Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-03 / 40. szám

2 > Zalamegye, Zalavánnegyei Hirlap* 1909 október 3. nemzet érdekében. Egészen más szempontok dominálnak ma, mint négy évvel ezelőtt. Más a szellem fent és alant s a nemzeti öntudat erősödésének határozott jeleit letagadni nem lehet. A kormány erejét nem az merítette ki, hogy fedezze a császári akaratot s közvetítse Ausztria érdekeit. Nem játszottak komoly képpel alkotmányost azokban a kérdésekben, a melyekben tulajdonképen absolut akarat uralkodik. Nem lepleztek és nem tagadtak. Ennek a következményeként a nemzet kiábrándult az örökös opportunitásból s a koalíció átmeneti szerepének nagy része lesz abban, ha a jövendőben több lesz az erély és megsokasodnak a kemény derekak. A függetlenségi párt többségre jutásával természetesen át kell alakulnia az egész közéletnek. Sajnos, a parlamenti élet és a kormányzás karakterét nem a többségi párt határozta meg, mert alkotmányunk hiányai s a törvények félrendszabályai a nemzeti akaratot tényleg nem teszik egyenrangúvá a korona hatalmával. De a politikai felfogást, a közszellemet már a függetlenségi felfogás irányítja és uralja. Nem elveszett idő tehát a függetlenségi pártra nézve az a néhány év, amelyet lekötött helyzetben, a koalícióban töltött. Az eszmék áramlata, átalakulása csak a függetlenségi törekvéseknek kedvezett s most, amikor minden páit visszanyerte teljes akciószabadságát, a függetlenségi párt az átmenet alatt megszilárdult talajra lép. A pártok egyesülésének célja, együttmaradásának lehetősége megszűnt. Még ha ideig-óráig ujabb egyesülés jönne is létre, akkor is csak a függetlenségi törekvések felé haladhat az uj irány. És a mostani zűrzavarból, bizonytalanságból ki fog alakulni a radikális nemzeti politika, amelyhez a koalíció uralma szintén tett egy követ. Aktualitások. (Politika.) A legfelsőbb bankadó — vagy ha jobban tetszik — a helyzethez idomítva, bank nem adó, haragos. Kedvetlen. Semmi biztatót sem lát a magyar politikai helyzetben s ő is sötétnek látja, mint minden józan magyar politikus, a helyzetet. Nem igér semmit, nem adhat semmit! Ezt tudja s ki is mondja egyenesen, bátran, minden kertelés nélkül, ahogy az egy dicsőségben megöregedett, ősz harcoshoz illendő. Nem Ígérhet és nem is adhat semmit, mert az osztrák érdekek igy irják elő neki s bizonyos, hogy amiként egész életében az osztrák uralom, az osztrák székváros volt kedves nékie, ugy most is, uralmának alkonyán, élete befejezéséhez közel, még jobban ragaszkodik ahhoz a nemzethez, melynek egyrészt szülötte, másrészt hagyományos tisztelője és imádója volt. Most is tehát miuden politikai megbeszélésnél az osztrák érdekek lebegnek szemei előtt, mint ahogy minden egyes embernek, aki környezetében lézeng, tesz, vesz, vagy cselekszik. Mind, mind az osztrák barátja s kivétel nélkül a magyar ellensége. Önálló bank, a készfizetések felvétele, katonai koncessiók, mindezek a magyarok érdekeit istápolnák, nincs semmi értelme tehát, hogy azok a lehetőség határain belül megvalósuljanak. Hiába próbálkozik Vekerle a legkisebb kedvezmény kicsikarásával, mégha olyan csipet vívmányról lenne is szó, miut a magyar iparosok quota szerinti részesedése, amely pjdig törvényes jog szerint is megillet bennünket. Nincs tehát sem vívmány, sem kedvezmény Wekerle tarisznyájában. Üres kézzel bocsátják el, mint a ropz szolgálót, ki nem hűségesen dolgozott munkaadójának. Pedig nem érdemelte meg ez a kabinet a korona rideg álláspontra helyezkedését. Ennyi megaláztatásban, ennyi tűrés és szenvedésben talán egyetlen minisztériumnak sem volt része, mint épen a Vekerle s a koalizált pártok ministeriumának. De ugy látszik, ott fent a Burgban más szemekkel látják a magyar viszonyokat. Ott azt hiszik talán, hogy erőszakkal, megfélemlítéssel, esetleg vesztegetéssel még jobban el lehet némítani az ország fel feltörő akaratának paranosoló szavát s azt hiszik, hogy erősebb kéz politikája még jobban meg tudja puhítani a már szinte kocsonyaszerü magyar közéletet. Nagy tévedés! S e tévedés keserű gyümölcseit majd azoknak kell elfogyasztaniok, akik rövidlátásukkal a mai helyzetet megteremtették , s akik még most sem tudják belátni azt, hogy i a nemzet béketürésében, megalkuvásában elment a legszélső határokig, melyen tul — R

;en ne va plus! Nincs tovább! (Három, etetendő.) F. É. Most viszik el a legények elejét. Elviszik, hogy három esztendőn keresztül egyék a császár kenyerét, hordják annak mundérját s kikópeztessenek arra a pályára, hol a vitézség a legfőbb erény s hol a német sió a mindenható komandérozó. Három esztendőre! Iszonyú Idő. Ha elképzeljük, hogy ezalatt mennyi hasznos munkát, minő eredményes működést lehetne kifejteni avval a sok ezer emberrel, akit ott fognak, hogy a fegyverforgatás, a peckes lépés misteriuraába bevezessék, akkor sajnálattal kell, hogy eltöltsön az a tudat, hogy hóbort szolgálatában áll s hogy az a temérdek pénz, mi e parlagon heverő erőknek táplálékot, ruházatot s lakást biztosít, mind mind hiába pocsékolódik el, a semmibe vész, elkallódik. Elkallódik az a sok emberi munkaerő is, melyet e három esztendőn keresztül nem értékesíthetnek, elkallódik az a sok vagyon, melyet otthon nem művelhetvén, elpusztul, kevesebb lesz, megsemmisül. S mégis. A törvény, törvény. Annak erejét semmi sem gyöngítheti. Mi sem azért szólalunk fel, mintha a törvények ellenében akarnók biztatni azokat, kiket a természet egészséggel, erővel ruházott fel, de akik épp e szerencséből kifolyólag találják meg szerencsétlenségüket, a három esztendei katonai szolgálatot. Sokat, igen sokat beszéltek s irtak már e témáról és fognak is még beszélni s irni a jövőben is. Mert hiába, amig a nemzetek állig fegyverben állanak, amig a nemzetközi kérdésekben nem választott bíróságok, hanem az erő, az ököl adja meg az igazságot, mindaddig mi sem álmodhatunk arról az ideális korszakról, amikor általános lefegyverzés következtében megszűnik annak a sok mu.ikabiró férfiúnak három esztendőn keresztül való erőpocsékolása, három esztendőn keresztül való semmittevése. Mert az a munka, legyen bármilyen megerőltető is, amely hiábavaló fáradtságot hoz, melynek gyümölcsét sem az egyed, sem az összesség nem élvezi, az a munka hiábavaló, értéktelen s csakis erőpocsékolásnak tekinthető. Ha az általános lefegyverzés idejét előre be nem láthatjuk, ha a közeli jövőben a katonai szolgálat, a védkötelezettség megszüntetését nem is remélhetjük, de a dolgok ilyetén való megtartásán avagy változásán gondolkozhatunk. Arról igen is beszélhetünk, vájjon okvetlenül szükséges-e az, hogy e nagy erőtömegnek okvetlenül három esztendeig kell parlagon hevernie. volt annyi esze (igaz, hogy ő nem is volt garabonciás) mert ő nem menekült el Ferkó bácsi ördöge elől. Meg is kapta azt, amit adni inkább, de már kapni senki sem szeret, miután még a kutya is elmenekül a verés elől. Szegény öreg nénin bizony még az ostornyél is összetört. Bábi néni keserű könyhullatáaok közt nem gondolt mást, mint hogy még ennek a cudar világnak is el kell sülyednie ilyen istentelenség következtében. De minthogy a világ «sak semmikép sem akart elsülyedni, hogy elpusztítsa a kárhozatra készülő emberét, kijelentette, hogy elválik rögtön. Ment is a jegyzőhöz, de szerencsétlenségére nem találta otthon. — Hát majd holnap, ha haza jön ! Ferkó bácsit kizárta éjjelre a hajlékból, minden vaosora nélkül. (Az asszonyé volt a ház.) Szegény öreg Pityer ivadék osak akkor ébredt nagy bűnének tudatára, mikor éhesen hánykolódott a szénapadláson. — De hogyan is tudta megverni, mikor soha életében nem bántotta, hozzá még a sok nép láttára! . . . Bizony-bizony nem bírt egész éjjel elaludni. Mert hát mi lesz most ? Másnap reggel kaszálni ment a rétre — fölöstököm nélkül — mert az asszony nem hívta, ő pedig nem mert bemenni. Soha életében nem ment olyan nehezen a kaszálás. Sehogy sem akart fogni a kasza, hiába köszörülte minden harmadik vágás után. Azt gondolta, várta, hogy az asszony szokás szerint hoz utána ebédet. Hiába várt. A többi szomszéd kaszás mind megebédezett már. Végül teljesen elhagyta az ereje. Li9Ült a fűbe, sirt keservesen, ahogy csak egy vén ember sirni tud. Szegény Ferkó bácsi, ugy elsirdogálla minden bűnét! Ha látta volna azt a Bábi néni, lehetetlen, hogy meg nem bocsátott volna neki. Nagy nehezen haza felé vánszorgott. Mikor a szőlőhegyek mellett ehaladt, már arra is gondolt, hogy nem volna-e jobb valamelyik almafán bevégezni nyomorúságos életét? Otthon pedig már várta a parancsolat, hogy rögtön a jegyző urnái teremjen. Tán még a gyilkos sem megy nagyobb félelemmel birája elé, mint ő a jegyzőhöz. Bábi néni már ott volt. Az almárium melletti szögletben sirdogált szaggatott hüpögéssel. — No, Pityer bácsi, baj van a dologban, nagy baj ! — kezdte el beszédét a jegyző. Majd felkelt, Ferkó bácsi vállára téve kezét, folytatta : — Hát bizony Ferkó bácsi, nagy bünt követett el, igen nagyot! De hogyan is vitte reá a lelke, hogy egy asszonyt megverjen; hozzá egy öreg asszonyt, aki a saját felesége, kivel már negyven esztendőt eltöltött szeretetben ? Hű élettársát megverni! . . . Ezt én nem értem, sehogy sem értem ! — csóválta fejét a jegyző, mire Bábi néni még hangosabban adott magáról életjelt éneklő sirásával. Az íróasztal belső sarkánál ült a jegyzőnek valamiféle városi barátja, aki fölöttébb mulatságosnak találta a helyzetet. — Megtisztelem alássan a jegyző urat! — szólalt meg remegő hanggal, kétrét görnyedve a Ferkó bácsi. — Én magam sem tudom, hogyan tudtam azt megtenni. Csak arra emlékszem, hogy igen felingereltek. Én mán ugy is bánom ! — Hallja ezt Bábi néni? Jöjjön elő a sarokból! Megbánta már bűnét a Ferkó bácsi; nincs más hátra, mint megbocsátani. — - Csókolom a kezét, édes jegyző ur, én nem bocsáthatok meg. Azt nem lehet megbocsátani, hogy annyi ember előtt osuffá tett. Él kell válnom tőle, mikor azt az undokságot is többre becsüli, mint engem, a hites feleségét ... El kell válnom tőle vénségemre! Segóny Ferkó bácsi még jobban összezsugorodott. A városi ur pedig egy újságba temetkezve jókedvűen morgott. — Galambom Bábi néném, nem szabad magának, egy ilyen istenfélő asszonynak igy beszélni, aki magát hű követőjének tartja annak, ki azt «