Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-12-06 / 49. szám

XXV! I. évfolyam. Zalaegerszeg, 1908 december 6. 49. szám. Eiőtl*et£sl riij: Kgész évre 10 K - f KAI ívre . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 í Kgyes szám áru 20 fillér Hirdetések : = Megállapodás szerint Nyilttér soronként 1 K Kéziratokat nem küldünk VÍSMZH r ZALAVA Politikai és társadalmi hetilap. yei hírlap Megjelenik minden vasárnap. Közegészségügyünk. A közegészségügyi szolgálat reformja és államosítása egy nagy lépés előre a civilizáció országútján, melyen az utóbbi időkben a magyar állam egyre szaporább lépésekkel halad. Jól esik erre a haladásra gondolnunk, mert társadalmunk, helyesebben nemzetünk szegénysége, széttagoltsága és szervezetlensége következtében szinte ijesztő a különbség, mely országunk és a fejlett Nyugot viszonyai között észlelhető. Hogy ily körülmények között eredményes munka csaknem kizárólag egyedül az állam kezdeményezésétől és közreműködésétől várható, az, bár örvendetes jelenségnek nem mondható, de természetes valami és éppen ezért óhajtandó, hogy az állam gépezete ne csak erős és hatalmas, hanem a gépezetet irányító és kezelő kormány is munkabíró, tevékeny, a törvényhozás pedig áldozatra kész legyen, hogy fölismerve a szükségleteket, azoknak kielégítésével erőt öntsön a nemzet vérszegény szervezetébe és azt egészséges működésre képessé tegye. Ha figyelembe vesszük azt a kétségbeejtő állapotot, melyben közegészségügyünk évtizedek, sőt mondhatnánk évszázadok óta az emberi érzés és értelem szégyenére senyvedett, lehetetlen kitörő örömmel nem üdvözölnünk az uj közegészségügyi reformot, mely immár törvénnyel biztosítva, lerakta az alapot, melyen érthetetlen és rettenetes mulasztásainkat lépésről-lépésre, kitartó munkával és vége-szakadatlan áldozatokkal helyrehozhatjuk. Ez a munka azonban sok pénzt kiván és emészt fel és sajnos: hazánk pénzügyei — tekintettel a minden oldalról kielégítést követelő nagyszámú szükségletekre — nemcsak fényesnek nem mondhatók, hanem aggasztó jelenségeket is mutatnak. De ha így van is: nem zárkózhatunk el annak a beismerése elől, hogy a közegészségügy javítására és fejlesztésére mindenkor elsősorban és két kézzel kell áldoznia kormánynak, törvényhozásnak és nemzetnek, mert ez az a tér, melyen a magyar fajt és nemzetei m uicsak edzetté tehetjük, hanem népessé és elszaporodottá is fejleszthetjük, amire föltétlenül szükség van, ha nemzeti eszményeinket elérni és megvalósítani akarjuk. A közegészségügyi szolgálat államosításával a magyar állam egy csapásra az orvosok ezreit illesztette bele a saját szervezetébe. Nem akarunk ezúttal azzal a különös ténnyel hosszabban foglalkozni, hogy hazánkban az állategészségügy államosítása és rendezése megelőzte az emberi egészségügy szervezését. Örülnünk kell, hogy ez utóbbinak is elkövetkezett a várvavárt ideje. És örülnünk kell, hogy a magyar állam végre megkönyörült a községi és körorvosok szánandó helyzetén és fizetésük javításával és rendezésével elégtételt adott az állami élet ez egyik legérdemesebb szervének, akik innen-tul azzal a jóleső tudattal szentelhetik magukat emberbaráti és egyúttal nemzeterősítő hivatásuknak, hogy a magyar állam nemcsak nem feledkezik el róluk, hanem méltányolja szolgálataikat. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a hivatalos orvosi kar most már mindent megkapott és igényeik teljes kielégítésben részesültek. Ellenkezőleg: készségesen beismerjük, hogy képzettségök és működési körük következtében nagyobb igények is sarjadzhatnak lelkökben. Az orvosi kar azonban bizonyára számol a magyar állam pénzügyi kereteivel és e kereteken belül érvényesítve törekvéseit, melyek a nemzet minden tényezőjének támogatására és elismerésére méltók — végzi a nemzet egészére nézve oly hasznos munkáját. Az amerikai nagybácsi. Talán nem is kellett volnb a cim elé az amerikai jelző, hiezen tudja és érzi mindenki, hogy csak az amerikai rokonokról lehet itt szó, mert a mi hazabeli nagybácsijaink inkább, sokkalta inkább jó nevelésű emberek, sem hogy rá szolgáltuk volna arra, hogy akár vigjátéktárgy, akár egy jótékonycélu felolvasás oáltáblájaivá legyenek. A mi nagybácsijaink — a hazabeliek tudják már kötelességüket, ha a hat vagy hét X-et elérik, a kellő százezerforint is rakáson VÖD, hát szépen átköltöznek a másvilágba, boldoggá téve számtalan unokaöccsűket és azok ismert és ismeretlen hitelezőit, ugy hogy az örökösnek alig van más dolga, mint hogy egy első osztályú temetést rendeljen a Pompes Funebresnél s a királyi közjegyzőnél meghallgassa a szeretett (?) nagybácsi testamentumának a kihirdetését s átirassa a drága néhai ingó és ingatlanait. De nem igy tesznek az amerikai nagybácsik ! Oh ezek furfangos emberek, nem hagyják olyan könnyen a »millióikat.« És éppen ez az, amiért ezek a félig jankeek megérdemelnék, hogy haláluk előttt 25-öt vágassanak rájuk. Természetrajzilag az amerikai nagybácsik két osztályba oszthatók. Először olyanok, akik léteznek, de sokasem haltak meg, azaz ott az újvilág füstös ege alatt túlélik összes unokáikat és öccseiket — és olyanokra, akik nem léteznek, de meghalnak. Ez az utolsó faj még veszedelmesebb. Avagy nem olvastak e már kedveno zsournáljaikban ilyen hireket: Mister John Kohen sanfranciskói gyáros 92 éves korában elhunyt. A néhai legtekintélyesebb polgára volt a Citynek, a Railvay Streeten 9 palotája maradt s utolsó perceiben egy hű szolgája volt körülötte. A milliomos Magyarországból — Znióváraljáról szakadt az uj világba s eleinte csak tintaeladásból tengette életét s most mégis 10 millió dollár maradt utána. Nos amikor ezeket a szivrebató történeteket világgá röpítik, a Kárpátoktól az Adriáig — helyesebben Munkácstól Muraszombatig — tízezer Kohen-nek lábbad könybe a szeme és dobban meg a szive. Másnap már 5000 városban ir az árvaszék, ajegyzőéspap —azaz anyakönyvvezető a sanfranciskói konzulnak, hogy az elhunyt milliónér elvitázhatatlan unokái és unokaöccsei az ő városukban laknak s minden más, hasonló nevü örökösjelölt szédelgő, akiket meg kell lynchelni. A legközelebb induló amerikai postagőzös pedig métermázsa számra viszi a leveleket, az iratokat, születési bizonyítványokat, bélyeges aktákat az újvilágba, sőt ujabban már élelmesebb örökösök is léteznek, akik nyomban hajóra szállnak a milliók után. De óh uram! végül kisül, hogy a milliók ura lulajdonképen Kohn Izsák, nem is Znióváraljáról való, hanem Csehországból, a znaimi uborkák hazájából. Ezzel azután örömnek és tragédiának vége, a legtöbb hasznot a kincstár húzta, aki vagy 10000 db különféle okiratok bélyegéért sokkal több pént kapott, mint akárhány örökös. Ilyen csalfák az ujvilágbeli milliók. Mire hozzánk jönnek, kutya módon leolvadnak. Higyjék el, nem érdemes örökölni! Most pedig érezzenek irántam forró részvétet, mert áttérek az én saját külön nagybácsimra. Éppen Dr Nyúzó Alfréd ur irodájában töltöm az ősjogászi éveimet, amikor a Tárogatóban olvasom, hogy James Pavlicseket, Cincinnáti államának hídépítőjét szél érte s rengeteg millióit, melyeket saját találmányával szerzett, ismeretlen örököseire hagyta, akiket most a konzulátus jelentkezésre szólit fel. Az örvendetes napihirben az is el volt még mondva, hogy a jeles férfiú első feleségét, aki már 30 éve, hogy elköltözött az újvilágból, Betti Hajagosnak hivták. Semmi kétség, ez az én Erzsi nagynéném, akit annyit hallottam emlegetni, hogy egy szép napon elvitorlázott a mi fatornyos községünkből. A nótáriust egy expresse levélben riasztottam fel, hogy adjon egy hatósági bizonyítványt s a nagyhasu plébános pedig — mert az eklézsiának uj harangot Ígértem az örökségből, — ékes latin és magyar nyelven a Jézus Krisztus nevében is bizonyította, hogy csakis én vagyok az a Pavliosek László, akit az örökség megillet. Ismerte nagybácsimat is személyesen, sőt nagyMaí izáPURk 12 oldal