Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-27 / 35. szám

1905. augusztus 27. » Zalam egye, Zalavármegye Hírlap* 3 a munkást mindenki zsákmányolja, zsarolja s a tőke osztozkodni akar a munkással; az urak nem törődnek komolyan a munkás sorsával stb., ez már jobban hatott és tetszést keltett. A nagy többség azonban hideg és közönyös maradt. A népgyűlést Stern Pál, a zalaegerszegi szabómunkások szakegyletének elnöke nyitotta meg s ajánlatára megválasztották elnöknek Gál István zalaegerszegi kőművest, jegyzőnek Dandi Ferenc betűszedőt. Ezután bejelentették, hogy a népgyűlés tárgyát és célját Jó Ferenc, a budapesti földműves 9-es bizottság titkára, a központi vezetőség kiküldötte fogja ismertetni. Jó Ferenc több mint két óráig beszélt. Beszédének eszmemenetét bajos volna leirni, mert egyik tárgyról a másikra ugrott, minden közbeszólásra azonnal reflektált. Rendkivüli szóbőséggel rendelkezik s beszédéből meglátszik, hogy a szocializmus tanainak hirdetésével hivatásszerüleg foglalkozik s mindent a szocializmus szemüvegén keresztül néz. Első sorban a munkások helyzetével s a munkabérekkel foglalkozott. A munkást kizsákmányolják a tőke és a munkaadó. A műnkabérek oly alacsonyak, hogy a munkás magának tisztességes megélhetést biztosítani nem képes. A nyomorúság elégedetlenséget, családi békétlenséget szül 8 a munkást otthonából a korcsmába kergeti. A nyomorúság üldözi id»genbe a munkások százezreit. A szónok szerint a kisbirtokosnak és kisiparosnak a szociáldemokraták soraiban a helyük, inert ha saját kis földjüket művelik és saját műhelyeikben dolgoznak is, nem mások, mint munkások, akik a tőke nyomása alatt nyögnek s keresetük forrása a munkabér, amelyet a mai gazdasági szervezet minimuma nyom le. A jólét egyedüli jogosult forrása a munka, amely minden gazdasági értéket produkál, amely az egyedüli gazdasági hatalom. Mégis sokan vannak, akik munka nélkül megélnek, sőt meg is híznak. Rákerült ezután a sor az egyes osztályokra. Az arisztokraciára, a gyárosokra, a földbirtokosokra, a papokra s általában a tőke boldog tulajdonosaira, akik a szociáldemokrácia szempontjából igazságtalan jövödelmeket élveznek a munkások rovására. A szónok megmagyarázta a hallgatóságnak, hogy a szooiálisták nem földosztók, akik mások zsebébe akarnak lapulni, csak az egyes gazdasági tényezők jövedelme közti öazhang létrehozására törekesznek; nem hazátlan banda, mint ahogy ellenségei állítják, mert igaz ugyan, hogy nemzetközileg szervezkedik s az egész világ munkásait egy táborban akarja egyesíteni, hogy sikerrel küzdhessen a tőke hatalma ellen, de azért ők itt, ebben a hazában akarnak maguknak biztos existenciát teremteni. Az általános titkos választói jog a szociáldemokráciának régi követelménye, mert ez által céljainak megvalósításához eszközt kap. A törekvés jogosultságát elismeri minden tényező, minden politikai párt, Kristóffy ügyvivő belügyminiszter kijelentette, hogy a törvényjavaslatot beterjeszti és mégis megtörténhetik, hogy a politikai viszonyok miatt nem kapnak a munkások szavazati jogot, mert a koalíció a mai kormánynak a javaslatait meg nem szavazza. A munkásoknak azonban mindegy, akárki, ha az ördög hozza is az általános választói jogot, elfogadják; aki mellettük van, azt támogatják s nem hajlandók a koalícióért küzdeni, ha azok az urak, akik 19U5-ben küzdenek 1848-ért, kicsinyes politikai okokból a reformot, a munkásosztály jogos törekvéseit nem támogatják. Rákerült a sor a iZalamegye« szerkesztőjére is, aki nem egyéb, mint rongyos vidéki firkonc, mert azt merte állítani, hogy a szociáldemokrata pártvezetőségot ebben a kritikus időben aligha nem magasabb politikus kéz dirigálja, hogy ép most, amikor az általános választói jog megadása már csak idő kérdése, népgyüléseket rendezzenek az ügyvivő kormány javára s a zalaegerszegi munkásoknak figyelmébe ajánlotta, hogy az eszmét a mondva csinált mozgalmakkal esetleg belefojthatják a napi politika torzsalkodásaiba. No és még azért is üres az egész szerkesztő, mint a csáki szalmája, mert Bokányi, a szociáldemokraták vezérének nevét sem tudja. (Balkányinak volt irva, amiért meg fog bocsátani az alsólendvai újság érdemes kiadója, akinek nevével konfundáltuk össze a Bokányi nevét.) Jó Ferenc beszéde természetesen nem eshetett meg erélyesebb kifakadások ós személyeskedés nélkül, mert ezek a népgyűlések fűszerei. De nem szabad tőle megtagadnunk azt sem, hogy mondott figyelemre méltó igazságokat is, amelyei ket bizony megszívlelhettek volna azok a hall| gatók, akik sokkal kevesebbet szeretnek dolgozni, mint akár Rotschild báró, jóllehet munkásoknak vallják magukat. A szónok azt is mondta, hogy a szociáldemokraták nem a munkátlanság apostolai, nem azt hirdetik, hogv le az urakkal s ezek helyére üljenek a munkátlan elemek; hanem munkásságra int, mert csak a tisztességes munka méltó jutalmazásáért küzd. Szónok ezerint a munkáskérdés megoldásának egyik eszköze a művelődés, amelyre minden munkásnak törekednie kell. Jó Ferenc hosszú beszéde után felolvasták a határozati javaslatot, amoly ellen kézfeltartással a népgyűlés három tagja szavazott, a többi elfogadta. A határozati javaslat a megszokott, a napilapok hasábjain számtalanszor közölt szövegű volt. A rendezősóguek egy tagja valamelyik fővárosi lapból kivágott darab papírról olvasta föl, de tudósítónknak a világért sem adta át, hanem utalt a napilapokra, amelyekben közölve volt az ország különböző vidékein megtartott népgyűléseken hozott határozat. A szociáldemokraták népgyülése elég anyagot szolgáltat az elmélkedésre, de ennek eredményét talán jobb elhallgatni, mint megirni, mert békótlenkedósre vezet. Nem kisebb tekintélyre, rnint Tiirr Istvánra hivatkozom, aki egész életében a népszabadság és felvilágosodás szolgálatában állott. Türr irta azt, hogy a szociáldemokrácia iegnagyobb bűne s terjedésének legnagyobb akadálya a társadalmi és politikai terrorizmus, amelyet ellenfeleivel, sőt mindazokkal szemben gyakorol, akik határozottan nem állnak a zászlója alá. A vádaskodás, a személyek meghurcolása, a piszkolódás ezerféle eszközeit alkalmazzák, hogy letörjék az ellenkező véleményeket s ezzel sok szimpátiát vesztettek rnég azok részéről is, akik a munkások őszinte barátai és törekvéseiket méltányolják. Ezért jobb a vidéki firkoncnak hallgatni, ha a kisváros társadalmi bókéjét nem akarja felzavarni. Mi sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, sokkal jobban rá vagyunk egymásra utalva, mint a nagyvárosok népe, ahol mindenki megtalálja a saját körét, amelyben mindenki megérti. Ha napnap után az elvi differenciákat feszegetjük, az ellentóteket keressük, nagyon hamar a személyes tőrre csap át minden mozgalom. És veszekedhetünk egész életünkben. Erre pedig nincs szükségünk. A »Zalamegye« szerkesztője vajmi keveset törődik azzal, hogy Jó Ferenc ur ürea fejű firkoncnak tartja, de azzal már törődnie kell, hogy itt maszlagot hint el, amelyből társadalmi békétlenség származhatik. Vájjon mi ér többet a zalaegerszegi munkásoknak: az-e, ha élünk továbbra is békességben, vagy egymásra törünk és gyalázkodunk; minden nézetet respektálunk, vagy terrorizálunk? Jó Ferenc ur és a Népszava kedvéért a nézeteit senki sem fogja megváltoztatni; de viszont a »Zalamegyét« egyiknek a kritikája sem fogja a munkások és jogos törekvéseik ellenségóvó tenni, habár a szociáldemokraták programmját s különösen harcmodorát nem fogadja is el. Bokányi ur nevét ismerjük. Nem valljuk ugyan európai hirű kapacitásnak; nem Lassal, sőt nem is Bebel vagy Liebknecht. Mégis olvastuk a nevét. Azonban tévedésből Balkányinak irtuk. A két név formára ós eredetre annyira hasonló, hogy érvényre olyan haderő, mellyel a törvényhozó rendelkezik. Végre kivágta a nagy aduttot, kiáltva, hogy éljen az önálló magyar hadsereg . . . A fiuk rengetegül éljeneztek. Én azonban azt hiszem, hogy tekintettel a helyzetre, ép oly lelkesedéssel éljenezték volna meg a dalai lámát is. A káplánt pedig elragadta az eredmény. Kisvártatva újra felállt s elragadó beszédet mondott a hazafiságról. Aztán roppant éljenek között fogta kalapját s hivatkozvaa a hóra kanonikára, elment haza. Azon ürügy alatt, hogy kikíséri, kiment vele egy kadét is. Ennek aztán nem akadt sürgősebb dolga, mint hogy mindent elmondjon az ezredesnek. — Láucraveretem, megölöm, felakasztatom a lázadó lumpokat — hörögte toporzékolva a felgerjedt hadfi. Majd odarohant az ajtóhoz, felrántotta s iszonyú »heraus« kiáltással kiparancsolta az ifjakat. Ekkor a háziúr közbevetette magát. Elmondta, hogy a nyilvánosság erről nem tud semmit és nem is fog tudni semmit. O kezeskedik, hogy baj nem lesz. Jó lesz a fiatalokat kissé megdorgálni, aztán — mulassunk tovább. A tanács tetszett az ezredesnek. A tág ebédlő padlatán glédába állította a rebelliseket a elibük állt, hogy beszédet mondjon. Megjegyzem, hogy az ezredes igen csúnya ember volt. Nagymagyarországon (tehát beleértve Boszniát, Szerbiát, Bulgáriát, szóval a Duna medencéjét) csak három embert ismerek, aki van olyan csúnya, mint ő, de nem csúnyább! Aztán ha dühöngött, akkor ínég elég kedves volt, de ha nevetett, akkor beborult az ég ós megvadultak a lovak. Igy beszélt az ezredes (persze németül), kedves arcot csinálva. — A szabadság nagy java az embernek. Szép, ha egy nemzet ifjúsága hevül a szabadságért. Nem csudálandó, ha a fiatal szív hamar lelkesedik, ha szabadságot, önállóságot, nemzetének teljes függetlenségét emlegetik előtte. De (s itt közmegkönnyebbülésre dühöngeni kezdett) hivatásunk, a legfőbb Hadúr iránti köteles hűségünk, ünnepélyes eskünk, a fegyelem, a Dienstreglama stb. stb. megkövetelik, hogy . . . ezután rémes kifakadások következtek. Végre kijelentette az ezredes, hogy most az egyszer megbocsát. — Kerdejk, mars — kiáltott azután — a a kadétok ós önkéntesek elmentek haza. Örültek, hogy nagyobb baj nem lett ós ugyancsak áldották még azt is, aki a » káplán « szót kitalálta. Mondhatnák erre, hogy mindez csak poézis. Lehet. De a poézisnek nem mindig az a feladata, hogy költött témákon rágódjék. S >kkal szabadosabb, hogysem meg ne becsülné a valót, sőt ezt az esetlen, iromba valót alaposan átgyúrni s aranyos, csillogó ruhába átöltöztetni legkedvesebb feladata . . . Omne túlit punctum, qui miscuit utile dulci. Lássuk a dolog reális oldalát s — hivatásunkhoz képest — vonjunk le tanulságot. Azt mondják: így katonaság, meg amúgy katonaság ! Valóságos Moloch ! Sőt több. Mert a Molochnak csak kicsikéket áldoztak az elvakult pogányok; míg a szoldateszka Molochje a legjobb erőket, ifjú vért s temérdek pénzt eszik, iszik. Ez igaz. Csakhogy hiába, a katona mindig drága volt. Azt mondhatnám : egyformán drága. Igaz, hogy a hadsereg árát most egy óriási pénzösszeg jelzi, melyhez hasonlót a nemzet történelme nem mutat; de a roppant katonai teher mindig meg volt. Ugy a várszerkezet, mint a bandériumok később a nemesi felkelés idejében a honvédelem terhe, a szabad birtokon feküdt. A nemzeti vagyon ezen óriási kontingense egy krajcárnyi adót, vagy egyéb közjövedelmet nem adott. Tiszta igazság tehát, hogy a roppant szabad birtok összes (állami) relatív jövedelmét a honvédelem emésztette fel. Volt állandó, zsoldos seregünk is a Hunyadiak alatt. Ez a sereg talán semmivel sem volt olosóbb, mint a mai. A nemes is fizetett, mert nem katonáskodott;