Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-10-04 / 40. szám

4 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapc 1908 szeptember 27. államhatalom erejére van szükség ebben az akcióban s meg kell változnia a társadalmi felfogásnak is. Vissza kell térnünk a rómaiak hagyományaihoz. Róma adóelengedést, sőt, jutalmakat biztosított a «ok gyermekkel megáldott családnak s a matrónákat megkülömböztetett tisztelettel vette körül. A férfiura nézve szégyen volt, ha családot nem alapított s a gyermektelenséget az istenek büntetésének tekintették. Amikor pedig az ősi hagyományokat felváltotta az erkölcstelenség, Rómát elpusztították a barbárok. Egész társadalmi életünk tele van hazugságokkal és bűnnel. A kulturális haladás mezébe öltözünk; kérkedünk tudásunkkal és erőnkkel, de nem nézünk bele a mélységekbe, amelyek a lábaink előtt tíítougnak. Nem nézünk a jövendőbe, amely a nemesebb fajok pusztulásához vezet, ha az a mérhetetlen posvány, amely piszkos hullámait hozzánk in elhömpölygette, tovább és tovább terjed. A százados átöröklés és kiválás folytán megnemesült osztályok gyérülése, pusztulása szinte odakínálja zsákmányul évezredek munkájának minden eredményét a pusztulás szellemének. Miért építünk mi kultúrpalotákat, miért hordjuk muzeumokba a mult emlékeit, miért terjesztjük az ismereteket és művészeteket, ha egy lassan, de biztosan ölő kórnak nem tudunk gátat vetni? Egy másik szomszédos vármegyében, Veszprémben, muzeumot építenek megyei pótadóból. Meghajlunk a nemes elhatározás előtt. De vajon melyik áldozat gyümölcsözőbb? Az-e, amelyik a pusztulásnak indult falvakat akarja megmenteni, vagy amelyből palotát építenek a régi kardoknak, buzogányoknak, kitömött állatoknak és sok mindenegyébnek ? Bizony hiábavaló a mi korunk minden ! erőlködése, ha a népességszaporodása lassú. Í A nemzetek igazi élő ereje a népességben > van. Gyenge néperő nem alkothat erős államot. Az erkölcsi métely ellen tehát sikra kell szállanunk. Előttünk a követésre méltó példa: jutalom és elismerés adassék a sok gyermekkel megáldott családoknak. Nemzeti géniusz. Bármilyen elkopottnak tűnik fel ez a cím, mégsem banalitás Ez a téma sohasem válhatik unottá és épen ugy örök tárgya marad a publicistikának, mint például a szerelem a poézisnek. Időtlen időkig akadni fognak poéták, akik dalt zengenek róla. És amíg magyar ember él ezen a századokon keresztül Európa mostoha gyermeke gyanánt tekintett rokontalan földön, akadni fog talán magyar publicista is, aki egyszer máskor, szakítva a divattal, nem modern szószban feleresztett szarvasgombáról, perverz tónusban tárgyalt pikantériákról 6a kuiis*za titkokról ir'cikkeket, hanem előszedi lelkének azt az idealizmusát, amelyet a közélet méi; meghagyott ós betűket ró az örökegy, az örök szép ideálról: a nemzeti géniuszról. De időszerű is ez a téma ; most inkább, mint valaha, amikor a nemzet nagy és komoly időknek néz elébe. Amikor a nemzet kormányzata elérkezett legfontosabb feladatainak megoldásához, ahoz az időhöz, amikor alkotásait, muukája eredményeit a nemzet ítélőszéke elé bocsátja. Érdemes és kell irni erről a tárgyról, amikor minden bozótból leskelődik ránk egy egy hitszegő és gyáva orvtámadó és a nemzeti élet uj korszakának naplivágán egyre másra kelnek ki a kígyók. A délszláv hóbort álmodói törlögetik összetapadt pilláik alól az álmot. Erdélyben Dakorománia nagy históriai hazugságának álapostolai fanatizálják a népet ós folyik a pánszláv és pangermán izgatás is teljes szemérmetlensóggel. Érdemes a nemzeti géniusztól irni akkor, amikor a külföldi sajtó félrevezetett, rosszul értesült és tájékozatlan orgamnumui magyar barbársággal kürtölik tele a világot ós amikor a Lajtán tuli szomszédaink leplezetlen kárörömmel lesnek minden olyan dolgot, amely gyengítheti a magyar nemzetnek az egységben rejlő erejét. Főképen pedig érdemes és kell beszélni erről a témáról akkor, amikor saját magát is marja a magyar. A szocializmus igazságait is önös érdekek állítják hadirendbe a nemzet ellen ; a hamis próféták és az elvakitott, fanatizált tömeg azokkal a tzabad eszmékkel támad hazájn ellen, amelyek százedokon keresztül néma vörös zászlóra, hanem a nemzeti lobogóra voltak felírva. — Szokott magának játszani ? — kérdezte lelkesedve. — Igen. Ő zongorázott és én hegedűn kisértem. Az asszony szótlan elragadtatással tekintett maga elé. — És amikor beszél, ugy-e ? A férfi fölemelte a fejét, fölhúzta az ajkát és behunyta a szemét, igy jelezve, hogy a világon nincs olyan előadó, mint Sándor. Ez volt az első nap, amikor sokáig beszélgettek. Mikor elváltak, az asszony forrón megszorította a férfi kezét, egyetértő, hűséges, baráti kézszorítással. A férfi azután hozta a leveleket. Együtt ültek ilyenkor sokáig és bizalmasan, halkan, melegen beszélgettek. Sándorról, mindig Sándorról. A férfinek is bálványa volt már gyerekkorától fogva. — Én gyenge voltam és ő védett meg mindig. Az asszony a gyönyörűségtől lihegve bólintgatott : — Igen. Ilyen ő. — Már fiatal diákkorunkban én rut voltam és félszeg. Ő támogatott, biztatott, védett. — Igen, igen, igen. Bizalmas barátságba kerültek a levelek és az emlékek révén. A leveleket már elolvasta a férfi is, megtudta a mult minden titkát, a megismerkedést, a szerelem támadását, az első csókot. Mindezt természetesnek találta : — Igen, Sándor . . . Gondolkodásuk világa a távollévő férfi gondolatvilága volt. Az ő szavait ismételték, az ő ötleteit fogadták el. Sándor volt a közös bálványuk, akinek minden nap áldoztak egy órát. — Sándor, Sándor . . . Az asszony ugy várta már a férfit, mint azelőtt a másikat. Ez, a vézna, a sápadt, a gyenge a másiknak az emlékét idézte föl, az erősnek, a szépnek. — Maga is tud olaszul ? — kérdezte egy napon a férfitől. Sándor Cattaróban tanult meg olyan jól. — Én is tudok, de nem ugy, mint Sándor. Hallgattak. Az asszony elővett egy könyvet. — Sándor ebből szokott nekem olvasni. A férfi a könyv után nyúlt. Fölnyitotta és egy verssort olvasni kezdett. Az édes, lágy olasz melódia még szintelen hangján is csengett. Alkonyodott, az asszony szemére homály borult. Nem tudta, ki olvassa a lágy, olasz éneket. Kinyújtotta a karját. A férfi elébe bukott. — Sándor, suttogta az asszony és megcsókolta. A sötétségnek mindenütt, mindenkor létezett és mindenre kapható alakjain kivül, akik rejtett odvaikból lélegzetvesztetten lesik az ő idejük visszatértét, akad egy, egyébként taláu magyar szívvel érző töredék is, amelyik könyelmű és meggondolatlan feltűnési viszketegbfíl, vagy vélt mellőzésből szintén fegyvertartásul szegődik a nemzet ellenségeihez. A politikában mindenütt és mindenkor vannak és lesznek ellentétes felfogások és vélemény külömbsógek. Megvolt ez a magyar politikában is mindig. De a nemzet évezredes története a tanúság arra, hogy valahányszor a magyart veszély fenyegette, elsimultak ezek az ellentétek, összed ibbant minden szív, egy szent cél szolgálatába áUott minden kar és betöltötte a lelkeköt a nemzeti géniusz ihlete. A magyar publicistika feladata, reámutatni a nemzet előtt, hogy ime: most is ilyen veszedelmes időket élünk. Nagy eszméktől terhes a jövendő, nagy átalakulások vetik előre árnyékukat és ugy lehet, a nemzetnek jövendőjéért nagy harc >t kell megvívnia. Körül vagyunk véve titkos és nyiit ellenségek egész rajával, véráruló ellenségek leskelődnek ránk mindenűt . Palástolrttlau irigységgel nézik azt a munkát, amelyet nemzetünk m -gerősításe, gazd igodása ós boldogulása érdekélten folytatunk. Éi n nemzet, mint századéveken keresztül minden küzdelmében, most is önerejére, egymagára hagyatva kénytelen minden nehézséggel megküzdeni. Reá kell tehát mutatni az egyetlen palládiumra : az együttérzés, az egyetakarás szükségére. Arra a mindennél hatalmasabb, mindent leküzdő, mindent összefoglaló nagy gondolatra, amelyet nemzeti géniusznak litvnak. R >á kell mutatni arra, hogy ez az égi krreszt, amelynek jelében győzni fogup.k, ha oltárkép gyanánt fogadjuk sziveinkbe. Éz a nagy fogaiom, amelyben együtt van a faji összetartozandóságnak, az anyaföldhöz való ragaszkodásnak és haza szeretetének gondolata. Fel kell ébreszteni a nemzetet, hogy megérezze a nagy időket és tartson össze. Némuljanak el a kicsinyes ellentétek és a nagy, a boldog, a szabad jövendő reménysége törölje el a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem keserűségeit is. Tekintsen szemünk a vérrel áztatott, kiömlött vér árán megtartott magyar földre és teljék meg a lelkünk erős akarattal, hogy ezt a földet megvédelmezzük éa megtartsuk egy ujabb ezr edév számára. A nemzeti géniusznak, a magy-ir irnpáriumnak nagy gondolatában fogjunk össsze sziklakemény bástyafallá, amelyről lepattan és ketté törve hullik alá ellenségeink minden fegyvere Szállj >n vissza emlékezetünkbe nemzetünk o igy küzdelme, ezer esztendős dicsőséges múltja. Álljanak sorba a kuruc brigádok, szó laljon meg a tárogató s lobogjanak feauon Ríkóeíi szűzmáriás kornétái. Térjenek vissza emlékezetünk!>e a 48-as idők félistenei, térjen vissza sz az idő, amikor a serdületlen gyermektől a reszkető aggastyánig mindenki ott volt a szent csatáu. És ha betelt a lelkünk a multak ragyogásával, forduljunk magyar szivünk minden hitével, minden bizalmával a jövendő felé. Azt az országot pedig, amelyet eleink vérük hullásával szereztek, tartsuk mi meg, fejlesszük naggyá, hatalmassá egyetértő, összetartó munkával, a nemzeti géniusz szent jelében. Aktualitások. (Uj idők.) (F. É.) Vannak, akik a kormány működését nem nézik jó szemmel. Nem hisznek a reformok őszinteségében. Ugy • vélik, hogy valami titkos rugó van a SOK törvény mögött és ha nem is jönnek nyitjára, mégis aggódó türelmetlenséggel loiik, mikor bújik ki a szög a zsákból. Sokan még mindig nem törődtek bele, hogy immár letűnt a csillaguk és még mindig lovagolnak ósdi vesszőparipájukon. És im9, minő csodás találkozása a véletlennek, ez egyszer mi is kénytelenek vagyunk e derék zsentlmének meggyőződését osztani. Csakugyan, a kormány sok szociális reformjának nem egyedül a nép jólétének emelése a célja, hanem bizony van emellett egy rejtettebb, nem annyira nyilvános célja is. A ki csak némileg is képes logikailag gondolkozni, az be fogja látni, hogy a nemzet függetlenitésónek tervszerű munkája folyik. Alárendelt politikai helyzetünknek két magyarázata van, — az osztrák szellem és az osztrák tőke.