Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-01 / 9. szám

1908. március 1 • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« Elnézlek s im eszembe jut Az első röpke dal Mi igy fakadt lelkemből is Erőtlen hangjival. •i Ilyen volt — gyönge, - színtelen De már — de már dalolt. Szebb volt nekem, mint bármi dal Lelkem virága volt. S a hóvirágtól illatot Pompázó szint ki vár ? Mindent kipótol az, hogy ö Az első hó virág. Azé es Dr Keresztury Józsefnek a szabad líceumban tartott előadása. Georges Spero aforizmái közt olvastam valamikor, hogy minden, a mit látunk, csalódás, való osak az, ami láthatatlan. Amily bizarrnak, sőt hihetetlennek látszik e mondás első tekintetre, ép oly mély bölcseleti igazságot rejt magában. Mert valóban, ha környezetünk lényegét azzal a felfogással vizsgáljuk, a mellyel a legújabb természettudományi álláspont a világ mindenséget felépiti, csakhamar be kell látnunk, hogy Georges Speronak igaza van, mert csakugyan minden, a mit látunk: csalódás, s a való az láthatatlan. Csak néhány példát hozok fel. Vegyünk egy darab konyhasót! Azt hinuők, hogy a maga szilárdságában, határozott tormájában, áttetsző színében valóban az, és az is marad, aminek látszik, pedig dobjuk c-«ak egy pohár vizbe, s alig néhány perc múlva vége van. Tekintsünk egy darab papirt I Azt hinnők róla, hogy mindig ilyen volt és ilyen is lesz, pedig értessük csak a gyertya lángjához, s ime volt nincs. Ugy eltűnt, mintha sohasem Jett volna. Vagy nézzünk egy szál virágot! Üde, szép, illatos. Azt hihetnők, nem ia lesz sohase más. Pedig tudjuk, hogy a ma még üde, illatos virág holnap már esak fonnyadt váza lesz a mainak, mely holnapután a szemétra kerül, s lesz belőle sár. Végül itt vagyunk mi, kik magunkat büszkén a teremtés koronájának tartjuk. Azt hinnők, hogy örök-létre születtünk, a világ központjában vagyunk, körülöttünk forog a nap, a hold és az ég millió csillaga. Pedig bizony mi sem vagyunk mások szappanbuboréknál, melyet egy puszta lehellet elfúj, és egy másik megsemmisít. Ma még élünk, lehet, hogy holriap már megkondul fejünk felett a lélek harang, holnapután eltemetnek, azután elfelednek s az egykor büszke öntudattal magát halhatatlannak hitt emberből nem marad meg semmi, de semmi. Minden mulandó a nap alatt. S a mit e pillanatban látunk, a másikban már nem az. Mindennek van kezdete és vége; minden születik, él és elmúlik. De hát maga a föld, a nap és az égbolt ragyogó csillagai ?! Ezek is csak olyan futó vándorok, mint mi, s volt idő, mikor ezek sem voltak, s lesz idő, mikor ezek is el fognak tűnni az ég azúrkék boltozatáról? N-gy és felette nehéz probléma ez, melynek megoldásán több mint kétezer éve munkálkodnak az emberiség legnagyobb elméi, s habár ez alatt a hosszú idő alatt igen sok érdekes és értékes anyagot gyűjtöttek össze, a minden tekintetben kielégítő megoldást még máig sem sikerült megtalálniok. Amennyiben előadásom szük kerete megengedi, ezekből az adatokból akarok én is egyet-mást elmondani. Mielőtt azonban erre rátérnék, előzőleg még tisztába kell jönnünk Georges Spero mondásának második részével, vagyis hogy mi hát az a láthatatlan való, a mely az örökös változandóság forgatagában mégis állandó marad? Mindazt, ami bennünket körülvesz, és annak minden változását két tényezőnek összehatásából magyarázhatjuk n»eg. — Ezek közül az egyik mindig valamely ható ok, — az erő, — a másik az a valami, ami az erő okozta hatást felfogja, érvényesiti, érzékelhetővé teszi, s ess az anyag. Az erőt és unnak látszólag különböző fajait csak hatásaikból ismerjük, lényegükről semmit sem tudunk. De mégis abból a körülményből, hogy a különböző erőnemeket egymásba átváltoztathatjuk, nagy valószínűséggel követkoztethatjük, hogy a látszólag külömböző erőnemek alapjukban véve egy és ugyanazon erőnek változványai csak, hogy tehát erő — in ultima analisi —csak egy van. Igaz, hogy ezt az úgynevezett őserőt — legalább ez időig — még hatásaiban sem ismerjük, de oz a körülmény egyáltalán nem vonja ruagu után azt, hogy magát az elvet ki nem mondhatnók. Lényegében alig tudunk többet az anyagról is, s amit, tudunk, az is hipothezis. E feltevés szerint, ha a természetben előforduló anyagi testeket mechanikai uton mindig kisebb és kisebb részekre osztjuk, végre eljutunk ahhoz a határhoz, amelyen tul többé nem kapunk olyan részeket, melyek az eredetivel azonosak volnának. Azokat a legkisebb anyagi testrészeket, a melyeket mechanikai uton többé már felosztani nem lehet, az illető test molekuláinak hívjuk. A molekulák egy ós ugyanazon testre állandók, de a különböző testekre nézve különbözők. Elméleti uton meghatározott méreteik oly csekélyek, hogy a legmodernebb immerziós és ultra-violett mikroskopok segítségével sem közelíthetők meg, amennyiben az aránylag legnugyobl) fehérje sem haladják meg a 32 milimikron átméretet, mig a jelenlegi mikro8kópikus látás határa 250 milimikron. Ámde dacára annak, hogy már a molekulák ilyen parányi testrészek, feltételezésükkel még koránt som jutottunk el azokhoz a legkisebb anyag-részekhez, melyekből az erő a testeket felépiti. A chemiai ana'izis rávezetett arra, hogy a molekulák még kisebb anyag részekből vannak összetéve, igy pld. egy konyhasó molekula (Na Cl) két részből, egy viz molekula (H, 0.) három részből, egv kénsav molekula (H

a S 0

4.) hét részből áll, melyek chémiai uton egymástól mind elkülöníthetők. Azokat az anyagrészeket, amelyekből a molekulák állanak, atomoknak hívjuk. Olyan testekat, a melyeknek molekulái egynemű atomokból állanak, pld. 0, = oxigén molekula, elemeknek, azokat pedig, amelyek molekulái különnemű atomnkból vannak összetéve, pld. H. 2. 0 = viz molekula, — vegyületeknek nevezzük. Az elemekről, — a melyeknek száma ma már közel 100, sokáig azt hitték, hogy örök és változhatatlan anyagállapotok s az atomok azok a legkisebb anyagrészecskék, amelyből a testek összetevődnek. Ujabban azonban az electft>mosságnak ion elmélete, a Crookes csövekben keletkező kathod-, cső- és Röntgen-sugarak, de különöset) átestek rádio-activ tulajdonságainak vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy még az atomok sem azok a legkisebb anyag részecskék, s melyekből a különböző testek összerakhatók, s maguk az elemek sem olyanok, a melyeknél az egyikből a másikba való átalakulás lehetőségn ki volna zárva. Az elektrolitek, vagyis az elektromosságot vezető folyadékok ionizációja alkalmával az elektrolitatomok két részre pattannuk szét, negatív és pozitív elektronra. Ugyanez történik elektromos kisülések alkalmával a Crookes csövekben is, a hol az elektronokra bomlott gázatomok negatív elektronjai a kathod sugarak, pozitív elektronjai pedig a cső- sugarak pályáját töltik meg. Végül hasonló bomlási folyamatot kell feltételeznünk a rádio-aktiv tüneményeknél is, ahol a rádio-aktiv testekből kiáramló u. n. alpha sugarak a pozitív elektronok, a céta sugarak, a negatív elektronok röpködési pályájaként jelentkeznek. Azonfelül ez utóbbi tünemények közben kétségtelenül megállapítható, hogy az Uránium elemből bizonyos idő múlva atom súlyának aránylagos csökkenése mellett Rádium, ebből hasonló módon Hélium, és valószínűleg Bizmut vagy Ólom lesz; tehát megdől az a feltevés, mintha az elemek fejlődésre alk dtnatlanok, öröktőlvalók, vagy külön teremtés müvei volnának. A negatív elektron tömege a pozitivéhez képest elenyészően csekély, annak átlag 30—40 ezred része. Képzeljük el, mily kiosiny tömegről van itt szó. Egy Hidrogén atom átmérője Thomson számításai szerint 0.10 milimikron, vagyis egy rnilimrnek 10 milliomod része s igy egy köb mmr. Hidrogénben 10 trillió (10,000,000,000,000,000,000) hidrogénatom foglaltatik s ez még csak az atom. A Hidrogén negatív elektionja'ennak csak 40000-ed fésze. Olyan kiosinység ez, amelyre nézve az e/m aránynak — hol „o" az elektomos töltést, „m" pedig a negativ elektron anyagi tömegét jelzi, — elektro-mágneses egységekben történt megállapítása révén még mathomatikailag í is 0 eredményre jutottak. A negatív elektron tömege minden elemre nézvo állandó, de a pozitivé elemek szerint különböző. E felfogás szerint már most azt mondhatjuk, hogy az anyag ős-eredeti állapotában a negatív elektronhoz hasonló kicsi tömegű részecskékből áll, a melyek teljes nyugalmi állapotban egymástól minden tekintetben függetlenül éther elnevezés alatt betöltik az egész világ-ürt. Feltesszük, hogy az anyagra ebben az állapotában csak az ős-erő, illetve az erő csak ős eredeti állapotában képes hatni. Do mig az anyag ebben az őseredeti állapotában az általunk ismert erőfajokra nézve közömbös, addig egy másik, t. i. annál a tulajdonságánál fogva, hogy ezeket az erőket gyöngitetleuül közvetíti, feletta fontos missiót teljesit. Így pld. a meleget és világosságot lény és sugárzó hő alakjában mi is csak ez ősanyag közvetítésével kapjuk a naptól. Ezek előre bocsátásával most már fogalmat alkothatunk magunknak arról is, mikéut keletkeznek az égitestek, csak azt kell tudnunk, miből állanak. A Kopernikus-Kepler-féle mozgási törvény s a Newton-féle általános tömeg-vonzás, mely az előbbinek okát is megadta, kétségtelenné teszi, hogy az égi testek a mi földünkhöz hasonló sziderikus tömegek ; másrészről a spektrálanalizis kiderítette, hogy a lényegében egységes anyagnak ugyanazok a módosulatai észlelhetők az égi testeken is, mint a melyeket a földön ismerünk, vagy laboratóriumainkban előállítani képesek vagyunk, amiből viszont azt is megállapíthatjuk, hogy az égi testeken ugyanazok az erők működnek, mint a melyeket földünkön működni látunk. Nagy fontosságú és hatásaiban majdnem beláthatatlan felfedezés volt ez, amely bennünket a világmindenség közös eredetére, összetartozandóságára és egységes szervezetére vezetett, ugy hogy azokban a külömbségekben, amelyeket a csillagos ég taleskopicus szemlélete elénk tár, ma már nem egymástól különböző égitesteket, hanem az eredetileg teljesen azonos égi testeknek osak különböző fejlődési fokozatait látjuk, mintha csak egy nagy társaságot, gyülekezetet látnánk, a melyben együtt van a ma született csecsemő, a serdületlen gyermek a felnőtt férfi és a sir szólón álló aggastyán. Az égboltozatnak ez a változatos látképe nekünk felette becses, mert egy emberélet, sőt az egész emberiség életkora mindössze sem hosszabb egy pillanatnál ahhoz az időhöz képest, mely egy égi test születésétől haláláig eltelik s igy, ha az égbolton a fejlődés különböző fokain álló égi testeket nem láthatnánk, fogalmat sem alkothatnánk magunknak azok fejlődéséről. Amint már emiitettem az anyagra őseredeti állapotában az erő is csak eredeti minőségében bir hatást gyakorolni. E hatás közvetetlen következménye, hogy az addig teljesen nyugalomban volt anyag részecskék mozgásba jönnek. Hasonló e hatás ahhoz, amit a zene egy tánckedvelő társaságra gyakorol és e hasonlat annál találóbb, mert nagy valószínűséggel feltehetjük, hogy a kis ellemi részecskék mozgása is körmozgás, azaz az őserő hatása alatt minden legkisebb anyag részecske saját tengelye körül forgó mozgásba jön. Az ekként mozgó anyagrészecskék között associatio jön létre, — táncoló párok keletkeznek. Mig azonban a nyugalmi állapotban levő anyag önmagával tehetetlen, a mozgásba jött anyagrészecskóknek saját munkabírásuk — energiájuk — van. Az őseredeti anyagrészecskékből igy keletkeznek az elektronok. Az elektronok tovább már saját mozgási energiájuk alapján associálódnak. Igy keletkeznek a pozitív és negativ elekronok, melyek közül az <gynemü«k taszítják, a különnemüek pedig vo i/.zák egymást, ugy hogy ettől fogva a további párosodás azon a szigorú törvényszerűségen alapszik, hogy mindig egy pozitív elektron egyesül egy negativ elektronnal olyképan, hogy saját tengelykörüli forgásukon kivül közös súlypontjuk körül még keringő mozgást is végeznek, vagy mivel a negatív elektron tömege a pozitivéhez képest minden esetben elenyésző csekély, azt mondhatjuk, hogy a negativ elektron kering a pozitiv körül. Két ily különnemű elektron egyesüléséből koletkezik az atom és pedig első sorban kétségtelenül az, a mely a legegyszerűbb és legkönnyebb, — valószínűleg a Hidrogén atom, vagy talán még ennél is könnyebb, valamely még előttünk isme-