Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-08 / 41. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. azeptember 24. a oaezarizmns diadalszekerét tolja előre. A könyelmüen eldobott kő leesett a víz fenekére s felkavarta a szenvedélyek iszapját. A nemzetközi urak szint vallottak. Nekik a magyar zászló szines rongy, a haza szent földje csak sár, amellyel megdobálják a népjogok apostolait; nekik a nemzeti törekvések üres semmiségek; az ő vágyuk csak a politikai és társadalmi hatalom kicsikarása; a kevés munka és nagy kenyér; minden társadalmi osztály lekicsinylése, lenézése. Amekkora szimpatia kisérte Magyarországon a munkások mozgalmait, olyan ellenszenvet idéztek fel azzal az erőszakos türelmatlenséggel, amelyet a választói jog kérdésében tanúsítottak. Az egész sajtó, a fővárosban ós vidéken egyaránt, mellettük nyilatkozott; a parlamentben lelkes védőik, igaz barátaik ülnek. Minden tényező arra intette őket, hogy várjanak addig, amíg visszatér a béke s elkövetkezik a csendes munka ideje. Nem vártak. Megtagadtak minden közösséget a nemzeti üggyel. Népámítóknak neveztók azokat, akik a nép jogaiért szálltak sikra és beálltak reakcionáriusoknak. Ez a mozgalom nem csak a nemzeti ügynek árt, hanem árt maguknak a munkásoknak is. Soraikat meg fogja bontani, mert akinek magyar szíve van, az nem tapos velük egy ösvényt. És ellenségeket fognak maguknak szerezni még ott is, ahol eddig barátaik voltak. Ne bigyje azonban senki, hogy a munkások az egész országban ugy gondolkodnak, mint a főváros utcáin véres tüntetéseket rendező elvtársak. A vidéken a nemzetközi ideákat, legfeljebb egy két elkeseredett lélek hirdeti. Tanítványokat azonban nem kap. A mi szociálistáink első sorban magyar emberek s másod sorban csak azért szociálisták, mert divat. A tárogató hangját előbb meghallják, mint a Marseillaist — ha rákerül a sor. És akkor nem JBokáuyiék után mennek. Az alkotmányos küzdelemnek azonban örvendetes epizódjai is vannak, amelyek egy szebb jövő reményét keltik fel a magyar ember lelkében. A nemzetiségek ugy látszik tudatára ébredtek annak, hogy érdekeiket legjobban a szabad Magyarország biztosíthatja, megelégelték aat, hogy a kamarillának eszközei legyenek s a népek szabadsága ellen törő visszavonás ránk uszítsa őket, hogy azután szolgálataikat elfeledjék. A nemzetiségek nem ellenségei többé a nemzeti ügynek. Horvátországban is a jobb meggyőződós kezd életre kelni. A hotvát képviselőknek végre eszükbe jutott, hogy a hovátokat és magyarokat a közös történelmi mult, amely szent István koronája alatt egyesít bennünket, testvéri kapcsokkal köti össze s a kapcsot a bécsi politika áskálódása tépte szét. Közös érdekünk az, hogy az elszakadt láncszemeket megkeressük, összekössük, mert nem csak a mult küzdelmeiben és szenvedéseiben volt részünk, hanem a jövendőnk is ugyanaz lesz: szabadság, ha kezet fogunk, szolgaság ós viszály, ha egymás ellen törünk. Kis nemzetek szabadságát elsöpri az újkor caezarismusa, amely a nagyhatalmi érdekek hazug köpönyege alatt teremti meg az önkényuralmat; a kis népeket elnyeli a nagy országok versengése, kizsákmányolja a hatalom. Nemzeti létünkért, kultúránkért, szabadságunkért örökös harcban állunk. A horvátok eddig ellenünk harcoltak, mert azt hitték, Magyarország fenyegeti szabadságukat és jogaikat. Most azonban látják, hogy nem ott vannak a nópjog ellenségei, ahol keresték; belátták, hogy azok a jogok és vívmányok, amelyek a magyar nemzetnek előnyére lesznek, a két nemzet tartós egységének fogják alapját képezni. Kijelentették tehát a horvát képviselők, hogy a szabadság kivívása érdekében a magyar nemzettel együtt harcolnak. Ebből a kijelentésből tartós barátság lehet, ha horvát testvéreink közeledését illetékes helyen méltányolják. A szíveketahkor kell meghódítani, mikor azok fogékonyak. És ha a gyűlölködés helyébe a barátság lépne, már ez nagy és értékes eredménye lenne a nemzeti kiizdelemuek. Bar és sör. Magyarország ősidőktől fogva bortermelő ország. Már a magyarok bejövetele előtt ismerték Pannónia dombjain a szőlőtőkét, amelynek tüzes leve kiszorította a használatból az erjesztett lótejből készült szeszes italt. Meg vagyon írva ősrégi krónikáinkban, hogy a nomád magyar, ha egy-egy kolostoron rajta ütött, a pinoét nem hagyta érintetlenül. Tehát a bort szívesebben itta a kumisznál, ami bizony komisz ital lehetett a tokajihoz képest. Mikor pedig eleink elkezdték a földet művelni, bizonyosan szőlőt is ültettek s borívó emberek voltak azután minden időben. Sőt rettenetesen tudtak inni. Az erdélyi fejedelmek udvarában, amint régi Írások beszélik, töméntelen bor fogyott el s a főurak sáfárjainak számadásaiban egy-egy lakomán elfogyasztott bor akkora tételekben szerepel, hogy a mai kákabélű magyar megborzad tőle. Az itce olyan kis mérték volt, hogy azzal nem veszőeltek. Vederszám mérték az italt és nem ment ritkaság számba, hogy egy főúri lakomán 2—3l)0 veder bor fogyott el. Egy főúri hölgy reggelijéhez legalább egy veder bort számolt el a sáfár. Már azután hogy nem a sáfár maga itta e meg a nemes nedűt, azt évszázadok múlva nem lehet megállapítani. Tény az, hogy őseink bort ittak ós pedig sokat; de ugyszólván kizárólag bort fogyasztottak. És pedig előszeretettel az uj bort itták; a régi világban az óbor a kocsisoknak jutott. A pálinka és sör már a nyugati civilizációval később jöttek hozzánk s annyira elterjedtek, hogy a bornak erős konkurrene-át csinálnak. A pálinkáról tióg sokat értekeztek az antialkoholista kongresszusokon. Az emberbarátok a pálinka romboló hatását festik; a statisztikusok számokkal igazolják a méreg folytonos terjedését; a nemzetgazdák pedig jajgatva hirdetik, hogy a pálinka tönkreteszi a földművelés egyik legvirágzóbb ágát: a borterme lést. Ezt a bünt azonban már nem csak kizárólag a pálinka rovására irják. Nagy szerepet játszik a sör is, amely aránylag rövid idő alatt hódította meg Magyarországot. A sör régi ital. Természetes, hogy őse, a házilag készített sör, nem volt olyan kitűnő ital, mint a pilseni, vagy a bajor sörgyárak főztjei, de az emberek is igénytelenebbek voiíak mint ma. Nálunk azonban a sörivásnak nein nagy inuiija vau. A falusi korcsmákba csak nem rég vonult be a sör s a nép mindig kevesebbre becsülte a bornál. Amikor azonban a bor ára felment s a pancsolás, borhamisítás napirenden voltak, általánossá vált a sörivás, amellyel kapcsolatban fellendült a sörgyártás is. Mikor még tizkrajcárért mérték a bor itcéjét, ott is ahe>l bort nem termeltek, a csárdában duhajkodó parasztlegény vastagnyaku boros üvegekkel rakatta tele az asztalt. Ma vagy egy verelung pálinkát kér, vagy — amelyik módosabb — sör mellett mulat. Bor csak ritkábban járja. Bortermelő vidékek falvaiban még jobban isszák a szőlő levet, de a városokban mindenütt erős konkurrens a sör. Közgazdasági szempontból Magyarországra nézve nagy hátrány a sörfogyasztás szertelen emelkeelóse, nemcsak azért, mert a bor értékesítését megnehezíti, hanem azért is, mert az itt benn elfogyasztott sör nagy része külfö'di gyártmány. Ha már a sör divatját korlátozni nem lehet, legalább annyit tennénk meg, hogy azt a magunk javára használnánk ki. A legjobb sörárpát termeljük, amelyet a külföldi gyáros elég olcsón megvesz, hogy drága sör alakjában visszahozza. A jó magyar közönség pedig issza a külföldi sört, amelynek nem is a legjavát kapja. A pincék tőle vannak borral, mert Ausztriában kikiáltották rólunk, hogy a magyar bor minél pancs; mert az osztrák szomszéd, ahol csak teheti, bojkottálja Magyarország terményeit; mi azonban csupa hálából megisszuk a selejtes osztrák sört. A magyar publikum türelmes, a magyar venAz elveszeti óra. Valakitől hallottam egyszer ezt a mondást: A leányok semmire sem vágynak, csak férjre, azután meg mindenre. Annak az illetőnek borzasztó igazsága van. Merem én magom bizonyítani: ép testtel, tiszta lélekkel és deresedő fejjel. Láphegyes vidékére voltunk azon a bizonyos nyáron kivezényelve mi kataszteri mérnökök földet mérni. Egész héten huztuk a szallagot, dugtuk a karót, küldözgettük ide-oda a parasztokat ós ha megéheztünk, ott az Isten szabad ege alatt ütöttünk tanyát és költöttük el saját kezűleg főzött eledelüuket. De a vasárnapot azt mindig benn töltöttük a városban. Mert hiába hintettünk port egymás szemébe azzal, hogy mily egészséges és nagyszerű valami az, kinn a göröngyös, kunyhó nagyságú rögök között mászni, kiabálni és a naptól süttetni maguuki.i, hogy mindnyájan, mint egy vályogvetésbon kimelegedett cigányok néztünk ki, bensőnkben tudom ott kinozott mindnyájunkat az a tudat: Inkább toronygombaranyozónak mentem volna, mikor a mérnöki pályára léptem. Fő az, hogy Lyiltan egyikünk sem hangoztatta, csak vártuk szótian a megváltó vasárnapot, mikor rendes vendéglőnkben összegyűlve igyekeztünk magunkról a falu porát lerázni. Kompániánknak voltak őszinte tisztelői is, kik hűségesen kitartottak velünk mindenben. Ennek j tulajelonítható, hogy igen gyakran a vitatkozás terére is átcsaptunk. Kupecz Eleknek, a fiatal adótisztnek pedig egyéb sem kellett. Rögtön előállott külön véleményével és ha nem birt győzni, sokszor oda is mondta : — De hisz önök uraim annyira Reália alapon állnak, hogy nem is csoda, ha más véleményen vannak 1 Aminek mindig az lett a következménye, hogy eléggé körülvonalazott alakban tudtára adtuk neki, miszerint közóhaj, ha Kupecz nélkül maradunk. De azért nem volt vasárnap, hogy Kupecz ott ne lett volna. Már javában túllépte megszabott korlátait a csendes vacsora, mikor avval áll elő Kupecz: — Hallották, hogy a Frida már a hatodik kérőjót, Rufina Dánielt is kikosarazta ? — Melyik Frida? —- Vékony Frida! — De . . . izé . . . irja kőiül részletesebben. — Hát . . . tudja . . . nagyon szép leány. Szép sugár termete, gyönyörű két szeme és fürtéi ben tenger vészes éj . . . — Elég barátom! ... Az adókönyv hogy áll? — Az meg még szebb! Tudja itt a piacon van egy emeletes házuk és Frida kap 30.000 forint hozományt. Tetszik tudni, egyetlen leány. — Elég kedvező tünetek! Hát az a Dani micsoda ? — Segódtelekkönyvvezető! j — Na akkor nem is csoda, ha nem kell neki. i — De hát ki kell akkor neki? Az alispán, j vagy valami mandarin? Ha így csinál, egész kényelmesen megvénülhet a pénzével együtt. — Hát nem fog megvénülni! Kupecz ur. Ide nézzen! Milyen ember vagyok én ? — Szigora, de igazságos! — Nem ugy értem. Arcra és megjelenésre. De ne hízelegjen. — Dehogy . . . Hát . . . rokonszenves mindakettő. — Nahát fogadjunk, amibe tetszik. Ha mához három hónapra Frida nem lesz az enyém, a fogadást megnyerte. Erre a többiek azt indítványozták, hogy mivel ez oly fontos valami, mely árnyékát már is előre veti, ne sikoljuuk rajta keresztül anélkül, hogy . . . Tudtam mindjárt mit akarnak. — Pincér, hozzon még bort ... de abból a rizlingből. Amitől meglehetős jó hangulatba vedlettünk által, ugy hogy ha Dolfi bácsi azt nem mondja: — Fiuk, elég volt, mert reggel nem birunk munkához látni, hát nem is tudtunk volna munkához látni. Igy pedig az öreg szavára asztalt bontottunk és szépen ballagtunk hazafelé. Útközben egy kávéház előtt megyünk el, hol a cigány javában húzta. — Ejnye Kupecz ur — mondom neki — nem jönne be velem egy kicsit ? Persze, hogy bejött.