Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-11-01 / 44. szám

1908 november 1. »Za!amegye. Zalav6riru>gye; Hírlap* 3 hogy fl nemzetköziek, akik politikai párttá tömörülnek, forradalmi kísérletet tegyenek. Hisszük, hogy a magyar kormánynak lesz annyi ereje, hogy a forradalmi kísérletezést még a csirájában el fogja fojtani. Ha a szociáiisták pártvezetősege lázílja az őt vakon követő tömeget, akkor először is a vezé­rekkel kell leszámolni. Mert ezek az idegen stréberek azt hiszik, hogy a magyar nemzet és a magyar kormány pipogya, hogy tenni nem mer velük szemben semmit. Ha|keil, fojtsa vérbe a nemzet az idegenek haeaellenes aspirációt. A vérebeket p dig ker­gesse ki a kormány az országból. Meri csak ugy érhetnénk cl a nyugalmas gazdasági fejlő­dést, ha ezek a nemzetközi ámítók, csalók és sikkasztók a határon kívül volnának. (A tudomány vértanúi.) Bármit mondjon korunkról a sötéten látó pesszimizmus, egyben mégis jelentős napokat élünk; a tudomány halad, az emberi elme fensőbbsége egyre széle­sebb területen válik úrrá. És korholjanak akár­hogy a rideg erkölcsbírák, egyben mégis gyönyörű és fenséges lény az ember: van benne elszántság, halálmegvetés, makacs kitartád a tudomány uj javainak megvívásában. Századunk minden előzőjénél dúsabb ily nevekben és hosszú a soruk azoknak, akik ugyanerre a dicsőségre törekszenek. A problémák változnak, némelyiket megoldja az emberi lángelme, a másikról kiderül, hogy már kiinduló pontja képtelen volt: azt a komoly tudomány félreveti az útjából és a furcsaságok tárába rakja el. A kör négyszögesítése, az örökké mozgó gép, az aranycsinálás többé nem izgatják a képzeletet; a tudós hipotézisből babona lett. Az elavultak és a megoldottak helyébe uj problémák egész raja tódult: a fény és villa­mosság elmélete, az elemek átváltoztatása, a szerves élet mesterséges előállítása, de a legizgal­masabb, legnagyobb, legmesszebb ható a levegő meghódítása. Mondák ködébe vesző ősidők óta az emberben élt a vágy, hogy a lég szabad madara utáu ő is szárnyra keljen. Dédalusz, a meohanika és építés első mestere, merész ivben szállta az eget Kréta szigetétől az itáliai partokig. De a mes­ter trag kusan meglakolt vakmerőségéért: a saját vére, Ikarusz megbomlott szárnyakkal zuhant alá a tengerbe, mivelhogy avatatlanul élt vissza a nagy lángelmét követelő találmánnyal. És azóta nem szűnt meg az emberiség szivé­beu a misztikus vágyakozás a levegőn való uralom utáu. A vágyból, az álomból, a sejte­lemből épen napjainkban készül a valóság kibontakozni. A kemény, nyakas és veszedelmes tusakodás az ember ós a levegő közt döntő fordulathoz jutott, még vergődik a leigázott levegő, még megkísérli, hogy büntetéssel sújtsa Dédalusz ivadékait rendületlen bátorságukért, de a diadal már a miénk ! Az egész művelt emberiség bizakodva tekint azokra a zseniális férfiakra, akik külünböző terv szerint, egy cé'ra törnek. És lelkében a legfenségeaebb tragikum keltette szánalmat és megilletődést érzi, ha hírét veszi a nagyok, az úttörők egy-ogv kudarcának. — Z ppelin gróf balvégzete a nemzeti összetartás, áldozatkészség, kölcsönös megértés és szerétéi csaknem vih iros indulatjait keltette föl. És mindnyájunkat meg­hatott Orville Wright súlyos katasztrófája is, mely neki gépébe és épségébe, de kísérőjének életébe került. A tudomány e mártírjainak koszorú ós virág a sírjukra ! D; a róluk való megemlékezésben nyouia se legyen a megbánásnak vagy puha­lelkű megriadásnak azon, hogy a haladás annyi vértanút követel. Valóban: a haladás minden egyes lépését embervér jelzi és pedig a legne­mesebb, a legbecsesebb fajtából; a» haladásnak minden palotájába embert kell befalazni, mint a néphiedelem tartja. De ez nem jelenthet töb­bet, mint azt, hogy az elesetteket örök hűség­gel őrzi hálás emlékezetünk, azután pedig az ő példájukon lelkesülve, nyomukba lépve me­gyünk — előre. A tudomány vértanúi ép ugy növelik a rajongók táborát, mint azok, akiket innen-onnan kétezer esztendeje a cirkuszok bestiái elé dob­tak, élőfáklyákul meggyújtottak, meggyalázásul keresztre feszitettek. A hitvallók halálos éne­kéből keletkezett a kereszténység himnusza. A tudomány vértanúinak történetével kezdődik az emberiség haladásának, fejlődésének, virágzásá­nak uj tündöklő korszaka. A koszorúkról. Ma, vasárnap, november 1-én ünnepli a kath. egyház Mindenszentek ünnepét. Ez a nap, mint elnevezése is mutatja, minden szentek emlékének van szentelve. Ezt nz ünnepet IV. Bonifaoius pipa 610 év körül honosította meg, de akkor május 12-én tartották ; csak IV. Gergely pápa helyezte át november hó 1. napjára s ő nyilvá­nította ezt általános ünneppé. Ezen a napon megélénkülnek a temetők; min­denki siet, hogy elhunyt kedveseinek sírját meg­koszorúzza, földíszítse s este kivilágítsa. Olyan nagy embertömeg hullámzik ezen a napon a temetőbe, hogy nagyobb városokban a rendőr­hatóságnak különös intézkedéseket kell életbe­léptetni. Nálunk napokkal előbb százával árulják a különféle művirágokból készült sirkoszorukat a piaoon. Ezeket a koszorúkat a lakosságnak egy része háziipar gyanánt készíti és már nyár dereka óta foglakozik vele. A piaoon állványokra aggatva, vagy nagy vesszőkosarakba rakva adják, veszik őket. Az alkudozásnak tág tere nyílik és minél inkább közeledik Mindenszentek napja, anuál olosóbbak. A koszorúk elég ügyesen készülnek, csakhogy legnagyobb részük rikitó, egymáshoz alig iiiő színük miatt nem Ízlésesek és rosz benyomást keltenek. Oíyau, a melynek virágai harmóniá­ban állnának, kevés található; pedig száz m^g száz koszorú közt válogathat a szemlélő. É-< különös, hogy a nép a rikitó szintieket vásárolja előszeretettel, nem bírálgatva az izlést. A koszorú már ősrégi idők óta arra szolgál, hogy bizonyos érzéseket s gondolatokat jelképek alakjában kifejezésre juttasson. A háborúból dicső­séggel hazatérő hős homlokát fűből font koszorú díszítette s az volt a legnagyobb dicsőség, ha az ellenséges nép megalázkodása jilóül koszorút nyújtott át a győzelmes hadvezérnek. A cserkoszorú a polgári erényeket jutalmazta s akinek homlokát ilyen koszorú díszítette, álta­lános tiszteletnek örvendett ugy, hogy ha például színházba ment, mindenki, még a szenátorok is felállással hódoltak. Az ó korban az áldozati állatok fejére tettek koszorúkat. A áldozatokat ugyanis mindig vala­mely istenségnek hozták ós a koszorúk feláldozá­sával is az istenségnek akartak az emberek kedveskedni, hogy ilyen módon jóakaratukat megszerezzék és maguknak biztosítsák. Az áldo­zati lakomák alkalmával a résztvevők is koszorúk­kal övezték homlokukat. Ez a szokás ma is fönmaradt a menyasszonyoknak szánt mirtusz­koszoru alakjában. A mirtusz a déli népek virága volt. Venusz­nsk, a szerelem istenasszonyának volt a virága. A vőlegény mindig ilyen virágokból font koszo­rút adott menyasszonyának. Azóta lakodalmak alkalmával minden menyasszony myrtuszkoszorut hord, csupán Olasz és Franciaországban divatos a naranosvirág koszorú. Ez onnan van, mert a narancsfán egyidejűleg van bimbó, virág és gyümölcs; és kiválóan alkalmas a családi élet szimbolizálására. A régi germánoknál a gyászt a rozmaring­virág jelképezte. Fro istennek és Holda isten­nőnek volt a virága. Holdáé, a ki az elhunytak szellemét a túlvilágra szállította és Fro-é, a napistené, aki a dermesztő téli álom után min­dig uj életre támasztotta a természetet. Az ő kiengesztelésükre rendezett áldozati lakomákon a rozmaringszál volt az uralkodó virág és ez időtől fogva vált szokássá, hogy a »zöld remény­sége virágát ravatalra és koporsóra helyezik. Nálunk a föld népe hordta a rozmaringot elő­szeretettel bokréta gyanánt. Ma már rozmaring mellett a gyászkoszorukat örökzöld-repkény és babérlevelekből, meg fenyőgalyakból is készítik. A középkorban fejedelmi diadém gyanánt hordták a koszorúkat. Valószínű, hogy a koszorú használatából keletkezett utóbb a korona. — Legyen házias, mert jaj annak a férfinak, akinek a vendéglői koszt után kozmás csirke­becsináltat kell enni é» a oselédet kell figyel­meztetnie, hogy az ablaksarokban pók szövi hálóját. — Legyen vidám. Az élet úgyis elég szomorú, ha hozzá az asszony is komoly; akkor inkább éljünk osak egyedül. — A szó nemes értelmé­ben vallásos legyen a nő. Azt tartotta ugyanis, hogy „a műveletlen ember veszedelmes, ha vallástalan; a művelt pedig sokszor boldogtalan, ha nincs hite, de a vallás­talan nő a maga ós mások számára a legtöbb­ször a boldogtalanság forrása." Legutoljára hagyta Kázmér legfőbb kívánsá­gát, amelyért sokan megmosolyogták, de még többen (a férfiak) igazat adtak neki. S ez azon elve volt, hogy a nő ne legyen túlságos okos, legalább annyira ne, mint a férje. Az asszony sok galibát csinál amúgy is, hátha még eszes, ravasz. Az ostoba asszonynak is vannak óhajai, kívánságai, hát még az okos asszonynak. Ki is tudná azokat mind teljesíteni ? No meg aztán csak az kellene, hogy az asszony mindent jobban tudjon a férj-uramnál. Az asszonynak sokszor kell hallgatni, az okos asszony erre sohase képes. Azt hiszi, mindég okosat mond, azért folyton pereg a nyelve. És milyen gyönyörűséges élet volna, ha az asszony venné kezébe a kormány­rudak Ha ő dirigálna. Ha neki kellene a papucsot viselni, vagy — óh uram Isten bocsáss meg ! — neki kellene még a bölcsőt is ringatni. Összeborzadt Kázmér még csak ezeknek a gondolatára is. Oh mi más egy buta asszony! Milyen engedelmes. Milyen csendes. Milyen elégedett. A férjében felsőbb lényt, valósággal Istent lát, akinek miüden tette helyes, minden szava szent. Ha a fekete kendőt fehérnek mondja, arra mégis esküdne. Ha azt mondja neki véletle­nül : »édes kis szamaram* — elérzékenyedve köszöni meg a nem várt bókot. A buta asszony hűtlen sem lehet. Vakon engedelmes és bután beosületes. Ilyen nőké a jövő ! Ezek a nők lesz­nek nemsokára beosesek ; hisz ma már oly túl­ságos sok az okos közöttük. A hozomány ? Amikor ez a kérdés eszébe jutott, Kázmér bal­füle osengeni kezdett. Ez pedig köztudomás szerint rosszat jelent. Kázmér azonban ugy vélte, hogy ez nem más, mint a pénznek a csen­gése és már le is rajzolódtak képzeletében az eddig sohse látott ezres bankók; a sok-sok arany csak ugy kápráztatta szemét, csak ugy hizott a gyönyörtől, hogy egyszerre mily gazdag ember lesz belőle — minden fáradtság nélkül. Rögtön ki is szemelt magának két gyönyörű fekete osikót, hadd pukkadozzanak a barátok, amikor a fő-tcán végig hajt az inassal, no meg az asszonnyal. Az aranyak folytonos osengése annyira lekötötte figyelmét, hogy képtelen volt tovább gon­dolkodni. Amikor végre Kázmér elvei felett szemlét tartott, roppant büszkeség dagasztotta kebelét. Nem is gondolta, hogy ilyen okos, praktikus ember lett belőle. De a következő percben már komor tekintettel nézett maga elé. Hogyan fogja szándékát megvalósítani ? Kövér izzadság cseppek potyogtak le homlokáról. Erei egészen meg­dagadtak a megfeszített gondolkodástól. Nagyokat fújva, nagy lépésekkel járta be szobáját; nem nem, az nem lehet, hogy lány­nézőbe menjen. Erre a borzasztó szerepre ő nem képes. Inkább tizszer menne el nászútra, mint egyszer lánynézőbe. Nem nem, Ő inkább csak agglegény marad. De e pillanatban szemei előtt gyönyörű vadonat uj ezresbankók jelentek meg, fülében vert arany bűvös csengése kezdte el régi nótáját — győzd le önmagadat; és elindult Kázmér a nagy, hosszú útra. * * * Épen husz házat vizitelt már végig Kázmér, rövid három hét alatt. Mindennap másutt ütötte fel tanyáját és mindennap busán állapította meg a teljes eredménytelenséget. Egyik leányzó nagyon

Next

/
Thumbnails
Contents