Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-06 / 23. szám

2 sZalamegye, Zalayármegyei Hírlap* 1909 junius 6. miatt panaszkodik; a szabad kereseti pályán levő értelmiség a diploma tulprodukció ellen fordul. És mindegyik megtalálja a bajok okát abban a liberális rendszerben, amely az egyén feltétlen érvényesülésének útjait egyengeti. A rendszernek tehát buknia kellett. Átalakul lassanként a közfelfogás és bizonyos konzervatív irányzat kezd kibontakozni. Az átalakulás kezdetén már tul vagyunk. A liberális felfogás, a szabadelvű közszellem már csak elmélet. Maga az élet ettől eltérően fejlődik. Egy konzervatív irányzattői azonban nem kell megijedni. Ez még nem reakció. És rosszabb semmi esetre sem lehet, mint volt a hamis szabadelvüség kora, amely hirdette a demokráciát, de nem követte. Aktualitás. (Alkotmány.) (F. É.) Alkotmánynak nevezzük azt a legdrágább kincsünket, amelynek az a legfontosabb ismertető jele hogy: — nincs. Olyan ez, mint a mesebeli király palástja, amelyről a leghitelesebb okiratok is elösmerték, hogy a legdrágább, legfinomabb szövetből van ugyan, de az az egyetlen csekály hibája van, hogy senki se látja. Ilyen a mi politikai életünk is. Minden a lehető legalkotmányoeabb formákban történik. Mindenre akad valami paragrafus, amelyre rá lehet mutatni, hogy ime, ezt igy követeli a törvény és másképen megvalósítani nem is lehet. Szóval olyan alkotmányunk van, amelyet bárki, aki nem magyar, a legridegebb absolutizmusnak tarthat. Vagy alkotmány-e az olyan törvénygyűjtemény, amelynek az a sajátsága, hogy akármilyen törvénytelenséget is alkotmányos, törvényes formába szoríthat ? Alkotmány-e az olyan Prokrustes ágy, amely egyformán jó husszu és rövid embernek, esak olykép, hogy a rövidet egy kicsit kinyújtják, a hosszúnak meg egy kicsit lemetélnek a lábából ? A legutóbb történtek még csak megerősítenek bennünket azon hitünkben, hogy alkotmányunk távolról sem olyan szilárd és megbízható épület, melyre következő esztendők, sőt évszázadok fejlődését építhetnők. Amíg fejedelmi szó és nem ügyvédi rabulisztika magyarázta a törvény egyes szakaszait, addig garanciánk lehetett arra, hogy a mi alkotmányunkból is azt fogják kimagyarázni, ami benne van és nem arra fognak súlyt fektetni, amit elhallgat. De Ausztria látva, hogy erőszakkal nem bír velünk, most ügyvédi fogásokhoz fordul és apellál a mi úgynevezett és közmulatság tárgyául szolgáló lovagiasságunkra, amelynek az a legszomorúbb eredménye, hogy rögtön igazat adunk ellenségünknek, ha c^alí némileg is törvényes, azaz alkotmányos látszatot tud adni érvelésének. Nagyon szomorú és lesújtó tény ez, melynek még igen sok keserves csalódást fogunk köszönhetni. Amikor szillogizmusokkal és dialektikával alkotmányellenes cselekedeteket az alkotmányosság látszatával ruháznak fel, akkor nekünk nem az a dolgunk, hogy belotörődjünk a változhatatlanba, hanem igen is oda kell törekednünk, hogy hasonló eset előfordultát a jövőben meggátoljuk. Ha olyan az alkotmányunk, hogy minden jogtipráet alkotmányos formába lehet bujtatni, akkor ezt az alkotmányt meg kell változtatnunk, hogy legalább a jövőre nézve vértezve legyünk hasonló dolgok ellen. Ne higyje senki, hogy az alkotmány örök időkre szóló mű. Igaz, vannak sarkalatos pontjai, melyek hosszú időkre szólnak, amint a magyar alkotmány is évszázadokon át a szabadelvű haladás jegyében fejlődött, do ezt ugy kell magyaráznunk, hogy az ilyen alkotmánynak nem szabad a fejlődés egy fokán megállnia, hanem osak arra kötelez, hogy a további fejlődésében is következetes és az alap gondolatnak megfelelő legyen. Alkotmányunk utolsó nagyobb változása a kiegyezés volt. A külpolitikai eseményektől teljesen megtört és elgyötört Ausztria állt akkor velünk szemben, mint alkudozó fél és nekünk meg volt mindig az a rettenetes hibánk, hogy lekötöttük kezünket a szabad fejlődés tekintetében. Értjük, hogy Ausztria görosösen ragaszkodik a kiegyezéshez, melynél jobbat az ő szempontjából tekintve, nem igen nyerhetett volna. Az azonban nem ok arra, hogy mi Ausztria ezen ragaszkodását utánozzuk és a magunk részéről is szentnek és sérthetetlennek tartsuk. Sőt ellenkezőleg. Amilyen mértékben ragaszkodik ellenfelünk a mi alkotmányunk hibáihoz, ugyanolyan mértékben kell nekünk azt elvetnünk magunktól. Adja Isten, hogy ez a pere mennél előbb bekö vétkezhessék. Felgyógyulva. A kórházteremben felöltözve, utrakészen ült az ágya szélén Rupprecht ur. Lábaival idegesen dobolt becsomagolt bőröndjén, miközben lopva egy-egy örömteli pillantást vetett a szomszéd ágyakban fekvőkre. — No ezeket se látom egyhamar! mosolygott elégülten és egészen elfeledte, hogy pár héttel ezelőtt ő is ugy került ide, mint akit odakünn többé egyáltalában nem látnak viszont. Legjobb barátai is lemondottak róla. Olyik még ineg sem látogatta a kórházban. Annál az igen egyszerű oknál fogva, mert későbben is megteheti majd a temetőben. Ugyanis Rupprecht ur most harmadszor lábadt ki a osuzkórságból. Amikor a kórházba hozták, emberi formája se volt. Teste felfúvódott, mint valami léggömb, amelyből csak a legnagyobb jóakarattal lehetett az egyes emberi formákat kikombinálni. De hát megcsapolták, gondosan ápolták s Rupprecht ur most felgyógyult. És ezt ő mind oly természetesnek találta, mint azt, hogy ott ül az ágyszélén. Mert Rupprecht urnem volt skrupulózus. Egy csöppet sem volt az! — Hogy ő valamin töprengjen, ahhoz nem kisebb dolognak kellett volna történnie, mint például hogy a békés Gellérthegyből hirtelen vulkánikus tüz csapjon ki. Persze csak akkor, ha Rupprecht ur ennek közvetlen szemlélője lehet, különben az se izgatta volna. Mikor először kiszabadult a kórházból, még humorizált is sorsa felett. — Egyszer életemben — mondotta barátainak, — becsületesen kialudtam magam a kórházban ! Mert meg kell itt jegyeznem, hogy Rupprecht ur a legnagyobb jóakarattal sem volt szolid nyárspolgárnak nevezhető. Esküdt ellensége volt az elválásnak, de annál nagyobb barátja a korcsmának és a kávéháznak, legkivált pedig az ott található italoknak. így volt ez. De most a harmadszori operáció után Rupprecht ur is már komolyabb lett. Mert ha igaz is az a magyar közmondás, hogy háromszor iszik a magyar, de hogy háromszor is megcsapolják utána, az már mégis csak fatális tréfa. Tanácsos volt tehát komolyabban gondolkozni. Ezzel Rupprecht ur is tisztában volt, bár nem tudta eléggé kárhoztatni a sors mostohaságát, hogy mig másban a viz is vérré válik, addig ő benne a bor is vízzé válik. Immakuláta nővér hangja riasztotta fel töprengéséből. — A tanár ur mindjárt kész lesz a műtéttel, ha Rupprecht ur el akar tőle 1 ucsuzni, ugy siessen az előszobájába. Azzal oly gyorsan, ahogy jött, sietett be a szomszéd terembe, ahol egy ujabb nehéz betege várta. (Hoch Lueger.) A bécsiek hirhedt vezére, Carl Lueger a gotterhaltét diosőiti és sehogysem tudja megérteni, hogy a magyaroknak miért kerget vért az arcukba ez a nóta. Mert hát nem ismeri a magyar történelmet, amelynek mezején vérpatakokat hasogattak s Golgotákat csináltak ennek a nótának a hangjai mellett. Ahány hangja van ennek a dalnak, annyi aroulcsapás osattant el a magyar nemzeten. Igába hajtanak bennünket, megaláznak, kigúnyolnak, szeméttel, sárral dobálóznak felénk. Fülünkbe harsogják, hogy szolgák vagyunk, tehetetlen bábjai a hatalomnak, mely nyakunkon ül és kiszívja a vérünket. Mi az értelme az ilyen haszonnélküli gúnynak ? Mit nyer vele a Gesammtmonarohie eszméje, ha a közös birodalom nótája csöndül unosuntalan ? Még mindig a Metterniohek szelleme leng a bécsi Burg dohos termeiben és még mindig a magyarság leigázása főcélja az osztrák uralomnak ? Merész játék az, amit velünk űznek. Merész és hálátlan. Hiszen beláthatták volna már vagy öt évszázadon át, hogy a magyar magyar marad, ha mindjárt a poklok minden fajzatja is indul ellene. Apró tüszurásokkal akarják tehetetlenné tenni az alvó oroszlánt ? Hiu fáradozás. Végtére is megunjuk az okvetetlenkedést és egy legyintéssel észretérítjük Luegerékot. A gotterhalteuak Magyarországon semmiféle helye sincsen. Ennek a dalnak hangja mellett végezték ki a 13 vértanút Aradon ós ugyancsak ez volt utolsó altatója ezer és ezer sok más jó hazafinak is. Nem törődünk tehát vele, hogy kinek házi himnusza ez a förtelmes vacak, hanem üldözni fogjuk ott ahol érjük. Üldözni fogjuk tüzzel-vassal. Sok helyről már kiküszöböltük, de lehetőleg még botrány nélkül. Ha a béosi loyálisok és lakájok sokat okoskodnak, ennek is vége lesz. Világra szóló botrányok fogják hirdetni, hogy ez a hóhérnóta nem lesz a magyarság gyalázata. Akinek tetszik, ám húzassa magának négy fal között, amig meg nem szakad belé a füle. Nekünk nem tetszik és semmiféle ünnepélyes aktusnál nincs helye. — Csak Luegerék osászárhű-ségének van szüksége a házi himnusz örökös harsogására. Mi a mgyar gotterhalte hangjai mellett hódolunk. (Várunk.) A politika berkeiben nincs semmiféle nevezetes fordulat. A vezérek ^hallgatnak, a képviselők legnagyobb része nem tud többet a laikus közönségnél. Aki pedig a lapokból Rupprecht ur felcihelődött. — Megigazgatta magán a kibővült ruhadarabjait, felvette böröndj jét, azután révedezve nézett körül a már megszokott ágyakon, mintha azt kérdezné, vájjon vissza fog e térni még egyszer ebbe a terembe ? A tanár hűvösen fogadta. Anélkül, hogy bevárta volna, mit is akar mondani, elkezdte: — Tudom, búcsúzni jön és megköszönni azt, hogy mégegyszer visszasegítettük az életbe. Még egyszer, mondom, mert ha újra visszaesik ebbe a betegségbe, ugy előre megrendülheti a temetését. Rupprecht ur elkomorult. — Hát mit csináljak nagyságos uram, hogy vissza ne essem ? — Mit? hát ne igyék szeszes italokat. Sa bort, se sört és legkevésbbé pedig pálinkát. Éijon rendesen s ha szórakozik is, hát azután pihenje ki magát. — Hát sört se igyam? — szólt bambán maga elé bámulva Rupprecht ur, mint aki egy olyan tilalmat kap, amiről tudja, hogy nem lehet megtartani. — Természetesen, — volt rá a válasz. — Hát jó — mormogtá Rupprecht ur, — meg fogom tartani! S ezzel bucsuzoU is a tanártól. Lassan, kopogva haladt lefelé a lépcsőn és félhangosan egyre azt hajtogatta. — Meg fogom tartani, meg fogom tartani!