Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)
1909-05-23 / 21. szám
246 »Zalamegye, Zalavárnsegyei Hírlap < 1909 julius 11 szeszgyára is, jegyzői székhelye is és valami 20 egynéhány kilométerre van Zalaegerszegtől. Hát ebbe a mezővárosba beállít két utazó, éppen dél felé. Beszáll ván a vendéglőbe, mindjárt ebédelnek is. Amint a pincér kiönti a levesüket — nem a földre, hanem a tányérjukba — az egyik utazó ezt kérdi tőle : — Mondja csak, kérem, van itt intelligencia ? A pincér uj ember is, meg kezdő is lévéu, csak bámult, na igen, mert nem tudta, hogy van-e. Da feltalálta magát: — Nem tudom kérem, majd megkérdfím rögtön odakint a főnöktől. És tényleg a kérdést előterjeszti a konyhán a főnöknek. Az is csak néz. Hát ez mi a fene lehet? Hogy mi mindent kitalálnak ebben a mai világban. Ds régi, harcedzett korcsmáros lévén, ő is feltalálta magát. — Eredj vissza és mond meg az uraknak, hogy volt, de már megették a tyukászok ! Érthető ezek után, hogy azt a szimp ithikus fiatal földes urat, ki abban a mezővárosban lakik, mikor bejött Egerszegre, mennyire megcsodálták. Egyik maliciózus barátja meg is jegyezte: — Szerencséd, hogy olyan rossz bőrben vagy, mert különben téged is megettek volna a ty ukászok. A Barossligetben. Jó egy pár várost bejárhatunk, mi^ találunk benne egy olyan remek kis barátságos ligetit, mint a mi Baross-ligetünk. Gyönyörű fenyői, árnyas utjai, de meg állandó örömet és menyei élvezetet nyújtó fülemiléi, amint egymást felülmúlva csattogtatják szereim .8 dalaikat, szinte praedesztinálják, hogy mint a szemünk félteit kincsét tekintsük ezt a ligetet. E helyett mit látunk? Azt, hogy közöaségüuk teljesen elhanyagolja, akik pedig felkeresik — pardon, de azért mégsem általánosságban értőm — jobb volna, ha inkább teljes^ u mellőznék. Mert egyenesen felháborító az a vandalizmus, ami ott végbe megy és amit napról-napra kell tapasztalni. A gyepágyak szélét letapossák, a virágzó orgona, japánbirs, gesztenyefa stb. virágjait garmada számra pusztítják, az utakat teljesen elhanyagolják és ezt tapasztalni kell akkor, mikor egy minden nemes és szép célért lelkesedő polgármesterünk van, akinek a virágkultusz és ápoiás iránt hogy van érzéke, beigazolta azzal, miszerint polgármestersége óta hivatalának erkélyét virágokkal díszíti. (Hány erkélyes ház van a városban és éppea ennek a poétikus, szép dolognak nem akadnak követői.) Ezzel különben csak fel akartain a polgármester ur figyelmét hívni, mert tudom biztosan, hogy ha sétálgatna a Barossligetben, akkor ezek az állapotok megszűnnének. De meg eg' összeesküvést is nyilvánosságra akarok hozni. Nagyon sokan vagyunk, kik valósággal rajongunk ezekért a bájos kis fülemilékért, de vannak nagyon sokan éretlen, romlott lelkű, vásott és csapni való suhancok, kik pusztítják ezeket az ártatlan madarakat. A minapában egy ilyen kölyök éppen szemem láttára akart leparittyázni egy csattogó kis csalogányt. Végtelen elfogott a düh és nem kérdezve, ki fii, 8 és 5/i" es !JZ íí m u keztyüt kívánó tenyeremmel ügy vágtam pofon, hogy még a szeme is elfelejtett szikrát hányni. Ilyen célzattal esküdtünk össze most többen és csak azért hozom fel, hogy azok a madárpusztító suhancok ezután ne legyenek annyira meglepve, mint volt sz első paciens. És még egyet! A vasúti bejárónál levő tábláról csüngő, mintegy öl hosszú gyaluforgácsot roppant Ízléstelennek találom. Hogy a liget szépségének harmóniáját rontja, az biztos. póczi ^lári. Haja szőke, kék a szeme, tüz a piros ajka . . . Dóczi Gábor valamennyit megszerette rajta. Ha rá nézett, lobogó láng lett minden csepp vére. Ősi házát, házatáját, Feleségét, kicsi lányát Búcsú nélkül odahagyta érte. Babájával, bűnös vággyal magához igézte . . . Alvó lányát, feleségét még csak meg sem nézte. B« sem várta a pirkadást, fcsskeszavas reggelt, Azzal a rossz tündérlánynyal, Aranyhajú boszorkány nyal Idegenbe még éjszaka elment. Elvitte a szőke csoda, a szerelmi mámor, S bűne, rabja, játékszere lett a szegény Gábor. Ölelés, csók, mámor járta reggeltől napestig . . . Otthon meg hil felesége Sírva fekszik, sírva kél fel, Csak az Isten a tudója — meddig! . . . Halvány asszony, szép Dócziné nap-nap után [hervad . . . Lelke terhét nem birja már, ágynak esik egy nap. Megy a levél — kérő, hívó — érte, egyre-másra... Dóczi meg — a lány bolondja — Meg se nézi, fel se bontja, Olvasatiam veti a parázsra. Beteg asszony, szép Dócziné, urát lesi, várja . . . Beteg ágya mellett csacsog hét éves kis lánya: .—E- I NI IIBIWMI M IHJWI»HIIJT»JM I NSTM-MHIM BGATYIN JIWW — TJgy-e drágám, édes anyám, ha te írni [tudnál, Magad írnál s a levélre Apuska is visszatérne S egyszeriben te is meggyógyulnál. — Várj csak édes! Tudom már mit . . . Na [ne sírj mamám, na . . . S befordul a kis Klári a dolgozószobába. Tollat, papirt előkeres, gondolkodik, hümmget S irkalapra rójja, rójja Kis kezében futó toll a Girbe-gurba verébfej betűket. — Te aranyos, rossz apácska! Tudod-e ki ír ma? Anyus helyett a levelet kicsi lányod írja. Mama bettg . . . Egyre sír, rí, hogy én árva [lettem; Pedig, ugy-e, nem igaz a Mondd meg neki, gyere haza, Gyere haza édes apám, lelkem ! . . . A háztáj is csupa bánat, csupa szomorúság! ... Mucinak négy cicája lett és nincs is más ujsúg. i És nem győzzük anyuskával hazatérted várni. ' Téged les-vár, este-reggel j Ezer csókkal, szeretettel j Mamácska, meg kicsi lányod Klári. í Megy a levél . . . posta viszi . . . fehér galambposta, j Nézi, bontja Dóczi Gábor: ki irta ? . . . ki [hozta ? \ Búcsút se vesz, el se köszön a szőke csodától . . . \ Úgy kacagnak, sírnak nyakán: | — Apám! Apám! . . . Édes apám! . . . ; Isten hozott, lelkem uram, Gábor! . . . Színház. (He.) Beköltözik a pezsgő eleven élet, a „Dollárkirálynő" melódiáit széltében-hosszában dúdolják és fütyülik, a starokat vetélkedve ünneplik, szóval meg van az az egészséges láz, ami rendes következménye annak, ha egy kisebb városba egy elsőrendű erőkből álló társulat bevonul. Az első előadásokon nyert kedvező impreszeziók most már végleg és határozottan kialakultak. A tagok művészi niveauon állanak, a művezetés ötletes, a rendezés mintaszerű, a tiz tagu zenekar preciz — természetes, hogy a műélvezetet szereiő publikum most már kezd a színházhoz hozzászokni. Hetilap lévén, csak muesai nagykápüaködés volna a darabok tartalmáról is kritikát irni, kivált akkor, mikor évek múlva kapunk olyan délyes csókokat, melyek nélkül ő már nem tud élni, ehhez neki nincs ereje. Hát akkor a kis nővére előtt felfedezi, ki : z !'z ember; igen, ezt fogja tenni. És ha az a L omörult beie pusztul? Hát haljon meg ! Megbir.'ják, niog is gyászolják a sziveikben, de nem f'o<;ja többé egyikük nyugalmát sem zavarni. A nyugalmukat! Hogy rázkódott össze az op",zonv e gondolatra. Hát lesz ő neki még azután nyugalma, a föld alatt tudva azt, aki mindene volt a világon és akit ő kergetett a halálba; látva nap-nap után a kis huga hervadó arcát, vádló tekintetét. Nem, soha — ez nem megoldás. Kínos tépelődése közben egy történet jutott eszébe. Régen, még leánykorában olvasta vaiaúUi. Egy ezép királyasszonyról szólt, aki beleszeretett egy daliás ifjú apródba. A királynak elárulták a szerelmeseket és ez a sorsra bízta a büntetést, kegyetlenebbül büntetvén ez által, mintha egyenesen halálra ítélte volna a szerelmeseket. Egy óriási termet átalakíttatott színpaddá. A kérőt eret és a színpadot egy vasrács válás?,t !•..i iei. A nézőtéren sz udvar foglalt h lyet, a eí.iupad' a festői ruhában, ifjú siépségében az ifjú állt. Fehér selyem vánkoson <gy arany- és egy <-,iist kulcsot nyújtottak be az ifjúnak, melyek közül szabadon választhatta az egyiket. A két kulcs az élet és a halál kulcsa volt. Mindenki, az ifjú is tudta, hogy a színpad két ellenkező oldalán két kis bezárt ajtó van. Az egyik mögött egy előkelő, ifju. ezép leányka állt, ki titokban epedt az apród után, a másik mögött pedig kivont pallossal a — bakó. A sorsra volt bízva, hogy melyik ajtót nyitja ki az ifju. Az egyik mögött az élet és boldogi ság, a másik mögött a legborzalmasabb halál j várt reá. I Mig a nézők lélegzetüket visszafojtva figyelI ték a történendőket, 8z ifju mosolyogva, bátrau - nyújtotta kezét a vánkos felé. Ismerte szerelmesét; hitte, hogy az nem uvuI godott addig, mig meg nem tudta a kulosok i titkát. Kérdő tekintettel nézett a királii páJ holy felé, várva szerelmesének egy titkos intésére. A szép királyasszony ptdig, aki csakugyan ismerte a titkot, meg is adta a jelt. A történet itt félbe szakadt. Az olvasó képzeletére* bízván, hogy melyik kulcsot választatta az ifjúval a forró vérű, szerelmes, de az örülésig féltékeny szép királyasszony. Oh, Magda még vissza emlékezett, mily nevetségesnek találta ő akkoriban e kérdést. Hat p rsze hogy az életet, a szép leányt vá1 sztatta a királyné, de most — oh, most már fel tudja fogni, mily rettenetes volt annaK a szerencsétlen asszonynak a biinhfíd í. Vissza ment a kandalóhoz. Összekaparta az elhnmvaűt parazsai és elégette a levelet. Halálos fáradtságot, kimerülést érzett minden tagjában. Fejő zúgott, homloka égett, agyára önsúllyal nehezedett valami nehéz fekete köd. Közben n.inden gondolata egy kérdésben összpontosult és érezte, hogy meg kell őrülnie, hogy n-m tud választ találni. Melyik kulcsot választatta az ifjúval a királyasszony ? Bizonyára azt, amelyiknek ajtaji a bakót rejtette. A másikét nem választhatta, érzi, hogy nem tehette, — nem — ha mindjárt a másik ajtó mögött a világ legszebb leánya várt volna is ölelő karokkal az ifjúra. Oh, de ha azt választotta, akkor — akkor — oh mégse, nem leltetett oly kegyetlen, hisz akkor az ő számára is kihalt volna a világ. Hirtelen megfordult. Hideg kezeivel végig simította homlokát. Egy percig némán, mereven bámult a levegőbe, nzután gyors lépésekkel végig ment a szobán. Az íróasztal fiókjából egy revolvert vett elő és gondosan megvizsgálta, hogy meg van-e töltve. Aranyszőke haját nyugodtan simította félre homlokáról, mig ajkairól egy utolsó, nehéz sóhyj lebbent el: — Szegény, szegény királyasszony! A szoba mélységes csendjében egy dörrenés hangzott el és a probléma meg volt oldva . . . PaHerné Török Irén.
