Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-29 / 13. szám

1008 március 29. Ságot és összeköttetést keresnünk, mint teljesen a német befolyásnak engedni át magunkat. Akiknek megadta a sors az eszközöket, hogy a külföldet járhatják, menjenek oda, ahol barátokat s nem ellenségeket találnak. Az ifjúság tanulhatna angolul s a nagy turista népet édesgessük hazánk szép vidékeire. Minden téren ápolni kellene a szimpátiát s erösitgctni az összeköttetést. Mert az, angol csak adhat nekünk, a germán pedig csak elszedegette tőlünk azt, amink volt. A new-yorki kikötőből kiinduló óceáni hajók tömve voltak visszavándorlókkal. A visszavándorlók mind kijelentették, mivel nincsen munka s kilátás ninos is arra, — hát hazamennek. A visszavándorlás egyáltalán az utóbbi hónapokban sokkal erősebb volt, mint a bevándorlás. New -Yorkból január 1 tői egészen március G-ig összesen 119,295 fedélközi utns tért vissza Európába. Mig az elmúlt évnek ugyanebben az időszakában csak 36,764. — A második osztályon is csak ugyanezek a viszonyok: 10,862 visszavándorlóval szemben a mult évben csak 6997 volt. Az ősszel, a mikor a krach kiütött, 45.775 volt a visszavándorlóií száma november hóban — ebben 8263 számmal szerepelnek a magyarok. Valóságos népvándorlás van tehát ez idő szerint Am írika és a vén Európa között. Nagyon természetes, hogy pontos adatokat vezetnek most a visszatérőkről. A statisztikai ad.itok szerint, mig 1906 decemberében 9738 kivándorlóval szemben mindössze 3222 vispzavándorló volt csak, addig 1907 decemberében 3660 kivándorlóval szemben a visszavándorlók száma 13.566-ra emelkedett. A különbség Magyarország javára majdnem 10.000 lélek! Kérdés termépzetesen az, hogy az amerikai gazdasági viszonyok megjavulása nem-e hoz magával reakciót? Ez a jövő kérdése. Némi kis vigasztalásul szolgálhat a következő statisztikai kimutatás: 1905 ben 10, 1906-ban 17, 1907-ben 18 százalék volt a visszavándorlók száma. Még egy érdekes dologgal szolgál a hazai statisztika. Torontál egyike az ország leggazdagabb vármegyéinek s mégis ez a vármegye mutatja ki a visszavándorlóknak legnagyobb számát. Mégis csak nem a megélhetésnek nehéz volta képezi az egyetlen okát a nagy népvándorlásnak ! »ZaIamegye Zaiavárniegyei Hírlap* Egerszegi krónika. Rovatvezető : Pubi. A kabaretben. Egy budapesti kabarét társaság járt Zalaegerszegen a mult héten. Az első nap csak az aranyifjuságnak játszottak a művésznők és művészek, mert a közönség bizalmatlan a kabaretek iránt. Ami nem is csoda, mert minden Bécsből kikergetett fráter énekes és kókler kabarét cég alatt csapja be a kisvárost. Az első előadás azonban már meggyőzött bennünket arról, hogy érdemes a Hatvani Ede kabaretjét végig élvezni. Az ifjúság másnap akkora reklámot csinált, hogy a következő előadásokon már nagy közönség vett részt. A férjek vasárnap a kapukulcs iránt kezdtek érdeklődni s ódákat zengtek a nagy művészetről. Mi sem természetesebb, hogy — nagy hölgyközönség gyűlt össze a kabaretben. Mert hogy a férjeket elbocsátani veszedelmes és mert az igazgató kijelentette, hogy ő miatta a műsort akár egy tizenhat esztendős leányzó is végig hallgathatja. A társaságnak van egy ügyes konfija, akinek tudvalevőleg a modern kabaretben az a hivatása, hogy konfidens legyen s szellemeskedjék a közönséggel. A társulat Kohn Ferenco leadta többek között a következő nem épen ismeretlen viccet: Egy apa vasárnap délután az állatkertbe vezeti a fiát. Mórickának feltűnik néhány órmótInn kétpupu teve. — Micsoda állat ez papa? — kérdi a fiu. — Dromedár, fiam. — Hát az a másik ? — Az is dromedár. — Hát azok a kicsikék ? — Azok is dromedárok, fii dromedárok. A ftagyok közül az egyik " p pa dromedár, a másik a mama dromedár, a kicsikék a jerek dromedárok. — Hát a dromedárok is házasodnak papa ? — Csak a dromedárok — tört ki haragosan az apa s rángatta tovább a fiut. — — Az egyik asztalnál ifjú pár ült. Az osszonyka a viccen megbotránkozva, odaszól a férjének : — No ez nem valami szellemes. Es miért épen dromedár ? — Mert édes fiam — mondja a férj — a dromedár türelmes, ostoba és hű. — Hiszen akkor a dromedár szeretetreméltó állat. Szerelmi tragédia. Minden este pontosan hat órakor megérkeztek. A leányka jobbról, az ifjú balról. Találkoztak a templom kapujában és bementek együtt. Mikor kijöttek, együtt mentek hazafelé. A leány hallgatott, az iíju beszélt. Csodálatos volt, hogy mennyit, de mennyit beszélt. Szüntelenül, megszakítás és lélekzetvétel nélkül beszélt. Susogott, erősítgetett, esküdözött, kérdezett. Azután sokáig, sokáig nem jöttek el. üiS egy napon újra megjelentek. A férfi szótlan volt, a nő szakadatlanul beszélt. Mert férj és feleség lett belőlük. A csónakos. (Énekli egy zalaegerszegi polgár a kaszaházi hidon tul.) Jer pajtás, szállj a csónakomba S evezzünk a sártengeren, Gyalogláb általkelni itten Halandó ember képtelen. T)e nézd, mi biztatón mosolyg rád A hirtelen lett szürke lé, Vedd hát az evezőt kezedbe S hajózzunk távol part felé. Ütemre forgasd a lapátot, Lásd mily gyorsan siklunk tova, Kevélyen nézzük azt a bácsit, Kinek lesülyedt a lova, És most egy helyben vesztegelve Utcát meg várost átkoz itt, Mi meg repülünk, mint az álom, Elhagyva négylovas kocsit. Érintve a benyíló utcát, Fröccsentsed szét a jó levet S ki vigan indul séta-utra, Meglátod, többé nem nevet. Ruhája, arca mind piszok lesz. Ugy kell! Ne járkáljon gyalog ! Ha nincsen néki léghajója, Béreljen ö is csónakot! Szűkül az ut, de mélyed az ár, Itt a kapuszin boltive, Ugy-e nem is gondoltad azt, hogy Ily gyorsan eljutunk ide. Pedig megjöttünk, partra szállunk, Agyő, te drága szürke lé, Lelkünk, mig rajtad ringatózánk, Velencze képét föllelé. Kezecskéjét oda kapta a szeméhez és sirva fakadt. Csuklón ragadtam és sietve vonszoltam le a kertbe, a lugashoz. — Mondd, Melánie, miért sirsz? Mondd, mi bajod van 1 Mondd! . . . Ö mellettem tipegett és ma is fülembe cseng, a nogy sirva kiejtette: — A papám. A mama uj papát akar nekem. — Uj papát? Hogy lehet az? — Nem tudom. De a mama ugy mondta tegnapelőtt. És nekem nem kell uj papa. Nekem csak az én régi, jó papáin kell. — Ugy-e, mert a régi papád szép babákat vett neked ? Meg képeskönyvet, a miben olyan szép képek vannak ? — Igen. És mindig játszott velem. És nekem más papa nem kell. Nem ke-ell. Könnyei pördültek végig a kipirult kerek arcocskáján és én szorongva függesztettem rá tekintetemet. — Tudod mit, Melánie? — Ne engedd, hogy a mamád uj papát hozzon a régi helyett. O kérdőleg pillantott rám. — Hogy? Most egyszerre, mint valami rém, a kertészök termett előttünk. — A marna küldött, kisasszonyka, hogy tessen hazajönni. S nem törődve Melánie heves tiltakozásával, ölbe kapta és mint a pelyhet vitte ki kertünkből hazafelé. Mamája pedig, — bármennyire nem akarta engedni Melánie, — három hét múlva csakugyan férjhez ment az uj papához. * * * Mindez most, huszonkét év multán onnét jutott eszembe, hogy minap a Kossuth Lajos utcában egyszer csak egy szép szőke asszony jön velem szemközt. Felnőtt korunkban is többször összejöttünk s igy mindjárt ráösmertem: Melánie volt. Bizonyos részvéttel közeledtem feléje, mint mindig azóta a borzasztó eset óta, hogy Istenben boldogult ura hirtelen őrülési rohamában beretvával elmetszette a torkát és természetesen elvérzett. Tudtam, hogy Melánie szerelemből ment volt férjhez s elképzeltem, mily iszonyú lehetett, mikor két esztendeje — alig hat heti házas élet után ilyen idegrázó módon kellett özvegységre jutnia. — Hogy van? — kérdeztem kissé szellemtelenül, de őszinte érdeklődéssel. — Köszönöm — felelte könnyedén — jól. Most jöttünk haza Olaszországból. — Honnan ? — kérdeztem némi megilletődéssel, mert Olaszország emlitóse többnyire összefüggésben szokott lenni a nászutazásokkal. — Olaszországból jöttek ? A kis leánnyal ? Melánie mosolygott. Istenemre bájosan tudott mosolyogni! — A kis leányommal ? Dehogy! . . . Hát nem halotta, hogy férjhez mentem ? Ügyetlenül feleltem. — Férjhez ment ? Komolyan ? Felbigyesztette az ajkát. — Csodálkozik rajta? Ne csodálkozzék! Az a magány elviselhetetlen volt. Meg a gyermek miatt is kellet . . . Pedig ón — tette utána elkomolyodva — igazán szivemből mondom, nagyon szerettem szegény Ödönt. — Ez volt első urának a neve. Ellenszenves kópü, pocakos gavallér alakja tünt föl a sarkon. Melánie suttogva mondta: — A férjem. Itt jön. Odapillantottam: ösmert fővárosi pénzember volt. Nem, ehhez már nem szerelemből ment férjhez! . . . * • * . . . Ekkor jutott eszembe az egész fönt elmondott történet, melynek a kis nőoske, Melánie volt a hősnője. — A kis Melánie ki mire nagy lesz, mennyire átváltozik és inkább megcsalja érzelemben a második urát, csak hogy a valóságban megcsalhassa az elsőt. Ha máskép nem, legalább az emlékét. Irta: Zsoldos Látzló.