Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-06 / 32. szám

1905. augusztus 6. » Zalamegye, Zalavármegye Hírlap* 3 akik szeretnek gyönyörködni a vadászat férfias élvezetében, kevesen vannak, akik avval is törődnek, hogy tőlük telhetőleg biztosítsák az élvezet lehetőségét. Ennek a biztosításnak nálunk, ahol a vad sorsát a természetre bizzák, csak két módja van: a vad józan kímélése ós annak valamelyes gondozása. Első sorban kímélni kell a vadat. Nem volna szabad visszaélni az oly helyzettel, amelyben a nyomorult, egyébként is hasznavehetetlen állat a vadásszal szemben védekezni sem tud. Hallottunk pl. olyan megjegyzést, hogy a fogoly ós fácán kímélésének januárban nincs értelme. Az igazi vadászember tudja, hogy januárban, ha csak egy kissé szigorú a tói, a sokat zaklatott, roszul táplált, elgyengült fogoly alig képes dacolui az időjárás zordonságával. A vihar és a hideg is elég pusztítást visz bennük végbe; megérdemlik tehát a kíméletet. A fácánnal már másként áll a dolog; de csak ott, ahol okszerűen tenyésztik. A szükséges tenyószanyagot télre befogják, tehát a szabadban maradtakat bátran dózsmálgathatja a tenyésztő, mert az állomány fenntartásáról gondoskodott. Olyan helyekről, ahol a fácáut télre be nem fogják, sem különös védelemben nem részesítik, ez a nemes vad lassanként kipusztul. A fogoly egészen itthonos, állandó vadunk s különös gondozás nélkül a szabadban telel ki mindenütt. Így azután keményebb időkben az elcsigázott csapatok sokkal könnyebben jutnak veszedelembe, mert ugy elgémberednek, összebújnak, hogy az orvvadász egy kosárral összefoghatja őket. El lehet képzelni, hogy mekkora vandál pusztítást tehet ilyenkor egy lövés. Amellett, hogy a vadat a községi vadászterületek bérlői oktalanul pusztítják, még arra sem nagyon áldoznak, hogy a vadat etessék; pedig ez a kis figyelem vajmi kevésbe kerül ós a kis költség bőven megtérül. Minden pár fogoly egy egész csapat reménységével kecsegtet. A nyúllal is ugy vagyunk. Abban a határban, amelyet folyton zaklatnak, alig marad egy-két példány. Ha csak vadászunk, ha csak mulatunk a vad rGvására, akkor ugyan kevés örömünk lesz egy szigorú tói után. Szívleljék meg a vidéki vadász urak és területbérlők, hogy a vad kíméletet és gondozást igényel, mert egy napig járni egy-két fogolyért és egy nyúlért — mint ahogy nálunk szokás — se nem haszon, se nem mulatság. Egerszegi krónika. Rovatvezető: Pubi. * A betörő. Kellemetlen kalandja volt a napokban egyik bátorságáról hires fiatal urnák. Éppen lefeküdni készült és eloltotta gyertyáját. Alig hogy sötót lett, az ablakon neszt hallott, mely arra engedett következtetni, hogy valami idegen látogató szándékozik betérni, hogy pénzt, esetleg életet követeljen. A sötét csendességben a zaj mind rémesebben és fokozottabban hallatszott. Fiatalunkon kiült a hideg verejték, de végre is merész lépésre határozta el magát. Revolvert ragadott és lármát csapva rohant az ablakhoz, a melynek mindkét szárnyát kitárva, elszántan várta a következményeket. A betörő erre csendesen meghúzódhatott egy közeli kapu alatt, mert a lesben állás alatt semmi hajlandóságot Bem mutatott a jelentkezésre. Hősünk erre megnyugodva tért pihenő helyére. Alig hajtja le azonban fejőt, a zaj még nagyobb erővel tört ki. Már az ablak üveget is feszítette és egy pár pillanat: a betörő bent van a szobában. Fiatalunk kétségbeesve kezd kiabálni. Segítség, segítség! Erre a zaj megint elült. Most már megszűnt emberünk türelme. Elhatározta, hogy a félhomályra sötétített szobában addig fogja várni a betörőt, míg az tényleg megjelen. Csendesen meghúzódott töltött revolverével az ablaknál és várt, várt . . . Egyszerre csak: Hápci! hápci! hősünk eltüsszentette magát. Ebben a pillanatban ugrott elő a betörő. Egy kis süürk", iei kis egér, mely a hős egy régi ócska cipőjébeu rágicsált az ágy alatt. A tiiszszentés okozta rémületet ugy látszik csak fokozta a harcias állatot, mert ijjedtében az ablak párkányra menekült. Ott nem tudván kikerülni egy vékonyfalu üveget, azt ledöntötte, mely leesett ós olyan csörömpölést vitt véghez, mintha az ablak tört volna be. Fiatalunkat ez annyira izgatottá ós idegessó tette, hogy akaratlanul is elsütötte kezében a revolvert, melynek golyója egy pici kis szabályos lyukat vágott az ablakon. Az egér elmenekült, a lyuk megmaradt, hősünk kimerülten fekszik le ágyába. Egyszerre irtózatos dörömbölés hangzik a szoba ajtón. — Ki van benn? Itthon van? Ki jár ott? A házbeliek futottak össze a nagy lövöldözés ós csörömpölésre. Nagynehezen kimagyarázták a dolgot. De ugy mondják, hogy fiatalunk szemei egész könnybe voltak lábbadva a kiállott izgalmaktól. Elégia. Hol vannak hát a vidám, kalandkereső, tivornyázó szalmaözvegyek, a kikről annyi rossz és jó tréfát jegyeznek fel az élclapok, bohózatok és a gonosz pletykanyelvek? Hol vannak ők, a nyár gasoognei nemesei, a kik lerázván a házasólet bilincseit, sietnek még egyszer átélni iíjuságuk elhervadt örömeit ós tiltott gyönyörűségeit ? Keresem őket a Bárányban, Koronában, a Kummerban, a Központiban, de nem látom őket sehol. Mintha a szerelem csődjét hirdetnék a hajdanta pezsgővel áztatott éjfélutáni lokalitások. Se szalma, se özvegy nem lobog sehol. Alszik a város. Keresem e sajátságos változás okát. Talán megtisztultak, talán megnemesedtek az erkölosök, talán erősebb lett a férfi hűség és szentebb a családi élet glóriája? Oh nem! Ugy látom ón, hogy a változó időknek folyamán csak szegényebbek ós józanabbak lettek a férfiak. A szalma özvegyek manapság örülnek, ha összekaparintván kedves nejeik nyaralási költségeit: békén pihenhetnek. Ezért fáradtak ma az emberek és ezért kesergik a vendéglősök vissza a régi jó időket, mikor még repültek a nagy bankók a duhajságra izgató cigányprímás felé. Mintha kacceujammeres volna az egész világ, olyan sivár: dévaj bohóság és bohóm könnyelmüsóg nélkül való a nyári élet. Okosabb így —mondják a praktikus óletelveket vallók; szebb volt amúgy, mondják a poéta lelkű emberek. Képeddel alszom el ... Ha fáradt fejemet Lehajtom terhével Te reád gondolva „Képeddel alszom el." S ha édes álmomban Velem van szellemed: Nevedet susogva: „Képeddel ébredek." Fohász kél ajkamon Éretted nem panasz; Mert a hogy szeretlek „Kimondhatatlan az." Bármi sors érjen is Én áldom nevedet, Mert az is oly édes „Mit érted szenvedek." Hogy leközöltük e verset csak azért tettük, miszerint szerzőjét, illetve annak affektált lelki világát leleplezzük a nagy nyilvánosság előtt. Állítólag fáradt fejét minden második nap hajtja le pihenés végett. Állításunk biztos, hogy e fáradtságot vendéglőkben eltöltött munka okozza. Miféle képekkel alhatik az ilyen ember! Tényleg tudunk eseteket, hogy lázálmaiban — a melyek nem igen lehetnek igy édes álmok — neveket suttog, holmi érthetetlen kitartásra való buzdítással. Csak természetes, hogy ezek a lázas szavak lehetnek minden, de fohász már kevésbé. Legfeltüuőbb az ellentét az utolsó versszaknál. Mert ki hallotta móg azt, hogy szívfájdalmakat soda bikarbonával, vagy citromos szardiniával gyógyítsanak ? És ez neki édes fájdalom! Kaptunk azonban egy másik verset is, amelyet a nyári poéta éjfél után költött s másnap már megzenésítve búgott el hölgye ablakai alatt. Alapos a gyanúm, hogy azt a sóvárgott csókot Ugy látszik, gondoltam, csakugyan kivágta magát. Ez volt az utolsó hír, amit felőle hallottam, mindaddig, mig Triesztben ismét nem találkoztam vele. Ott ültem a mólóra nyíló kávéházak egyikében, mikor egy kopott pepitaöltözetü házaló közeledett felém. — Nem tetszik valamit venni? kérdezte németül. — Finom krokodil-bugyelláris . . . valódi . . . esküszöm. Megösmertem. Fittik Gábor volt. — Hát te hogyan kerülsz Triesztbe ? — kérdeztem csodálkozva. Kissé zavartan mosolygott. Látszott, hogy ninc3 inyóre a találkozás. — Hát bizony, nagyságos ur. . . — kezdte. Ohó, — figyelmeztettem — én barátod vagyok. — Hát igen, barátom, furcsa história. Nevetni való, esküszöm. Tudod-e hogy én harmadmilliomos vagyok . . . (Ugy tett mintha számolt volna a fejében). Igen, majdnem harmadmilliomos . . . Gyakodva néztem reá. Csak nem bolondult meg ez a fiu! Végre is alig képzelhető idealisabb nagyzási téveszme, mint mikor egy kopott házaló azt mondja, hogy ő harmadmilliomos Csinján kezdtem a kérdezősködést. — Ugy annak örvendek . . . Dehát akkor miért házalsz ezekkel a holmikkal s hozzá még Triesztben ? — Éppen ez a vicc benne. Ilyen bolondot még nem látott a világ. És jóizüen kacagott hozzá. Mondtam neki, hogy üljön le. — Nem lehet, a pincérek nem szeretik ha a házalók leülnek a kávéházban. Tudod ez rontja az üzlet renoméját. De igy is elmondhatom. — Igazán kíváncsi vagyok. — Hát tudod, móg a télen egy rézbányát adtam el a brüsszeli konzoriciumnak. Az üzlet perfekt. A részvénytőke fele be van fizetve. Én százhatvanezer forintot kötettem ki magamnak készpénzben, ugyanannyit részvényekben. Augusztus tizenhatodikán, vagyis éppen mához kót hét múlva kapom meg a pénzt. Ide utalványoztattam magamnak. Százhatvanezer forint.. .Csinos kis összeg, mi? És kéjesen csettintett a nyelvével. Egy szót sem hittem az egészből. Világosan véltem látni a lelkében. Ez a szerencsétlen ember restelkedik előttem, azért koholta ezt a fantasztikus mesét. Ha kót hét múlva találkoznám vele, bizonyára azon kezdené, hogy az a részvénytársaság megbukott, s mondana egy ujabb mesét. — De most megbocsáss — kezdte, s hamar felkapta táskáját, hogy néhány érkező vendégnek ajánlja áruit. Láttam, hogy egyik sem vett. Odakiáltottam neki, hogy jöjjön vissza. — Gábor, mondottam, — nekem éppen szükségem van egy krokodilból tároára. Mutass csak. Gábor bizalmasan felém hajolt. — Pszt ... No ezekből vegyél . . . Ezek imitáoiók. Hanem adok ón neked jó adreszt, ott kapsz valódit. — Hm — kérdeztem, — hát sokat adtál el ma ? Nagyot sóhajtott. — Semmit. Alig van negyven krajoár bruttó. Pedig kót három forintra égető szükségem volna. Holnap egy hosszú táviratot kell feladnom a szindikátusnak. Ha az ember nem sürgeti . . . — Szívesen adok kölosön tiz forintot. Elutasító mozdulatot tett. — Nem kell. Mit gondolsz utas embertől. Neked is szükséged van a pénzedre. Alig tudtam rátukmálni a tiz forintot, — Hiszen megadod. — Mikor jösz vissza? kérdezte habozva. — Tizennyolcadikán. — Helyes, akkor megvárlak. Ott leszek a Riviérán. Egy kis szívességre akarlak kérni.