Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-22 / 12. szám

1908 március 22. »KaUmegye Zalavániu-gyei Hírlap* 3 dilc a s- ját náoiója ollen s még azt is kétségbe vonja, hogy (Ijöu-e rz ez idő, umikor a magyar kultúra területi határain belül nem fogják lekicsinyelni a/í, ami magyarul vau s amit magyar ember ir. Olyan család is akad, ahová azért nem jár magyar újság, hogy a bécsi lapok elvonásával gyakorolják magukat öregek és ifj:ik a német nyelvben. Risum leneatis! Hát ezért kell a wieni magyarfaló irás? Nincsenek a nagy germán fajnak nagy irói, szellemóriásai, akiknek Írásait érdemes elolvasni a nyelvgyakorlat kedvéért ? A bécsi firkász jobban megtanítja a magyart németül, mint Schiller Göthe, Heiue és az a sok ezer nagy német iró, aki nem volt béosi ujságCMfiáló és magyargyűlölő? Jól tudom, hogy ki vagyok téve a lenézésnek, amikor a nagy Bécs és annak szellemi termékei ellen merek szólni.|Barbár, elfogult magyar lesz a nevem, aki nem dicsőítem az idegen kulturát s nem olvasok német újságot. Mert aki a németért lelkesedik, annak nem szabad azt mondani, hogy a hazai kultura ápolása kötelesség, idegen istápolása pedig bűo, az a kicsinylés pedig, amellyel saját maguuk iránt viseltetünk, még nevetséges ostobaság is, mert a magunk sírját ássuk vele. (^t mutyi konyhák.) A közös konyhák tűzhelyein kialudt a tűz. Az idétlen eszme, amely a mutyizásra ösztönözte a vékonypénzü embereket, nem sok dicsőséget hozott apostolainak. Kezdettől fogva ellenségei voltunk a mutyi konyhának, mert előre láttuk, hogy annak a vége nem lehet más, mint csömör és bukás. Egyrészről a drágaság, másrészről a feminizmus, a modern családanyák kényelemszeretete s igényei szülték azt a gondolatot, hogy sutba kell dobni otthon a lábast, főzőkanalat és a mosogató dézsát, szövetkezni kell közös főzésre, közös asztalra. Érthető, hogy a szerényobb viszonyok között élő városi intelligens elem szivesen fogadta a tervet. Különösen az asszonyok, akiknek nem telt szakácsnőre, hanem maguknak kellett a tűzhely mellé állni. Azt hitték, hogy elkövetkezik az aranykor, amelyben nem kell cseléddel vesződni, ételszagot tűrni, hónap végén szűken élni, mert a közös kouyha mindenről gondoskodik : szakácsnőről, pecsenyéről és süteményről. És olcsón, kényelmesen. A férj se duzzoghat, ha kozmás a leves, a gyerekek is csupa kirántott csirkével élhetnek s őnagyságaik egész élete nem lesz más, mint séta, zongora és regényolvasás, hellyel-közzel egy kis zsurral váltakozva. Az uj intézmény azonban hamar eljátszotta kis játékait. Először nem pótolta a becsületes házi kosztot, másodszor drága volt, harmadszor a vezetők nem értettek a gazdálkodáshoz. Igy esett, hogy például a temesvári mutyikonyha 4 hónap alatt 38 ezer koronát vett he abonenseitől, a feutartási költség pedig 45 ezer koronára rúgott. A tejet hektoliterszámra vették, az asztal mégsem elégitette ki a várakozást. Az emberek tehát visszavágytak a házi tűzhelyhez, a szegényes ebédekhez, mert ridegnek és drágának találták a mutyizást. A családi életnek mégis csak lényeges kelléke a főzés. A közös konyha nem szabadított meg senkit a főző kanáltól s a férfinép jóleső kárörömmel látja a mutyizás végét. Egerszegi krónika. Rovatvezető: Publ. Osztrák komiszkodás. Szokatlan erős hang ebben a rovatban, de a mit leírandó leszek, arra még ez is enyhe kifejezés. A napokban este, jóval a rendes vacsora idő előtt béli!]- egy osztrák gyár vigéce a Bárány éttermébe, hogy vacsorázzék. A pincér odateszi elébe az étlapot. A mint vigéeünk kezébe veszi és elkezdi olvasni, éktelen dühbe gurul, indulatosan összegyűri, toporzékolva a földre löki és szinte magánkívül, ékes bécsi dialektusban kiáltja : — Ez már mégis areátbiu szemtelenség, hogy magyar nyelvű étinpót mernek az ember elébe tenni! Így adta 1c nekünk, mikor leültünk a vacsorához, a pincér, a kivel cz az eset megtörtént. Szerencséjére — sőt tán a mi szerencsénkre is — a vigéc akkorra már elpárolgott, mert biztos, hogy ezen — habár étlap folytán is, — de a magyarságon ejtett sérelmet nem lettünk volna hajlandók kiváló politikusok módjára elpaktumozni, vagy elmagyarázni, hanem alaposan kioktattuk volna a kötelesség tudásra. Ámbár ...!!... Most már higgadtan fontolva a dolgot, mintha igaza is volna a vigécnek. Tartozik ő azt privátim tudni, hogy ez az ország, a hová őt üzleti ügyekben küldözget ik, a benne lakók szemei el 'itt nem tartomány? Hiszen ő üzletember és ha bokros teendői közt hébe-hóba újságot is olvas, abból csak azt tudja meg, hogy a magyar tartomány mindazt, a mit Bécs kiván, hűségesen megadja. Az alárendelt provincia csak nem kivánhatja a iölérendolt alattvalóitól, hogy az alárendelt kedvóért áldozatokat - • mint teszem azt, hogy a nyolvet elsajátítsák — hozzanak. Meg minők is? ! A provincia kereskedői szivesebben beszélik az osztrák vigéc nyelvét, fölöslegessé teszik az osztrák gyáraknak a magyar levelező alkalmazását. DJ nemcsak a keresk ülők, maga a nagy közönség is. Mióta a hires tulipán mozgalom megbukott és maguk a tulipán mozgalom vezetői most már személyesen mennek Bécsbe és sietuek nagy arányú megrendelésekkel az osztrák zsebeket betömni, melyeket el kellett mulasztaniok addig, vagy legalább titokban tehattók meg, mig a mozgalom élén állottak, mind csak annak a jele az osztrák vigécek szeméhen, hogy ebben a tartományban — melyet a benne lakók szeretitek hangzatosan önálló Magyarországnak nevezni, — egy pár lelkes őrjöngő kivételével, mind rá vannak szorulva és nem tudnak az osztrák ipar nélkül meglenni. És akkor egy ilyen testestül lelkestül üzletembert, mikor minden perce ki van számítva, bosszantanak meg, hogy sietve vacsorázni akarván egy idegen nyelven írott étlapot tesznek eléje. Hát hogy a fészkes fülemilébe ne jött volna akkor dühbe. Tisztelt polgártársaim ebben a provinciában ! Más államokban, mondjuk Szerbiában, vagy hogy közelebb vegyük, hát Horvátországban, a vigéc urat — érdeme szerint — agyon kusztorázták volna. Azaz hogy mégse. Mert ott ilyesmi elő se fordulhatna, mivel ezeket az államokat minden külföldi gyár tartja annyira önállóknak, annyira a nemzeti és faji tulajdonságaira büszkéknek, hogy olyan vigécet, aki az illető állam nyelvét nem birja, nem is küld ki. Á magyar provincia az más. Ott egy évben kétszer március 15-én és október 6-án elkeserednok és egetverő módon dikcióznak a kivívandó függetlenségért, de ha már kellemetlenkednek kissé, hát egy vigéc is elég arra, hogy a mint a jelen esetben is történt március 14-én, tehát a nagy nap előestéjén ha képletesen is, de pofon vágja a néptörzset. Máa államokban ha tegyük fel ilyen megtörténhetik, legkevesebb következmény diplomáciai beavatkozás és a kereskedőknek, akik evvel az utazóval üzletet kötöttek, bojkottálása vagy kényszerítése, bogy evvel a gyárral most máiminden összeköttetést szüntessenek be. Es ez nemcsak részleges, hanem az egész állam területére kiterjedő volna. Nálunk meg? . . . Hát nálunk is akad, a mint már előbb kifejtettem egy pár lelkes őrjöngő, akik már utána jártunk a dolognak és nem hagyjuk a pardont elszunnyadni. A vigécről megtudtuk, hogy középtérmetü, kissé elhízott, most már őszesbe hajló szőke alak, francia szakállal —egy bécsi vászonnemű gyár vigéce, a ki a piac téren egy jónevü és jóhirii társas céggel kötött üzletet. Most cdak azt várjuk, mit fog tenui a jóhirii társas cég, mert az biztos, hogy ha a vigéc meg is tudott ni'iat száraz bőrrel menekülni, mi azért mégis megmutatjuk, hogy minden jött-ment sehonnai osztrák vigéc nem fog itt bennünket kényekedve szerint inzultálni. Tehát tisztelt osztrák gyárakból rendelő cégek, lássuk hogy fognak önök most nekünk elégtételt adni ? A mi a kritikusnak imponál. A múltkoriban, hogy \Adybandiról irkáltam, megjegyeztem, hogy kontra kritikámmal most máivárosunkban is felköltöm iránta az érdeklődést. Aminthogy ugy is történt. Van egy közkedvelt fiskálisunk, akinek oly jól megy irodája, hogy közelben szép birtokot is vásárolt és a mely birtokon levő kastélyban a »Sógor« egylet kiküldöttei már egy párszor tartottak is vándor gyűlést. Ez a fiskális egy este azzal hivta össze gyűlésre a sógorokat az egyleti^helyisógbe, hogy Ady Eudrétől fog interpretálni és^ méltatni fogja költeményeit. (Később sült ki, hogy evvel csak a kiküldötteket akarta megbosszantani, a miért nem itták meg mind az általa felhordatott pezsgőket.) A sógorok elég tekintélyes számban jelentek meg, hogy megismerhessék Adybandi költészetének mélységes szépségeit. Fiskálisunk azonban nem saját feldolgozásában méltatta a hírhedt poétát, hanem felolvasta a >Huszadik század* elég terjedelmes és émelygésig kedvező bírálatát. Egy passzust, mely jelen cikk megírására vezetett, kiragadtunk : »A percek aratója. (Ez a cime egyik versnek.) Nem idézek, pedig jó volna idézni. Mert nagyon szeretem ezt a verset. Főleg azt a sort hogy : • A fene bánja! Nemcsak a fordulat költői rehabilitációját látom benne, a mi már magában megér valamit . . . mert hiszen van oly hangulat, melyre ez a legtalálóbb magyar kifejezés. Nem tudom, hogy a költő miért húzódoznék tőle. Nekem imponál, hogy ott, ahol áll, mily keserűvé s nyerseségében mily ünnepélyessé nemesül ez az útszéli káromkodás. Sic 1 Erre aztán egyik sógor, a ki már a múltkoriban is eresztett meg egy pár Adybandi utánzatot, kijelentette, hogy ha a kritikusnak ennyire imponál a fene, hát ő sem idegenkedik tőle és ir ő is egy még a fenénél is imponálóbb szóval ellátott verset. És a mit igért, be is váltotta és elküldte leközlés végett: Letűnt a hold: A néma tájakon Halotti csend honolt. Csak itt-ott szólalt Elnyújtva, halkan Egy-egy elfojtott siralom . . . Oly jól esett merengenem E nyájas őszi esten . . . Hiszen saját sorsom mutatta: Kedvesem volt a hold világa. És én a néma táj valék . . . És im egyszerre, Mint űzött zerge Egy ifjú tör elő . . . Haja kuszáitan lengett S a néma esti csendet Vad jaja törte meg . . . Aztán földre dobta magát, Ott zúzta, marta homlokát, Hogy kínjain megeredének Hidlócsillag könnyei az égnek. Emeli oi ítvágyrt ís a testsúlyt, megszünteti 8 köhögést, váladúkoL éjiéit tezcdJM köhögés, skrofolözis. Muenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokai is kínálnak, kérjen mindenkor „Koohé" eredeti nsomugolást. F. Uoffmattn-Si* Roche A €©. Basel (Svájc) „Roehe" Kaphatft orvot! rendeletre a gyíeyMertárakban. — A« üveíjenkiír! 4.—koron*.