabb szervezkedés munkája. Vegye ki belőle a részét mindenki. Mert — amint a beborult láthatár jelzi — szükségünk lesz egy erős és hatalmas táborra. Pénzgyüjtések. Általánosan tudott dolog, hogy a törvény hozatalának mindenkor alkalmi oka van. Közszükségletek, az életbe átment jogviszonyok rendezése, intézmények felállítása s annyi sok más egyéb azok az alkalmi okok, melyek ilyen vagy olyan törvény meghozatalát szükségessé teszik. Úgy de az élet maga kaleidoskopszerüen oly gyorsan változik, hogy a törvényhozás nem képes lépést tartani, nincs ideje csak törvényeket hozni s ez az oka, hogy számtalan olyan jogviszony él már régen a gyakori itban, intézmény működik, terv kialakulóban, a mire törvényes szabályozás még nincs. A nyilvános pénzgyüjtések ellenérzése szintén azok közé tartozik, melynek szabályozására törvény nincs. Pedig köztudomásu, hogy a nyilvános pénzgyüjtések mindenféle jótékony és közhasznú célra világszerte napirenden vannak. A magyar társadalom is ismeri ezeket. A hazaiak közül az Erzsébet királyné-, Szabadság-, Kossuth-, Jókai szoborra, a magyar iskolahajó beszerzése-, a József Főherceg-féle szanatórium-, a gyermekvédő liga javára eszközölt gyűjtéseket csak fölemiitjük, mert országosan ismertek. De ezek körén belül hány, de hány neme, faja, változata van a kisebb-nagyobb körben történt pénzgyüjtéseknek. Ki tudná felsorolni ? És mert »a jókedvű adakozót szereti az Isten*, öt hivjuk fel tanúnak, hogy hány, de hány oldalról van igénybe véve a magyar társadalom, melyet ma ezért, holnap arra a oélra, holnapután egy ujabb intézmény érdekében sarcolnak meg a könyörület, az emberbaráti szeretet és ehhez hasonló más cégér alatt. Éí mit tegyen a jókedvű adakozó? Álszemérem bői, hiúságból adakozik, adakozik és szakadatlan adakozik. Megkönnyebülten sóhajt fel, ha az egyik beteszi maga után az ajtót és eltávozik; szorongó érzés fogja el, ha a másik kopogtat be hozzá gyűjtő ivvel, leólmozott perselylyel vagy illatos ridiküllel. Kikerülhetetlen végzete csak egy s ez az, hogy újra, ismét adakozzék jó kedvvel, mert nem akar magának, másnak rossz érzést kelteni, restelli is a rideg elutasítást, hiu arra, hogy fukarnak, smucignak tartsák. De vájjon annyi száz és ezer »jókedvü adakozó* közül hánynak jut az eszébe s ha eszébe is jut, utána néz-e, ellenőrzi-e azt, hogy a nyilvános pénzgyüjtések odajussanak hiánytalanul, a mire gyűjtettek és vájjon meggyőződik-e róla, hogy arra a célra használják-e fel, a mely cél érdekében, a melynek cégére alatt ő is adakozik ? Első sorban is nem tekinti azt a pár fillért olyan összegnek, amely számot tenne, másodsorban nem is tételezi azt föl, hogy másra fordítsák vagy általában ne oda fordítsák, a mire ^ kérték; harmadsorban nem is ér reá még azzal törődni, kicsinységuek tekinti számon tartani, hogy az ő fillérével mi történt. Pedig a tapasztalat megtaníthatná. Első sorban is, mert óriási mérveket öltenek a különböző citnu nyilvános pénzgyüjtések, ezrekra és ezrekre megy az az összeg, amelyet a társadalom igy összehoz. Már pedig pénz mindenkor pánz marad, amikor igy elvonatik a forgalomból és a kifejezetten megjelölt célra szolgálván, elvész mint tőkegyűjtés és ezáltal mint erőtényező a közgazdasági életben. Másodsorban arra is taníthatja a tapasztalat, hogy ilynemű gyűjtések eredményével megcáfolást nyert az a tétel, hogy a pénz mennél tovább gurul, annál több lesz belőle, mert ellenkezőleg azt a természetű sajátosságot veszi fel sz ilyen pénz, hogy mire rendeltetési helyére ér, megfogyatkozik. Köztapasztalat, hogy a gyüjtésrcndazés és pénzkezelés akkora költséget emészt föl, hogy a tulajdonképeni célra jóformán alig valami-, legtöbbször mi sem marad. Harmadsorban — és ez bár legegyénibb da éppon ezért legjellegzetesebb vonás — kiki a maga részéről nem tulajdonit fontosságot, nem értékeli azt a pár fillért, amit ad. Mint társadalmi adót veszi, melyet igy vagy ugy, de le kell róni. Megteszi és azzal pont. Nem kell talán emlékezetbe hozni azokat a világ és országszerte ismert botrányos vissz ítéléseket, melyekről egyes nyilvános pénzgyüjtések története, sorsa által minden újságolvasó ember tud; da nem kell talán utalni azon közismert tényekre sem, hogy alig van ember, aki ne tudná — sajnos közvetlen tapasztalatból — miszerint hányszor lett megtévesztve, becsapva, mikor élelmes egyének annyi furfangga

1 kiosalják a nagyközönség adományait közcélok cégére alatt a maguk számára. A »jókedvü adak>zóc hiszékeuysége azért nem szenved csorbát. Tapasztalja bár, halljon róla, olvassa nap-nap után : nem okul, nem néz utána, nem ellenőriz, hanem újra adakozik, mert ugy tudja, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, neki ped'g, ugy érzi, nagyon, de nagyon is szüksége van a jó Isten szeretetére. Mit kell tehát tenni ? Megfelelünk röviden reá. Törvényt kell hozni: törvényt, mely a nyilvános pénzgyüjtések minden faját és változatát hatósági ellenőrzés is egységes szabályozás alá vegye. Szükséges a törvény, mert a visszaélések megszüntetése csak így érhető el. H >gy mik legyenek a törvény szavai, közreudészeti esetleg büntető megtorlás alá eső szabályai^ mily jogviszonyban szabályoztassék a gyűjtő, pénzkezelő és a közhasznú cél mint alap egymással szemben, az első sorban elméleti dolog. A német polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezései utmutatóul szolgálhatnak. Nem az elméleteken Az aranyparaszt. — A hogy önnek tetszik uram, — fejezte be : Koller Edit, az uj tanítónő a vitát, mely közte j és Tóth Gergely uram között folyt a körül, hogy Erzsikének hány órányi oktatásban legyen része hetenként. Végre is, miután Koller Edit az apa előterjesztését szinte parancsként vette, hát ugy döntődött el, hogy a kisleány minden második nap fog átjárni hozzá, holmi privátleckékre. Eleinte ugyan a tanitókisasszony azon volt, hogy Erzsike oktatása az apai házban történjék, de ezt már a kisleány apja nem fogadta el semmiképen sem, ismervén a városka feosegő természetét, de meg az udvariasság szempontjából is határozottan ellenezte. Arra való az Erzsike öreg dajkája, hogy elvezesse a kisleányt a tanításra, meg haza hozza onnan, ha már úgysem veszik hasznát máskép a kivénült cselédnek. Ugy volt eddig, hogy Tóth uram maga oktatgatta a kis gyámolatlant. De most már itt az ideje, hogy szakavatottabb kezekbe kerüljön ez a feladat, mert manap már a leányoknak is sok mindenfélét illik tudni, a mi túlmegy a megszokott házi foglalatosságon. Tóth Gergely meg épen ezt akarta, hogy a leánya művelt nő legyen annak idején. Igy került az uj tanitókisasszony gondj aiba ezutánra a kis Erzsike nevelése. Tóth Gergely szivéről nagy kő esett le ezzal. Hiába, bizony csak gyönge gyámolitója volt az anyátlan kis árvának, mert régi dolog, hogy a gyereknek csak az anyja érti meg a szavát legjobban. Ismeri annak a kis gyermekléleknek minden csinját-binját. A pityergő szomorúságot vig kacajra változtatni, sok eltitkolt és kisebbnagyobb szenvedést megérteni s azt gyöngéd kezekkel gyógyítgatni igazában csak az anya tudja. Régen tisztában volt azzal is, hogy akármilyen nagy szeretettel becézgeti az ő kis árváját, mégsem olyan az, mint mikor asszony teszi ugyanazt. Tehát mindenáron gondoskodni kellett valakiről, aki az anya helyét betöltse a kisleány mellett. Az uj tanitókisasszony még alig, hogy két hónapja elfoglalta állomáshelyét, de Tóth uram éles szeme rögtön felfedezte benne a hivatásának élő, igazi nőt, aki nemcsak kö'elességből, hanem szeretettel is végzi tisztét. Eddig, mivel hogy nem bizott teljesen senkiben, maga törődött Erzsikével. Most azonban bátran ment Koller Edithez, reábízni a legdrágább kincsét, Erzsikéjét. Tóth Gergely mérhetetlenül gazdag volt. Hetedhét vármegyében hire ment az aranyparaszt roppant vagyonának. Sok ezer holdja egy tagban, holmi npró német fejedelemséggel vetekedhetett volna bátran nagyságra. Temérdek jószágának, lovainak, ökreinek számát senki Bem tudta még csak hozzávetőleg sem. S ezt miud egymaga szerezte, két keze munkájával. Eleintén valami grófi dominiumban béreskedett, később már szerzett magának két mosgyényi szántóföldet. Aztán megnősült. A felesége neai volt szép asszony, azt sem mondhatni, hogy valami számottevő pénzt hozott volna a házhoz, csak épen annyija volt, hogy (esaék-lassék. De józau és megfontolt volt ez a házassság mégis : utnolyjin igazi psrasztházasság. Arra fektette a fősúlyt Tólh Gergely, hogy dolgos segítőtársat kapjon a feleségében az élet hosszabbik faiére, a kinek a két keze tetézze az ő ernyedetlen munkáját. Ugy gondolkodott, h>gy somilyan kinccsel sem ér fel két dolgos, rendszerető és fáradhatatlan asszonyi kéz. Öntudatosan törekedett maga is a vagyon után, de annak egyetlen fillérjéhez sem tapadt a legkisebb szenny vagy piszok sem. Becsületes munkával eltöltött élet eredménye volt ez a gazdagság. Mintha az egyik aranya hozta volna a másikat. A Tóth Gergely szerencséjében pedig nem volt éppen semmi rendkívüli. Az emberek beleszoktak ebbe, szinte természetesnek vélték azt, hogy ennek az embernek a lába nyomában mindenütt arany teremjen. Ami meg Tóth Gergelyt illeti, őt még csuk meg sem görbítette az az idő, a mig temérdek pénzét összehalmozta. Egyenesen járt, de nem kevélyeu, fenhordta a tekintetét,