Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-07 / 23. szám

1908. junius 7. • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« mai társadalmi rendszert rombadönteni, — lia ilyesmi is létezik!? — Lassan, lassan kedves szomszéd. Maga nem gondolkodik, osak beszél. Nézzen reám, én is szegény voltam, sokat nélkülöztem, nyomorog­tam, de becsületes, kitartó munkával egy kis vagyont gyűjtöttem s azóta életem csupa gyö­nyörűség, boldogság. Maguk iegtöbbnyire lusták, nem akarnak dolgozni, hanem azt várják, hogy mi a keserves szerzeményünket odadobjuk. Bokor zörrenése riasztott fel töprengésemből. Teringettét, hát már a ligetben vagyok? Ijesztő férfialak bujt ki a zöld levelek közül. Ruhája ezer darab rongyból volt összetoldva, lábát megkötözött rongycsomó takarta, haja hosszú, kuszált, alakja görnyedt, arca ijesztően undorító volt. Ily alakot csak mesében olvas­tam eddig. A meglepetéstől mozdulatlanul vártam a köze­ledő emberi-állatot. Megállott előttem. Sehol egy lélek, itt még baj lehet, — gondoltam, — azért hát barátságosan megszóllítottam. — Hogy aludt bátyám uram ? — Mi köze hozzá, dörmögött vissza és iszonyú pillantást vetett reám. Megborzadtam, de azért tovább folytattam a kérdezést. — Mondja csak, maga mindig itt alszik? Nincs otthona, felesége, gyermekei ? Megdörzsölte leragadó szemeit és mély hosszú sóhajtás tört ki kebeléből. — Igazán érdekli az urat az én sorsom? — Őszintén mondom, igazáD. Bizalmasabb lett. — Az ur tisztességesebbnek néz ki, mint, a többi, azok a nyomorultak — — — no de eljön még a leszámolás órája. S csattogtatta fogait. — Nem értem magát, miért haragszik az urakra? — Miért? Nagy sora van annak. Lássa itt kell hálnom az Isten szabad ege alat. Nyáron fűben, bokorban, ősszel falevelek között, télen kapu alatt vagy a — — — Megértettem a hallgatást. — Pedig ez nem volt mindig igy. Volt nekem is nevem, becsületes foglalkozásom, családom, de gonosz emberek tönkretettek. Jóságommal rutul visszaéltek, kifosztottak mindenemből, tönkrementem, családom elpusztult — — — én meg idejutottam. Ide juttatott a jóság, meg a pálinka. Mert azóta iszom, mindég csak iszom. Vörös szeme felragyogott egy pillanatra. — És miért nem tér vissza újból a becsületes, dolgos emberek közé ? — Miért? Hát mert senkinek sem kellek. Próbáltam egy darabig, azután ez lett a végem. Lesz ez azonban még jobban is, majd ha ott lent a férgek fognak rágni, bár most se igen hagy ­nak békén — mondá mosolygó arcoal, miköz­ben vállait fel le húzogatta. Épen felelni akartam szavaira, amikor hir­telen elhatározással elrohant mellőlem. Körül­néztem. Egy rendőrt láttam közeledni. — Látod Nyomor — szólalt meg hosszú hall­gatás után Szerencse, — ilyenek vagytok ti. Léháskodtok, lopjátok a napot, isztok, erkölcs­telen életet éltek s mert ezek miatt nincs rendes ruhátok, ételetek, becsületetek, az urakét egye meg a fene. Nem addig a ! Az ilyen heréket ki kell irtani a társadalomból, mert békesség csak akkor lesz a földön. — Megint, igazságtalan vagy már Szerenose. Te csak azt nézed : mik vagyunk most; — azzal nem törődöl, hogy mik voltunk a mulban. Ha vannak is közöttünk kivetni valók, nem szabad feledni, hogy épen olyan tisztességesek vagyunk, mint ti, csak a sors tette ránk mostoha kezét. — Ez ellen tiltakozom. Hogy mered a mi becsületünket a tietekkel összehasonlítani! — Legyen igazad. A szegény sokat elnéz, elhallgat, megboosát; de a mikor a pohár osor­dultig megtelik : akkor a szelid bárányból vé­rengző tigris lesz. Nem néz pénzt, hatalmat, erőt; hanem zuz, pusztít, rombol s nyomába az hág, amiben mi élünk — — — szenvedés és nyomor. A felkelő nap ragyogó sugarai, a felhőtlen ég elragadó azúrkék szine, a fák és virágok bódító illata, a madarak bájos éneke elfeledtettek velem mindent s átengedtem magam a legnagyobb gyönyörnek : a természet élvezésének. II. A városban nagy a sürgés-forgás. Pezseg, lüktet benne az élet. Minden lótás-futásnak, tülekedésnek, rohanásnak, zajnak, lármának egyetlen célja van: A kenyér. Csak a meg­szerzésben vau külömbség. Egyik munkával keresi, a másik becstelen utón. Egyik könnyen, a másik nehezen. Ez sokat keres, a másik betevő falatjához is alig jut. Vájjon nem az volna-e az igazság, hogy mindenki munkájának meg­felelő értéket, bért kapjon, vagy hogy minden­kit az állam lásson el munkával, de kenyérrel is. A természet szerint minden ember egyforma, a társadalomban is az legyen. Mig ily gondolatokkal foglalkoztam, az igaz­ságszolgáltatás palotájához érkeztem. Rengeteg ember tolongott előttem. Feltűnő sok volt az elegáns hölgy. Nagyon helyes. Ma már nem a konyhaillat kellemes, hanem a kávéház füstös, a tárgyalóterem fülledt levegője. Érdemes is volt betolakodni. Orfeum, kabarét, cirkusz ehez képest ártatlan, erkölcsnemesítő intézmények. Itt látni azután igazi jeleneteket, itt hallani azután igazán épületes beszédet. Lázas izgalom, feszült kíván­csiság ül minden arcon. Undor fogott el a lát­ványon. Hogy lehet gyönyörködni abban, hogy emberek kegyetlen gazságokat követtek el. Hogy lehet az izgató, hogy fenevadak ártatlan leány­liliomot tiportak agyon. Hogy lehet kéjelegni anya és gyermek, testvér és testvér undok és szomorú küzdelmében. Sietve hagytam el a tárgyaló termet, kime­rült, elkeseredett voltam. Hosszú hallgatás után megszólal végre Igazság : — Azt hittem eddig, hogy a földön az ur én vagyok; most látom csak, mily hitvány, gyenge lábon állok. Mindennek ura, parancsolója te vagy Bűn. Te uralkodol az egész emberisé­gen, ón csak a reményt táplálom, hogy az én napom is fel fog irég egyszer ragyogni, mert az igazságnak előbb vagy utóbb, de győzni kell. Gúnyosan kacagott erre Bűn. — Naiv vagy te Igazság. Azt hiszed talán, hogy az hatalom, amit itt láttál? Akkor nagyon csalódok Itt néha-néha még te is győzöl. Hai em ha meg akarod ismerni igazi biro lalmamat, félel­metes s nagyszerű erőmet, gyere velem, meghiv­lak egy kis sétára. Meglátod, kellemes órákat szerzek neked. Barátságunk jeléül pedig itt a kezem. Igazság ugy tett, mintha a feléje nyújtott jobbot nem is látná. — Eljösz hát velem ? — Megyek, megakarom ismerni az életet. Fényes nagy palotába érkeztek. Igazság szédült a nagy fény és pompa láttára. — Ismered ezt a helyet? kérdé tőle Bűn. — Nem. — Sohse jártál még erre ? — Talán gyermekkoromban. — Hm. Látod ez a törvényhozás háza. Itt hozzák a törvényeket a nép számára. És nagyon jó törvényeket. Nézd, akiket itt látsz csupa jóra­való becsületes emberek. Egyik se ült még bör­tönben. És ha néha néha egyik-másik egy kis hibát el is követ, nem baj, legalább megismeii az élet minden változatát. — Jaj de kit látok ott! —kiált fel önkénte­lenül az Igazság. Azt az embert nézd csak! Ládd arról nagyon sok rosszat hallottam. Azt mondják róla, nem becsületes ember! És mégis törvényt csinál ? — Ugyan, hogy beszélhetsz oly furcsa dolgo­kat? Az az ember becsületes, fontos ember. Nélküle törvényt nem hoznak. Hogy mered hát becsmérelni ? Igazság megdöbbent. Nem mert útitársával kikezdeni, kérte hát vezesse tovább. — Most Dyisd aztán jól ki a szemedet kedves kollega, kezdette a beszélgetést Bűn, miközben a város végére érkeztek. — Célnál vagyunk! De kérlek itt ugy visel­kedj, mint én, különben veszve vagy ! Alacsony, rozzant viskó áll előttünk. Fedele majd a földet érte. Ablakai kicsinyek, piszkosak. A folyosón sötétség uralkodott. Háromszor kopogott Bűn az ajtón, mire az kinyilt és egy szúró szeraü, csúf pofájú vén banya dugta ki rajta a fejét. Egy pillanatig szemlélte a jöve­vényeket. — Ah, bocsásson meg drága Bűnöm, de igazán csak most veszem észre, mily magas ven­dégünk van. Gyere csak beljebb. Szép, még ven­déget is hoztál. Egy uj társat. Gyere csak, gyere! Bekerültek. Az alacsony, piszkos, rettenetesen bűzös szobácska zsúfolva volt nőkkel ós férfiak­kal. Volt közöttük öreg, fiatal ós gyerek. Bünt mindegyik melegen üdvözölte. Igazság majd elszédült a látványtól. Egyik zugban néhány ifjú kártyázott. A szoba közepén az asztal körül vitatkozó csoport ült, Igazság figyelemmel hall­gatta a beszélgetést. Az asztalfőn ülő folytatta : — . . . ma éjjel 12 órakor tehát a Szeg meg a Bors lesznek a vezérek. 8-an mentek. Legyetek óvatosak. Együtt csak a tett helyén legyetek. A pénzt, drágaságot, ruhát a két leg­ifjabb rögtön elszállítja. Ha ellentállás lesz, jogos a lefegyverezés. Megértettétek ? — Igen, felelték kórusban. — Esküdjetek, hogy dolgaitokat becsületesen fogjátok elvégezni. — Esküszünk. — Indulhattok az előkészületek megtételére ... Igazság szive hevesen dobogott, arca minden­féle szint játszott, szemei kápráztak, majd hir­telen fejéhez kapva — elszédült . . . III. Az árnyas ligetnek egyik padján ébredtem fel. Kimerültnek éreztem magam. Az alkonyati hűs l«vegő reudkivül jótékony hatással volt fel­zaklatott idegrendszeremre. Belebámultam a levegőbe és az előttem hullámzó embertömegbe. Senkit nem láttam, nem hallot­tam ; saját érzéseim teljesen lekötöttek. De a bogy igy nézek, tépelődöm, egy alak bontakozik ki előttem az emberáradatban. Termete mint a nádszál: karcsú, hajlékony. Haja: mint a nap ragyogó sugarai; oly aranyos. Beszédje csengő, mint 2L tisztü 6ZÜ8t llíiOgjtJ. SZÖDQGÍ l OQlOt <£ C80(lás égbolt. Szivem megremegett. Ha ez a nő az enyém volna, talán érdemes volna élni is. Nem volt azonban időm sokáig ábrándozni, mert nagy vitatkozással anya és fia ültek mellém a padra. — De anyuskám, a tanár ur azt mondotta, hogy mindent a természet alkotott, Í3ten csak képzeleti alak ; a hittan órán pedig azt tanultam, hogy Isten teremtette a világot. Tessék hát meg­mondani, melyik beszól igazat ? — Enyje te kis csacsi gyerek, apus már hány­szor megmondta, hogy a tanár urnák van igaza. A biblia fiam csak egy szép mese. Hinni, — a tanár urnák kell. — Jaj Istenkém de jó lesz; akkor többet templomba se fogok menni. Úgysem szeretek odajárni. — Kis fi jcskám, ha parancsolják, akkor eredj ; ráérsz majd nagy korodban akaratod szerint cselekedni. Összeszorult a szivem. A helyett, hogy hitre tanítaná az ínya éretlen gyermekét, hitetlenségre, tagadásra oktatja; holott tudnia kellene, hogy hit nélkül puszta, sivár az élet. Igazi boldogság nélküle el nem képzelhető. Készülődtem, hogy meg is mondom vélemé­nyemet a nagyságos asszonynak, amikor szinte megköpülve a bámulattól Gábor barátomat pil­lantottam meg egy csodaszép nő oldalán, két­lovas gummitalpu kocsiban. Mi a csoda történt ezzel a fickóval ? A mult héten még panaszkodott, hogy állása sincs, kenyere sincs, — megkönyörültem rajta — és most ilyen nagyúri módon adja a bankot?! Törtem a fejem a rejtély megoldásán és azzal vetettem véget a fejtörésnek, hogy no majd a törvényszéki rovatból mindent megtudok. * * • A villamos lámpák már mindenfelé felgyúl­tak. A ragyogó kávéházak zsúfolva voltak min­denféle néppel. Itt-ott egy részeg alak ülődött belém. Az utoasarkokon szánalomraméltó cifra dámák kínálgatták szerelmüket. Kezdetét vette újból az éjjeli bűnös élet; telve piszokkal, bűn­nel, szerencsétlenséggel . . . És sülyed az emberiség tovább-tovább feltar­tóztathatatlanul, a bűnnek feneketlen mélységébe. Amikor fáradtan lefeküdtem és átgondoltam az emberiség sorsát, állapotát, oly ridegnek, cél­talannak, reménytelennek találtam mindent. De mégsem. Mert ahogy a csalóka álom pilláimra nehezedett s merültem le a mélységbe, elsuhant előttem egy csodaszép tünemény, a dél­utáni szőke istennő . . . s boldog mosoly vonult végig arcomon. Sokáig, sokáig bámulhattam utána, mert már egy másik világban osengett füleimbe a bájos dal: „Csak párosan szép ez az élet, De kínszenvedés egyedül ..."

Next

/
Thumbnails
Contents