Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-06 / 32. szám

1905 augusztus 6. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 7 szövőiből, gyakran a hővezetésre alkalmasabb vászonból készíttetjük ruháinkat ós minden lehetőt elkövetünk, hogy a tél zordonsága ós a nyár melege ellen védve legyünk. Öltözékünk közt egy darab sincs, a melynek olyan nagy jelentősége volna, mint az ernyőnek, melynek most, a forró kánikulában ugyancsak van kelete. Elmondok erről egyet-mást ugy, a mint azt különböző források nyomán összegyűjtöttem. Az ernyő használata keletről jött át az európai kontinensre. Keleten a forró nap heve ellen általánosan használják, nálunk azonban csak nyáron s csak kevesen veszik igénybe. Az ernyő viselése nálunk egy osztálynak sem kiváltsága; itt nem jelöl ez rangot, sem állást. Csupán az ernyő anyaga és diszítóse különbözik egymástól. Míg a parasztasszony megelégszik a paraplóból hevenyészett napernyővel, addig a középosztálybeli nők selyemből, a magas aristokráciához tartozók pedig még arauybojtos, aranyláncos, gyakran drága kövekkel kirakott nyelű napernyőket használnak. Máskép áll a dolog Keleten. Itt az ernyő viselése némely tartományban a móltóság s rang jelképe. Főleg a régi korban Keleten ós Délen a legkiváltságosabbak használhatták csak az ernyőt. A régi egyiptomiaknál csupán a király viselhetett ernyőt és ez bőrből készült, madártollakkal volt ékesítve s hosszú póznára, egyenes alakban feszült ki. Ilyen ernyőt a király felett két szolga tartott mindenkor, ha palotáját elhagyta. Hasonló szokást találunk Perzsiában, hol a főpap, mikor ünnepélyes körmenetet tart, ernyő alatt halad. Ez az ernyő értékes, mert páva és struotollakból készült. Két pap viszi és tartja a feje fölött. Egy a 358. óvből származó relifkép Babilon királyának díszmenetót ábrázolva, a királyt egy kocsiban tünteti föl, mellette egy női alak kifeszített ernyőt tart. A babiloni királyok felett, akár béke, akár hadjárat idejében távoztak lakhelyükről, mindig egy udvari nő vitte a kifeszített ernyőt. Ezek a királyok nem sokat adtak az udvariasság szabályaira, hogy nők által vitették az ernyőt. A Nilus, Eufrat s Tigris folyók partjain állott kultur államokban a fejedelem ernyője olyan alakra volt készítve, hogy annak három sarka a világ három része felé volt irányítva. Olaszországban 1608-ban történik először említés az ernyőről, mely bőrből készült s leginkább a lovagok használták. Most olyan rosz anyagból készítik, hogv a papák nem győzik a sok ernyővételt. A bőrből készült ernyőnek meg volt az a jó oldala is, hogy nem esett bele a moly, mi nálunk sokszor megtörténik. Angolországban 1616-ban Johnson Ben mutatta be először az ernyőt egy színműben. Olaszországban 1600 körül kezdték terjeszteni az ernyő viselését. Azt állítják, hogy Velencéében már előbb ismerték az ernyőt, sőt tontos szerepet is játszott ott. Glasgowban 1781-ben s Párisban a mult század elején vált divattá az ernyő használata. Innét azután az egész nyugoti kontinensen elterjedt s általánosan használatba vétetett. Nem ritkán láthatjuk, a mint a kanász bojtár ernyő alatt állva, őrzi sertés falkáját. A négerek hazájában, a forró Afrikában a középtengertől le a déli szélesség 10. fokáig a néger törzsfőnököknek mindenütt féltett előjoga az ernyőviselés. Sok indiai uralkodó »az ernyő ura« címet viselte s az ernyő használatát közönséges halandóknak meg sem engedte. Burmah uralkodója még 1850-ben is adott ki egy proklamációt, melyben megtiltja alattvalóinak az ernyő viselését. 1866-ban egy angol utazó vetődött Medruzába, a ki az ottani néger fejedelmet is meglátogatta. Nagy haragra lobbant ez, mikor meglátta, hogy az utazó ornyőt hord. Ez ott ugyanis csak a szultánnak a joga. 1850-ben pedig egy kereskedőt, a ki Mursokban esőernyővel utazott, a néger főnök 200 Mária Terézia tallér pénzbirságra itélt, mert a felség jogot megsértette. Marokkóban csupán a császár hordhat ernyőt. Udvartartásában az ernyő hordozók jelentékeny állást foglalnak el s tagjai az udvari kiséretnek. Ez nem is lehet rosz állás. Hasonló szokás divik az abessiniai udvarnál is. Azt hiszem itt sem lehet rosz állás az ernyőhordozói móltóság. Mélyen be Szudánig mindenütt a méltóság jelképe az ernyő, a mint ezt különböző utleirásokj ban olvashatjuk. Egy utazó, a ki Baghirmi államban az ottani fejedelem díszmenetót látta, következőket irja: »A szultán arcát nem láthat| tam, mert két néger egy-egy ernyőt tartott a j nagy ur feje {fölött, ugy, hogy arca teljesen el I volt födve. Az egyik ernyő zöld, a másik piros | selyemből készült. Hat más néger pedig hosszú póznára feszített strue tollakból készült legyezővel legyezte a fejedelmet.* Ilyen most, a nagy hőségben, nálunk is el kelne. Egy másik utas hasonló díszmenetet látott, melyről ezeket mondja: »A szultán sétája alatt ugy el volt takarva, hogy szent arcát nem lehetett látni attól a két selyemből készült zöld selyem bélésű ernyőtől, melyet két előkelő benszülött tartott a fejedelem fölött.* Guinea partjain a fejedelmen kivül a legmagasabb méltóságok is viselhetnek ernyőt s azok szine, alakja mutatja az illető tulajdonos rangját. Velenczében az adovgék díszruhájának kiegószítő része volt az ernyő ; és III. Sándor pápa elrendelte, hogy a díszernyőket lássák el aranyból készült, Mária szobrocskákkal. Akkoriban ugylátszik, még nagyobb kárt szenvedett az illető, a ki elvesztette az ernyőjét, mint most; mert egy ilyen velencei ernyő rendkivülien értékes tárgy volt. Állítólag Michaelo Morosininek hívták azt a patríciust, a ki elsőnek jelent meg a Márkus téren napernyővel, hogy fejét a forrón tüzelő nap égető sugaraitól megvédje. Ennek köszönhetjük, hogy nem süt a nap olyan kegyetlenül s nem ázik át a ruhánk az esőtől. Marosini ernyője négyszegletű volt. Csakhamar felkapták és divatossá lett a velencei hölgyek közt az ernyő használata. Akkor kerek fakarikára feszített bőr, vagy szövetdarab volt az ernyő; szóléről finom csipkék lógtak le. Egyidőbeu a velencei lovagok fegyverzetének is kiegószítő részét képezte az ernyő. Most ugyancsak megbámulnák azt a katonát, a ki ernyő alatt masírozna. A német ernyők valóságos kis épületek voltak, melyek alatt többen is elfértek, sulyuk nem volt éppen csekély ; tarka virágos szövetből készültek. Leginkább zöld s rikító vörös volt az alapszín. 1873-ban, mikor az angolok Kumasi tartományt elfoglalták, egyéb hadi zsákmányon kivül kezeik közé jutott az ottani fejedelem ernyője is, melyet a győztes angol hadsereg vezére mint jelentékeny hadi jelvényt küldött Londonba, a hol most a muzeumban őrzik. Egy nagyobb terjedelmű ernyőről emlékszik meg a krónika, ez az általában »baldachinnak* nevezett menyezet. A baldachin is, mint általában az ernyő keleti eredetű. Az első baldachint, Harun A1 Rasid szultán, Bildaoh ura küldte Nagy Károly császárnak. Nevét készítési helyétől, Baldachtól nyerte, mely nem más, mint Bagdad városának keleti nyelvű eluevezóse. Szomorú szerepet játszott az ernyő, nevezetesen a pápa által a dogeknak engedélyez jtt » vörös ernyős Velencze törtéuetében. A lagúnák városának fénye elhomályosulván, a törökök erősen szorongatták ós be akarták venni. A tanács követeket küldött Konstantinápolyba, hogy pénzzel és szép szóval nyerjék meg a törökök barátságát. Egyik követ Mark Antonio Barbari csak ugy szórta a pénzt, még sem tudta megnyerni a »nagy ur* kegyét. A mozlimek támadólag léptek föl Cyprusz ellen, melyet Bragandinó hősileg védett csekély hadával. De a hosszas ostrom kimerítette a védőket s a szultán vezére tisztességes feltételek mellett a sziget feladását kérte. Bragandinó elfogadta a feltételeket s a békekötés szentesítése vógett maga ment a nagyvezér táborába. Itt látszólag örömmel fogadták a méltósága jelvényével, a »vörös ernyő«-vel megjelenő Bragandinót tisztikarával együtt, de a török, mint számtalanszor, hűtlenné lett szavához, a vezér elfogatta Bragandinót, a tiszteket kardélre hányatta, Bragandinót pedig egy fatörzshöz köttette, megnyúzatta, bőrét, egy tehén hátára kifeszíttetto és ugy hurcoltatta végig a szigeten a »vörös ernyő* alatt. Egy keleti utazó — Niepert — egy ünnepély alkalmával több mint száz különböző szinű és nagyságú ernyőt látott. »Az ernyők — irja ő — skarlát piros, sárga, kék s más kirivó színekből készültek; szövetükön pelikánok, elefántok, fegyverek, kurdok voltak arannyal kivarrva, míg a tetejükön félhold diszlett. Alakúkra is kiilönI bözők voltak. Legtöbb boltíves alakúnak látszott s ezeken bojtok — aranyból készítve — csüugtek alá. Volt olyan is, a melyen tükör volt alkalmazva. Általában azonban virág-füzérekkel diszítvók. Marokkóban olyan ernyők voltak divatosak, a melyeknek tetejéről elefánt utánzatok csüngtek le; párduc bőrrel bevont s tetején kitömött állatokkal díszített ernyők nem tartoznak a ritkaságok közé. Dél felé egészen Muetta-Caremba országáig, Lunda tartományáig mindenütt mint a móltóság jelképét találjuk az ernyőt. A kaffereknól azonban már nem látunk ernyőket, ezek helyét ott a paizsok foglalják el. A paizs hordozónak olyan ügyesen kell a paizst ura feje fölött tartani, hogy arcát a napnak egy sugara se érintse. A legkisebb ügyetlenség az illetőnek óletóbe kerül. Indiának minden részében királyi jelvény az ernyő, melynek olyan jelentősége van ott, mint az európai uralkodóknál a koronának és a jogarnak. Kinában is hasonló szerepe volt valamikor az ernyőnek, ez azonban rég megszűnt; ott minden ember kezében ernyőt és legyezőt láthatni. Előindiában már a legrégibb korban fejedelmi jelvény volt az ernyő, erre látszik mutatni az, hogy a Buddha istensóg tiszteletére készült egyik régi képen a lejedelem ernyővel van ábrázolva; és még inkább az a körülmény, hogy ott az ernyő használatának jelzését még az építészetbe is átvitték, a mennyiben a fejedelmi lakók alakjai ernyő alakot mutatnak az úgynevezett pagodákban. Hátsó india régi fejedelmeinek cimei között ezt olvassuk: »A huszonnégy fehér ernyő ura.* E cimet az uralkodók csak a 18. században hagyták el; de az erayőt, mint a méltóság jelvényét megtartottak. Midőn 1795-ben hátsó india fejedelme a nála tisztelgő angol nagykövetet fogadta, a 24 fehér selyemből készült ernyő a trón előtt fel volt állítva. Siamban csak a hivatalnokok viselhetnek ernyőt. Ezeknek azonban osak egy nyelük van. A három nyelű ernyő viselésének joga a fejedelmet illeti. Nálunk mindenki hordhat ernyőt, a kinek kedve tartja. Előbb rövid egyenes nyelű fekete ernyők voltak divatban, azután hosszú, girbegörbe, hyeroglitákkal, alakokkal festett, szines ernyők járták. Most a hány, annyi féle. Nem csak a nőknek kiváltsága a napernyő hordás; ezt a nem épen impraktikus eszközt férfiak is használják. Különben a nőknél azon megbecsülhetetlen előnnyel bir, hogy az ember bizalmasabban ós könnyebben udvarolhat; s ha kissé mélyebben talál hölgye szemébe nézni, ninoscn annyira kitéve kíváncsi szemek fürkószósónek. Eddig a napernyőről szóltunk. Emlókezzünk meg most az esőernyőről, ennek keletkezéséről ós fejlődéséről. Az esőernyők használata Francziaországbau XIV. Lajos uralkodása alatt jött divatba. Először hónalj alatt hordták ugy, hogy csak akkor vették kézbe ha esett. A 19. század elején kezdték az esőernyőt bot gyanánt hordani. Angolországban sokáig hetykeségnek tartották az esőernyővel való járást. Közönségesen nagy paraplit tartottak a nemesek előszobáikban, melyet ha esett, az ajtó s hintó között tartottak kifeszítve. Ha valaki nyilvánosan esőernyővel járt, a nép utána szaladt s kinevette. Sok esetben a fiákkerosok és hordágy tulajdonosok által insultáltatott, mert ezek keresetükben megkárosíttattak. Mikor a scot Macdonald a Spanyolországból 1778. évben magával hozott szép selyem esőernyővel járva, a plebs nevetgólésónek vagy 3 hónapon át magát kitette, az esőernyő lassankint lábra kapott s divatba jött. Németországban 1730 körül kezdtek esőernyőt hordani annak dacára, hogy a salzburgi érsek, a történelem szerint már 800 körül küldött egy apátnak esőernyőt. Ugy tartják, hogy a legrégibb esőernyő az, mellyel a történelemben találkozunk, melyet Alcuin loursi apát 802-ben Arno salzburgi püspöknek következő sorok kíséretében küldött: »Főtisztelendősógednek küldök egy védő mennyezetei, hogy tiszteletreméltó fejét megóvja a záporoktól.* Ez az esőernyő bizonyára nagyon ritka és szép lehetett, különben nem igen lehetett volnn érdemes a 150 mórtföldes útra, melyet vele me.^ kellett tenni, hogy átadhassák a püspöknek. Azt szonban nem jegyezték föl a krónikások, hogy vájjon a püspök tiszteletreméltó fejét csakugyan megóvta a záporoktól. Kardos Sámuel.