Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-12 / 2. szám

1908 jaauár 12. > Zalamegye, Zalavírniegjei Hírlap c 3 lemondás nyomán keletkezik, miut a ború uéikül való vigasságot, amely n könnyelmű ifjuságnuk j s a boldog embereknek adatott. Prédikáljunk tehát, tovább. Hisíona mulatságok időszakában talán legjobban rászolgál a közönség a prédikációra. Akadnak még emberek, akik szívből tuduak örülni Mtelelt, hogy a farsang hosszú. A hosszú farsang alatt pedig annyi vigadozásra van kilá­tás, hogy helyén legyen a lába, meg az erszénye, aki végig akarja mulatni a hosszú szezont. Vannak még emberek, akiket megszáll az el nem nyomható tudat, hogy most mulatni kel), nmig birjuk. Egyébként józan és takarékos család­apákat is elragad a farsang heve s nem ritka az olyan »meglett€ ember, aki idegesebben várja u mulatságokat, mint az eladó leány. Végre­hajtást szenvedő adóhátralékosok, kishivatalno­kok, akik minden fillér tulkiadást megéreznek, merényletet követnek el anyagi helyzetük ellen, amikor eleget tesznek az úgynevezett társadalmi kötelezettségeknek s járják a mulatságokat. Elmúlik a farsang a bamvazó szerda nemcsak a lelki magába szállás napja, de a csalódás, n keserűség, a rideg anyagi gondok dátuma is. S eljön a kuporgatás, a nélkülözés ideje és a helyzet sanyaruságát semmivel sem enyhítheti az a tudat, hogy a farsangon jól mulattunk. Sőt a kirívó ellentét osak növeli ajelen kínos voltát. Igaz, a farsang arra való, hogy a kiizködés és munka között töltött esztendőért vígsággal és jóérzéssel kárpótoljuk magunkat. De aki ugy kár­pótolja m:igát, hogy bajait osak tetézi, mh maga ellen is, a családja ellen is vétkezik. Ls mert olyan általános ez a baj, azért van szükség böjti prédikációra a farsang elején. Pokolba a társa­dalmi követelményekkel ; azok még nem sok embert tettek boldoggá s nem sok leányt juttat­tak főkötő alá. Legyünk reálisak farsang idején is. Enélkül ebben az élelmes világban boldogulni nem lehet. (Visszavándorlás és izgatás.) A mult hetek­ben több zalamegyci kivándorló tért haza s még több levél érkezett az ottkünn levőktől, akik szeretnének haza jönni. Eddig tehát már volnánk. A magyar munkás­sereg özönlik vissza. A kormány igyekezett is a visszatérők elhelye­zéséről gondoskodni s a fiumei kirendeltség által munkát kínáltat nekik. Nagyon sokan vannak azonban, akik nem vállalnak munkát, bár egy garas nélkül térnek haza. Inkább elmennek a rokonok nyakára ingyenélőnek, mint hogy az amerikai fogalmak szerint olcsó munkabérért dol­gozzanak. Amikor megindult a visszavándorlás, a haza­térők pénzt is hoztak magukkal. Mert először azok menekültek a felfordult Amerikából, akik pénzzel rendelkeztek s az útiköltséget könnyen tudták fedezni. Ma már azonban a vissza­vándorlók lerongyolódva, krajcár nélkül térnek vissza, fele nyomorékon és olvan állapotban, hogy a kormány közegeinek pénzt kellett kiosztani közöttük, mert különben éhen vesznek, mire haxáig érnek. És munkát csak nagyon kevesen fogadnak el Miért? Mert nem tudnak számolni a hazai viszonyokkal. () előttük osak «z lebeg, hogy Amerikában 2 dollárt, azaz 10 koronát is kerestek naponta és felháboroduak az itteni napszám hallatára. És ebben rejlik a nagy visszavándorlás vesze­delme. Mert eddigelé, ha évenkéut hazajött néhány száz ember, ez a néhány száz is nagy propagandát csinált Amerikának, de most néhíny hét alatt majdnem 50.000 ember jött haza, akik az ország minden részébe szétözönelve hirdetik a dollárról koronára átszámított munkabért és elképed a falu alja, mikor azt hallja némelyik­től, hogy tizenhat koronát is keresett naponta. Az agitációnak tehát nagyon veszedelmes jellege lehet. Ha ez a visszavándorlás olyankor történik, mikor nálunk virágzók a viszonyok gazdasági és politikai téren, mikor parlament, társadalom és közigazgatás ós a közgazdasági viszonyok közö­sen utat tudnak nyitni a befogadásra : elsimulna a népvándorlás hulláma és üdvös volna az Ame­rikát járt elem visszaözönlése. De most nálunk egyrészt pang a gazdasági élet, másrészt pedig a politikai zavar miatt egyik tényező figyelme sem fordulhat felé oly mértékben, emint azt ai ügy fontossága megérdemelné. És tavasszal az a veszedelem állhat elő, hogy a közigazgatási ható­ságok minden percét részint a tömeges kiván­dorlás, részint a hazatérők által felizgatott töme­gek bérmozgalmai foglalják el. Mert ugy áll a dolog, hogy azok az emberek, akik oly gőgösen visszautasították a kínálkozó itthoni kisebb, de azért az amerikai bérekkel körülbelül arányban álló napidijakat, az amerikai viszonyok jobbra­fordulása esetén nem igen fognak itthon maradni, hanem nagyszámú elcsábult ember kíséretében ismét kezükbe fogják venni a vándorbotot. Ez pedig valóságos nemzeti veszedelem volna. Pedig minden jel arra mutat, hogy ugy fog tör­ténni. A különböző hajóstársaságokuak érdekük­ben áll szítni a mozgalmut és mint értesülünk, a különböző állású ügynökök egész légióját moz­gósították már fényes díjazást ígérve és adva a sikeres propagandáért. Hiszen, hogy mily jól jövedelmez a kivándorlás, módunkban van néhány számadattal beigazolni. 1905 ben a hajóscégek a magyar kivándorlás után bevettek huszonhét millió 546 ezer koronát, 1906-ban harmincegy millió 470 ezer koronát és 19ü7 december l-ig már több mint harminckét millió koronát. Ter­mészetesen ezek oly óriási összegek, hogy nem akarja elveszíteni egyik hajóscég sem. Ember­telen küzdelem, valóságos embervadászat indult meg inost tehát. Ügy, hogy résen kell állani, valóságos sherlock holmesi zsenialitást kell kifejteni a magyar közigazgatási hatóságoknak, hogy az embervadászoknak a munkáját, ha nem i akarják lehetetlenné tenni, de legalább megne­hezítsék. (Busás osztalék.) Az Osztrák-Magyar Bank 150.000 részvényének boldog tulajdonosai a markukba nevetnek. Ők az egyedüli halandók, akik fényes hasznot húznak abból a megszorult helyzetből, melybe mindaz a millió és millió olyan ember került, akik magukat és vállalatukat hitel igénybevételével ludják csak fenntartani. A pénzpiac válsága, a pénznsk hallatlanul fel­srófolt ára ime — mo3t már tisztán áll előttünk — kinek kellett? A részvényeseknek, akik a tavalyi 90 K 40 fillérnyi osztalék helyett erre az évre 107 koronás osztalékot dughatnak zsebre. Ugyanezek a részvényesek 1902-ben 56, 1903-ban 70, 1904-ben 68, 1905-ben 70 koronás divi­dcndával is beérték, de kétségtelen, hogy egyikük sem fog tiltakozni a nagyobb zsákmány ellen. A magyar ipar és kereskedelemből igy kipréselt milliókból csak az térül meg, ami a jegybank nyere­ségéből a kincstárnak jut. Az idén körülbelül két millió korona jut igy Magyarországnak. Ha meggondoljuk, hogy ez a két millió hányszor több milliójába kerül ennek a szegény országnak, valóban nem nagy lelkesedéssel látjuk az ilyen­formán szerzett pénznek az állam kasszájába való befolytát. Végre is — ne áltassuk magun­kat — cz nem egyébb, mint a baccaratnál a pinka jövedelme. Esha az Osztrák-Magyar Bank­nak — magánvállalkozás lévén — nem derogál ii, hogy Blanc úrral és a montecarlói bankkal egy sorban említsék, a magyar kincstárra nézve nem lehet nagy diosőség, ha az ilyen dolognál a pinka szerepét játsza. (Uj bán.) Rakodczay horvát bán lemondott. Ennek politikai értelemben az a jelentősége, hogy menesztették, mert nem tudta pacifikálni a horvát testvéreket. Jön tehát Riuch báró. Hogy az uj bán ki légyen, keveset határoz. Akár Rauch, akár más áll a horvát ügyek élére, az a magyar horvát viszonyon nem változtat semmit. Nem a személyeken fordul meg a hely­zet, hanem azokon a politikai mulasztásokon, amelyek felidézték a horvát válságot. Most már tisztelt testvéreinknek annyira meg­nőtek az igényeik, hogy békés megoldás úgy­szólván lehetetlen. Hiába igémének a horvátok­nak akármit, ha nem volna benne a magyar állam egységének feláldozása, Horvátország állami­ságának elismerése: a horvátoknak nem volna elég. Kár tehát minden talpalattnyi térért, min­den lépésért, amely a horvát lázadás előtti meg­hátrálást jelent. Béke nem lesz. Legyen tehát I harc. de nem találom sehol. Az öreg biztosan elkésett, na nem baj, beszélek addig a háziakkal. Igen, ha tudnám, kik azok ? Most kérdezzek meg valakit, hogy mutatná meg nekem a házi­gazdát? De mikor mindenki ismeretlen. Mái­magam is beláttam, hogy furcsa helyzetben vagyok. De hát hiába. A lány szép, kedves és vagyonos. Vájjon molyik lehet ? Csak tán nem az a barna, abban az égszínkék ruhában? Az még megjárná. Egy kis alacsony, puffadt bácsi hömpölyög elém és meglehetős zavarral szólit meg: — Bocsánat ... de ... de azt hiszem nem volt még szerencsénk ? — Nem ! Ugy-e a háziurhoz van szerencsém ? — Igen. — Akkor rendben van minden. Én vagyok . . . tetszik már tudni . . . hiszen megbeszélték előre a dolgot. — Ah . . . megbeszéltük . . . Hm, hm! Aztán kivel ? — He he! Nagyon jó! Hát Muki bácsival. — Ah! vagy ugy! Különben én szívesen látok magamnál vendégeket, mint ahogy lát­hatja is, de azt hittem, hogy esetleg eltévesz­tette a házal. — A világért sem. Jól megnéztem. A 13-as szám ugy-e ? — Kérem hisz én nem vonok kétségbe sem­mit. Valóban itt lakom a 13-as 6zám alatt. Már ebből is láthatja, hogy nem vagyok babonás. — Na még erről beszólni sem kell. Egy olyan férfiúnak mint ön, kinek oly nemes tulaj­donságai és oly fényes ősei vannak, egyáltalán nem is lehetnek ilyen nyárspolgári hajlamai — kezdtem volna bóditani, nagybátyám levelére gondolva. — Ah! Hagyjuk ezt uram . . . Mondja kiket nem ismer, hogy bemutassam. — Nézze uram, még senkit sem ismerek. De szeretném, ha először leányának, ki szép, kedves és va . . . valóban bájos, azután a nagynéninek mutatna be. — Éppen itt vannak I . . . Gyertek csak ! •zólt a mellettünk elhaladó párhoz fordulva. Az egyik égszinkók ruhás barna, a másik egy szürke ruhás nagynéni volt. — A leányom 1 — szólt a háziúr — és szabad a nevét tudnom ? — Fujtató Ágoston! — Ez meg a húgom özv. Szelelőné. Na hál Istennek, a háziakat ismerem. Az az, hogy hohó ! — Kedves jó uram ! Igazán furcsa a hely­zetünk, de Muki bátyáin az oka. Ismerjük egymást személyesen, de én még önöket névleg nem. — Igaza van — szólt a háziúr. — Én Zefir Szilveszter vagyok, a leányom meg Zefir Krisztina. — Igy ni, most rendben vagyunk. (Ámbár rögtön láttam, hogy a lány szépségéből a Krisz­tina név sokat levon.) De csodálom, . . . jaj még majd elárulom magam . . . — Ugyan sohse féljen tőle, szólott Krisztina. Beszélhet egész bátran. — Nem. Nem lehet addig, mig Muki bátyám el nem jön. — Hát ő is eljön ? kérdi csodálkozva özv. Szelelőné. — De mennyire! Különben nem is hiszem, hogy nincs itt. Nyilván félrévonult ós látni akarja, milyen a fellépésem. Nohát annyit dicsekvés nélkül mondhatok, hogy a spiszbur­ger fazont utálom. — Hát az miosoda ? kérdi Krisztina. — Az a közönséges pöffeszkedő nyáripolgári tempó, az az iparosból . . . — Kedves húgom — vágott közbe Zefir ur — légy szives helyettesíteni vendégünknél, a kinek annyira begyében vannak a nyárs­polgárok. — Na majd megdolgozom én. Nézze kedves

Next

/
Thumbnails
Contents