Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-12-25 / 52. szám

620 • Zalara egye, Zalavármegyei Hírlap* 1908 november 8. — A Kopott Emilnek ? Akkor BE kicsoda? — Az unokatestvérem. — Ugy, hát a maga anyja Kopott lány? — Csak volt, mert meghalt szegény. — Hát Emil miért nem jött maga után? — Biztosan nem volt még otthon, tnert Tóni báosi utánam küldte volna. — Miosoda az az Emil? — A folyam mérnökségnél dijuok. Do . . . hát miért kérdez ugy maga töviről-hegyire mindent ki? Hát maga micsoda? — Én? Magánhivatalnok vagyok. — Már ? Ilyen fiatalon ? De . . . azaz, hogy ugy elbeszélgettük az időt, hogy már itthon is vagyunk. — Biz az baj ! — Már miért? — El kell magától válnom. Pedig higyje el, hogy nagyon jól találtam magamat. — Hisz azért nem kell elválni. Bemegy az üzletbe, mintha madarat akarna vásárolni és én bekerülök egész véletlenül. A többit majd bizza rám, csak legyen egy kicsit ügyes. — De hátha az a madár nem lesz eladó, akit én szeretnék megvenni. — Csak ne személyeskedjék! Én itt bemegyek a kapun, maga meg menjen be az üzletbe 1 — Szent Isten I A tata már itthon van. Jaj, ha megtudta . . . aztán ügyesen Kapocs ur. Ezzel eltűnt. Én meg ott álltam egyedül. Ki is mehettem volna, meg be is. De ha pórul is járok, annál érdekesebb a kaland ... na meg egy madárkereskedő már hivatásánál fogva sem lehet goromba ember. Benyitok. Hát csak meghökkentem. Az üzletben nem volt más, mint az én állandó kaláber kibicem, az » Arany csukából.* Kitűnő egy kibic, és hozzá még madárkereskedő, nahát ez sok egy napra I — Mondja osak, magát hivják Jólesőnek ? — Igenis, én vagyok tekintetes ur. Ugy-e, hogy jó volt tegnap kivágni a szóló zöldtizest ? — Bizony jó. De tudja, ma délután volt egy érdekes partim, kár, hogy nem volt ott. Felveszem Bélára, hetes, nyoloas és tizeare . . . — És mit kapott hozzá? — A tökhetest és lett négy hetesem. Most jön a java. Az első mond quart kontrát, én bemondom a vannak kasszát, a harmadik rázug egy quintet. És tudja, hogy kézen-közön egy pointtal megnyertem a partit. Hanem most mondja meg, van e magának mezei pacsirtája eladó ? — Mezei pacsirta ? Nincs I Hanem ha tetszik várni pár napot, hozatok. Ekkor toppant be véletlenül Virgiüa. Micsoda helyre egy ennivaló teremtés volt igy szobában. Odaszaladt az apjához. — Papa kérlek, adj egy kis sárga viaszkot. — Ah ! Hát Jóleső urnák ilyen szép leánya van ? — Hát tetszik tudni ... Na eredj hát Virgil, mit szégyelled magad . . . mutatkozz be a tekintetes urnák. — Ugyan már ... na ne féljen tőlem a kisasszony . . . Virgil odajött hozzám és elég halkan, meg elég gyorsan ennyit mondott: — Maga beosapott engem; hiez ismerik már egymást 1 — Igen, de nem tudtam, hogy ő a maga apja. — Na nesze itt a viaszk és aztán siess be, mert nincs rá eset, hogy a tekintetes urat vendégül iit ne tartsuk. Hozd egy Kicsit rendbe a szobát, meg nézz széjjel, . . . mert ilyen kitűnően kaláberezni ... az mesés . . . Persze, hogy szabadkoztam egy kiosit, a mennyi adott helyzetben éppen elég és azután bevonultunk. Benn nem történt eleinte semmi különös. Megismerkedtem Tóni báosival meg e druszámmal, Kopott Emillel. Hanem vacsora után különös módon kezdtem magam érezni. Ugy találtam, mintha Virgil olyan szokatlan, kellemes módon kezdene nekem tetszeni. Na még csak az kellene, hogy szerelmes legyek bele 1 Rögtön is szedtem a sátorfát és rohantam az „Arany csukába*. Micsoda ptohem volt. Egy biztos quartkasszát vesztettem el 1 Már moat világos, hogy szerelmes vagyok ! • * • Elég az hozzá, hogy mire tavaszodni kezdett, én Virgiliával a legbizalmasabb viszonyban voltam. Úgyannyira, hogy egyszer, midőn a békés polgárok lefekvésére szolgáló idő már jóval túlhaladta megszokott perceit, egy bandával odaállítok a Virgiiiám ablaka alá. Másnap, mikor megyek hozzá, igen hidegen fogad. — Hallja Virgil, én ezt a bánásmódot nem érdemlem meg magától. — De hát miért? — Azért, mert ravasz éa osak ámít engem. — Már mint én ? — Igen, hogy maga. — Isten úgyse nem értem. — Nem? Ugy-e? Hát igazi szeretetre mutat az, hogy olyan malaobandával ad nekem éjjeli zenét, melyben a terez jobban hallatszik, mint a prim ? — Irgalmas egek I Hát magának olyan jó füle van I Ezt nem is tudtam ! — Hát ha tudta volna? — Akkor . . .de nézze Virgil. Magának az is malacbanda? Hisz a Ráoz Pali nyolcadik unokája volt. De meg, hogy lehet ilyen csekélységért még szólni is? — Ez nem csekélység, mert személyiségemnek nem kellő értékelése. Ha pedig csak ennyire becsüli, ugy én levonom a következtetést éa . . . — Maga nagyon őszinte. — Maga meg nagyon goromba. — De Virgil Nagysád ! — Akar még valamit Kapocs ur? — Köszönöm. Ennyi nagyon elég egy napra. Ajánlom magamat. Nem tudom mikor lesz újra szerencsém, mert nagyon el vagyok mostanában foglalva. — Hát csak végezze a dolgait. Olyanformán éreztem egész nap ezek után magamat, hogy vasvillát szerettem volna Köpködni. De mivel nem voltam rá képes, neheztelő bánatomban mit csinálhattam volna egyebet? Egész éjjel kalap alatt háltam. Eközben betértem az „Arany csukába" is és elkezdtem kaláberezni. Hanem szemtelenül rosszul ment. A legbiztosabb partiekat vesztettem el. — Hohó I — villant át agyamon. — Hisz az a Virgil még mindig szeret. Do mi a fészkes fülemilének rendezte akkor azt a jelenetet? Na mejd utána járok. Látszik, hogy nem vagyok én sem rendkívüli ember, mert nekem is a véletlen jött ebben segítségemre. Összetalálkoztam másnap Lekvár Terkával. Legjobb barátnéja volt Virgilnek és ott laktak szemben velük. Kitűnő egy alkalom. Szépen hazakisértem és miután kért, hogy menjek be hozzájuk, be is mentem. Ott ültünk le az ablaknál és diskuráltunk összevissza. Mikor pedig elváltam tőlük és a mama mondta, hogy látogassam meg őket gyakrabban is, hát már másnap megint ott voltam. Sőt utána majdnem minden nap. Már egész őszinte tisztelője lettem a Lekvár háznak, mikor egyszer kaláber közben bejön Kopott Emil az »Arany osukáha<. Félrehív. — Kapocs ur I Egy titkot árulok el öunek, mely önt különöaen érdekli. Hanem oaak ugy adom át, ha megígéri és nem mondja meg senkinek, hogy ezt tőlem kapta. Megígértem. Erre a kezembe ad egy lapot. — Mi ez? — Egy lap Virgil naplójából. Elkezdtem olvasni. . . . Künn napsugár. Derű és vidámság, bennem pedig sötétség, ború és keserűség lakozik. Nincsenek manapság önzetlen emberek. Önző a sziv, önző a szerelem. A világon pedig csalódás minden 1 Én is csalódtam: de a szerető hű és igaz leányszivek sorsa a csalódás. Fáj ez, de még jobban fáj, hogy a csalódás után kell azt észrevennünk, hogy a kiben csalódtunk", annak ninos izlése. Csak tán nem ízlés az, ha valaki egy Lekvár-lánnyal még szóba ia tud állani . . . Da nem panaszkodom. Tűrök, szenvedek, majd eljön az idő . . . éa odalent már nem fáj semmi . . . — Hát köazönöm Kopott druazám. Nem azólok senkinek se semmit. — Éa most mit cainál ? kérdi félénken. — Visszaülök kaláberezni. De este mégis megembereltem magam éa bementem az üzletbe. Jóleső papa volt ott osak. — Na Jóleső ur, megjött már a mezei pacsirta ? — Meg. De miosoda peoh I Az a azelea lány valahogy kiereaztette a kalitkából és elrepült. Jöjjön be éa korholja meg érte. Beléptünk a szobába. A mint Virgil meglátott, szemei akkorát esillantak, hogy a papa mindjárt kiolvasta belőle, miszerint alkalomszerű lenne viaazamenni az üzletbe. Együtt maradtunk. — Kapocs ur 1 — szólalt meg Virgil — én önt nagyon megbántottam. — Ellenkezőleg. Én bántottam meg kegyedet. — Nem Virgil! Maga csak az igazat mondta meg. — De nem igaz, mert tévedtem. Most tudtam meg, ha a banda azt játsza: >Fagygyu gyertyát égetek én,« hát akkor a teroznek erősebbnek kell lenni, mint a prímnek. — Na látja I Igy most szent a béke. — Szent 1 — Akkor leülhetünk. Virgil félrehúzta a száját. ^ — Már látom, hogy maga Emil nem a régi. vonzalommal viaeltetik iránt-m. Erre meg én vágtam csudálkozó aroot. — Pedig elhiheti, hogy én magát nagyon szeretem. — Igazán ? villant ki a Virgil szeme. — Hát csak nem anzágolok? De maga! Maga szeret-e engem ? Virgil eleinte a vállát húzogatta, de végül elég érthetően igy szólott: — Győződjön meg róla . . . — Igen 1 — ugrottam fel és öleltem karjaim közé, miközben csókokkal halmoztam el, a hol osak értem. — Látom Virgil szeret és méltóbban nem is ünnepelhettük volna meg kibéküléaünk magasztos jelenetét. Moat már egész jól vagyunk és ha Virgil nem lenue oly kedves, hű, odaadó menyasszony, hányszor kellene összeveszni, osakhogy kibékülve oly édes csókokat kaphassak tőle. Hantke Emil.