Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-09-12 / 37. szám

19C9 szeptember 12. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 3 javitónevelés alatt álló fiatalkorút kísérletileg a szabad életbe helyezi, a felügyelet gyakorlásánál a társadalom közreműködésére nélkülözhetetlenül szüksége lesz. A bíróság osak a társadalom buzgó munkájától támogatva oldhatja meg sikeresen feladatát és működhetik hatályosan közre abban, hogy a fiatalkorúak erlíölosi romlásának ós ezzel kapcsolatban az általános kriminalitás növekedésének gát vettessék. A társadalom több helyen e feladatok elvégzésére patronage egyesületeket alakított. Ily egyesületek alakítása azért is kiváuatos, mert a bíróság osak akkor értesül a fiatalkorú zülléséről, amidőn nagyobb fokú erkölcsi veszély jelenlétét már büntetendő cselekmény elkövetése igazolja, mig az ily egyesületek a veszély megelőzésére is alkalmasak. Zalaegerszeg városának társadalmában szintén megindult a mozgalom ily egyesület alakítása iránt s annak szervezesére s a megalakítás előmozdítására a Patron age-Egyesületek Országos Szövetsége dr. Balogh Jenő urat, a Magyar Tud. Akadémia tagját, budapesti egyetemi tanárt és dr. Horváth Dániel urat, a Patronage Egyesületek Országos Szövetségének titkárát küldötte ki. Meg vagyunk győződve arról, hogy a társadalom nem fog elzárkózni a munkában való részvételtől. Tartozik ezzel a humanizmusnak, de egyszersmind saját magának is, mert hiszen tulejdonképen önmagát védi akkor, amikor a kriminalitás csökkentésére törekszik. A humanizmus alaptétele, hogy a gyengéket támogatni kötelesség. Ezt a kötelességet az emberiség sporadikusan mindig teljesítette is; a keresztény világnózletnek s a társadalmi szolidaritás eszméjének térfoglalásával pedig szociális kötelességeink homlokterébe jutott. Az ujabb tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy a gyengék védelme állami ós társadalmi életünk biztonságának egyik alapfeltétele. Különösen a bűncselekmény lényegéről és a bűntettes természetéről végzett ujabb vizsgálódás igazolta meggyőző érvekkel, hogy a bűncselekmények elkövetését sikeresen megelőzni s a bűntettesek számát eredményesen apasztani csak e kötelesség lelkiismoretes teljesítésével : a gyöngék szeretetteljes ós céltudatos oltalmával, a jól szervezett patronage-munkássággal lehet. A szociális kötelességek teljesítésétől el nem zárkózó államoknak és társadalmaknak a gyöngék gyámolitására irányuló számos intézménye eddig is sikeresen szolgálta a büntető politika céljait, bár a büntetőjog és a jótékonyság kapcsolatát s a kettőnek egymáshoz való természetes viszonyát éppen a bűncselekmény lényegének s a bűntettes természetének téves felfogása I

s ezzel kapcsolatban a régebbi büntető politikának téves iránya miatt tiszta világításban nem láthatta. A gyermekvédelem, az aggok és a munkaképtelenek segélyezése, a betegek gyógyítása, a munkát keresők pártfogása, a maglikra hagyott fiatalabb nők oltalma s a jótékonyságnak ezernyi más neme, a melyek a múltnak világából tündöklő fénnyel ragyognak felónk, mindannyian közrehatottak a bűncselekmények veszedelmének kitett gyermekek, férfiak és nők erkölcsi épségének megóvására s ezzel a bűncselekmények megelőzésére is. A közsegélyre szorulók nagy tömegében nem kerülték ki az emberbarátok figyelmét a társadalom leginkább elhagyott tagjai, a letartóztatottak s szerencsétlen hozzátartozóik sem. Ezeknek támogatására rabsególyző egyesületek alakultak, a melyeknek áldásos működése hazánkban is számos könnyet szárított fel és a bűntettesek százait mentette ineg a visszaeséstől. A közjótókonyságnak s a büntetőjognak érintkező pontjai tehát eddig is megvoltak és hasznos befolyást gyakoroltak egymátra. Minthogy mégis az ujabb büntető jogtudomány (különösen a bűncselekmények elkövetését elősegítő tények tisztább felismerése) s az ujabb tudománynak eredményeként jelentkező egyes tételes törvények (hazánkban főleg az 1908: XXXVI. t.-cikkbe iktatott büntető novella) uj feladatokat tűznek ki s a társadalomra eddig ismeretlen uj kötelességeket rónak. A patronage-munkásság újjászervezését és gyökeres reformját a modern büntető politika szempontjából — a jótékonyságnak eme kiterjedt szervezete és áldásos működése mellett sem lehet elkerülni. A büntető jogtudomány uj irányainak értékes tételei körül a patronage-tevékenységet legközelebbről az a megállapítás érinti, hogy az elziillést és a bűncselekmények elkövetését igen gyakran a gyöngébb akaraterejü és a csekélyebb éj-telmiségü bűutettes veszélyes környezete és erkölcsi elhagyottsága, a felemelő társadalmi szeretetnek és a megfelelő társadalmi ellenőrzésnek hiánya idézi elő. Ha a gyöngébb akaraterejü, vagy csekélyebb értelmiségü embert a normális ember színvonalára emeljük; ha azt, aki veszélyes környezetben él, támogatjuk és ellenőrizzük vagy e környezetből kiragadjuk; ha az erkölcsileg elhagyottat szeretettel magunkhoz emeljük ós számára megfelelő környezetet létesítünk : megmentjük számára a beosületes életet s a benne rejlő veszélytől megmentjük az államot és a társadalmat. Egerszegi krónika. Rovatvezető: Publ. Nimródok tanyája. Sem Demosthenes, sem Cicero, sem Apponyi Albert, de többet mondok, még Ruzsicska Kálmán sem beszólt annyit és oly ékesszólóan, mint a mennyit és mindig beszélnek augusztus elseje óta a megszaporodott egerszegi vadászok. Az mellékes, hogy az 1500 koronáért kibérelt területükön nem igen van vad, de azért, ha közéjük kerülsz reggel avagy este, szárazon vagy vizén, éjjel-e vagy nappal, élve-e vagy halva, ott nem hallasz mást, mint foglyot, foglyot, foglyot. Közbe egy-egy fürjet, fáoánt, nyulat ós olyan duplázott durr-durrokat, hogy szinte a füled zug. És roppant tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezt az állandó thómát egy Blériot vagy Cook ós Peary képes volna meg nem unt medréből kizökkenteni. Azt meg kell adni, hogy sokszor érdekes dolgokat lehet tőlük hallani, rendesen olyan históriákról, a melyeket maguk gondoltak ki. Ebben a tekintetben kiváló vadászok. Az anzágolásoktól a »sógorok< asztala felett levő és az igazmondásra állandóan figyelmeztető esküre emelt kéz kinjában kezd már lekonyulni. Pedig az olyan meséket, hogy a nyulat golyós puskával lőtte le, hogy a golyó a gerincén végig ment és egy foglyot 100 lépésről olyan magasról lőtt le, hogy mire leesett, a felét egy vércse megette, már fel se veszik. Azonban vannak érdekes eseteik is, ezeket azonban sohse egy ember adja le. Ezeket tehát a szerkesztendő egerszegi vadász-almanach számára megőrzés végett leközlöm. Ugy mondták, hát ón is igy mondom, hogy őrült melegen sütött a nap, mikor egyik hegyesvölgyes, de inkább hegyes területet jártak be hárman. A jó Isten a tudója, mióta jártak, de már régen járhattak, mert a gyöngyöző verejték osak ugy hömpölygött róluk ós a nyelvük az lógott, mintha napszámba lógatnák. De mindennek dacára még osak egy hitvány veréb se került terítékre. Egyszer osak — ahogy mennek, mendegélnek, ici-pici nyul, buza földön az árnyékba félve meglapul — azaz osak lapult volna, mert észre vette, hogy a vadászok is észre vették. Uccu neki, vesd el magad, szalad a kis süldő nyul ki az országútra. Az én vadászom se rest, durr, durr és a nyul élettelenül nyúlt végig az országút közepén. Egy gyerek szalad utána, hogy felvegye. Megelégedéssel emeli fel, hogy megmutassa a vadászoknak. Egyformán ember, könyörgő, kétségbeesett teremtése a Mindenhatónak volt itt mindenki. Lőrino/.y Ferenc, a sok csatát állt, vitéz dalia, sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy elbújjék a török elől. Sohase látta még az ő hátát az ellenség. Vagy szemben volt vele, va^y meg ő tekintgette a pogány eszeveszett vad futását. Menekülésre se vágta a sarkantyúját toporzékoló paripája oldalába. Csak olyankor nógatta vágtatásra a nemes állatot, a mikor a futamodó ellen után kellett iramodni. Most is elkeseredetten lépett a földalatti szentélybe és buzdította pajtásait, hogy vonuljanak az Isten napfényes ege alá ós vívjanak harcot a törökökkel. Hiába siránkozott a sok asszony meg leány, hogy ezerannyi a török odafent: istenkísértés volna szembeszállni véle. Fereno nem tágított s már-már maroknyi csapattal a földalatti, üreg szája felé tartott, amikor hirtelen hófehér karok fonódtak nyaka köré, lágy öleléssel. — Maradj velünk, szép vitézem! Drága szerelmem 1 Odafent biztos halál vár reád. Karomban a boldog, mámoros élet kínálja néked minden üdvét. Ne menj, még elárulsz bennünket. A török, üresen találva a házakat, úgyis elvonul . . . Fereno visszafordította dusfürtü fejét és a szépek-szépe forró, szerelemittas csókot forrasztott a sörte bajusz alá. Régen szerették egymáBt. Még akkor vallotta be szerelmét az Adorján várkertjében, amikor a pogánynak még bire-hamva sem volt nagy Bihirországban. Ködmönös, kis legény volt akkor a — Ferkó, ártatlan babaleány a Barcsay Terka, akinél szebb bimbó nem virult sehol az Alföld végtelen, égbeolvadó rónaságán. Örök hűséget fogadtak volna már régesrégen a pap előtt, ha nem garázdálkodott volna a környékükön a török vérszomjas hadinép, örök rettegésben tartva minden fajú és rendű népét a Köröspartjának. Terka bársonyos kezefejóvel végigsimogatta jegybéli legénye pnlyhedző arcát és a borús tekintetet mosolyra olvasztotta nevető szemeinek reményfakasztó sugaraival. A gömbölyű karok selymes páncélja odakulosolta a dalia fejét a lázasan dobogó kebelre, amelynél szebb párnán még nem álmodott halandó a mesebeli boldogságról. És a dalia izmos kezéből kihullutt a halált osztó kard ... Az apró, női ujjak pedig kikapcsolták a gyilokfogó páncél rozsdás csatjait . . . III. j Ibrahim betartotta kegyetlen szavát. Másnap ! hajnalra torony magasra emelkedett a Kőrös j vize a sánc alatt és a kürt szavára mogbonj tották a sánc palánkjait. Az ideig-óráig bilincsekbe vert vízár ellenállhatatlan erővel törte át a folyó medrét és rövidre rá az egész város fölött öntudatlan, kegyetlen úrrá lett a pusztító elem, a vadul szótterpeszkedő víztömeg. Ibrahim a kálvária csúcsán ütötte fel a sátrát ós onnan akart kójelgő szemlélője lenni a bekövezendő, borzalmas pusztításnak, a kétségbeesett emberek menekülésének. Egy olyan borzalmas kép tárult eléje, amely még Neró szivét is meglágyította volna, de neki túlvilági gyönyörűséget szerzett. A kihaltnak látszott város egyszerre megélénkült. A föld alól ezrével bújtak elő a kétségbeesett emberek, levegő után kapkodva, ruhátlanul gázolva az egyre növekvő vizárban. Az előbb még síri némaságba burkolt utcák kisérteties csendjét felverte ezer ajak síró panasza, velőig ható sególykiáltása, őrjöngő hörgése. Ilyen lehetett a sorsa Fáraó népének, a mikor a Vörös tenger hullámai összecsapkodtak felette. A szpáhik a falakon kivül lestók a menekülőket. Aki elérte a határt s kimenekült az iszonyatos halál ölelő karjaiból, belerohant az emberi arcot viselő, tarfejü ördögök gyűrűjébe. Nem volt menekülés. Lőrinczy Fereno jobb karjában hatalmas gyilkoló acéllal vágott utat magának és menyasszonyának, aki görcsösen