Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-09-24 / 39. szám

1905."szeptember 24. sZalaruegye, Zalavármegye Hírlap? 3 hívják fel a szállításokban való részvételre. És ' a hadbiztosság évről-évre meg is küldi a hirdetményekot a gazdasági egyesületeknek; sőt oiyan ! előzékeny, hogy magyar fordítást is csatol hozzá, j de olyant, hogy az ember háta borsózik a nyaka- I tekert magyarságtól s a német-francia keverék- | bői összeállított katonai szótárból szedett műszavak fordításától. Ezeket a felhívásokat a gazdasági egyesületek annak rendje ós módja szerint közzéteszik, a gazdákat a szállításokban való részvételre buzdítják. A vége azonban az egész akciónak az, hogy nagyon elenyésző csekély azon gazdák száma, akik tényleg szállítanak s az egész haszon nem csak a spekulatív tőke és tevékenység javára esik, hanem ma már a gazdáknak biztosított összes kedvezményeket is kihasználják a közvetítők. A hadügyminiszter pedig egészen kényelmesen érzi magát a hirdetmények nagy lepedői alatt, mert minden gyanúsítást és támadást visszaver azzal, hogy nem a katonai körök az okai a magyar gazdatársadalom indolenciájának s a túlságos kényelemszeretetnek, A katonai hatóságok felhívják a gazdákat a szállításra; ha azok inkább a közvetítőkkel állnak szóba, mint a hadbiztossággal, arról természetesen a jóakaratú urak nem tehetnek. De a kenetteljes beszéd csupa gúny. Mert jól tudják azok, akik azokat a hirdetményeket kibocsátják, hogy olyan feltételek mellett, aminőket a szállításoknál kikötnek, nagyon kevés gazda váilalkozhatik a liferálásra. Az egész eljárás annyira nehézkes, annyi szekatúrával jár, olyan körülményes ós a gazda akkora felelősséget vesz magára, hogy kénytelen már eleve lemondani az üzletről s átengedni azoknak, akik már bővebb tapasztalataik alapján tudják, hogy a teltételek közül mit kell teljesíteni s mit nem. Megtörtént az is, hogy egy gazda a határidőn belül felajánlotta a hirdetményben keresett terményt, mondjuk zabot; amire azt a választ kapta, hogy zab nem kell, hanem szállítson rozsot. Megtörtént az is, hogy a katonai raktárak korpát kínáltak eladásra kizárólag gazdáknak. A legelső levélre azonban az a válasz érkezett, h gv korpa nincs. Valami nagykereskedő raktárában volt már az egész készlet. Az ipari munkák szállításánál ugyanaz az eset. A hadügyminiszter a magyar kisipar részére szintén akar valami morzsát juttatni, de olyan feltételekhez köti, hogy a kisiparos nem mer beleharapni az alamizsnába. A feltételekben csak éppen az akasztófa nincs beuDO, egyebekben lekötik az iparosnak minden teeti lelki javait s kijátszák őket a gyárosok javára, akiknek legnagyobb része ugy tesz, mint a Turul cipőgyár, amely Mödlingben csináltatta az áruit. színésznek mindenek fölött lélektani studiurora van szüksége. El kell menni a kórházba, a börtönbe, a kivégzéshez. Enélkül nincs reális művészet. Ezt te nem érted. Hiába, te régimódi ember vagy, a görögtüz-korszakból, mikor az intrikusok vörös szakált ragasztottak ós tolvajlámpával jelentek meg. — De tudtak játszani! — kiáltotta az igazgató. A drámai szende ós a sugó a jellemszinész pártján szegődött. Elhatározták, hogy ott maradnak a csárdában, míg a betyárokat hozzák. A komikus lelkére kötötte a súgónak: — Te, aztán jól letanulmányozd a zsiványok aroáról, hogy hogyan kell a végszavakat felsugni. Azzal a színtársulat elutazott. A csárdában maradtak alaposan munkába vették a csárdásgazdát. Se vége, se hossza nem volt a kérdezősködésnek. Mit szoktak a betyárok csinálni, ha elfogják? Körülbelül hányat fognak el? Hogy bánnak velük? Megállnak~e a csárdában? stb. A csárdás mindenre tudott kimerítő felvilágosítást adui. Pipára gyújtott s tartotta vendégeit szóval. — Bizony, instálom, furcsa nép az a betyár. Ki ilyen, ki olyan. Van köztük amolyan is. Mert hát nem egyforma az sem. — S >kat látott? — tudakolta a drámai szende. — Eleget. Akár ne is lássak többet. — Volt köztük híres is? — kérdezte a sugó. — Akadt az is. A delegációban minden költségvetési tárgyalásnál felhangzott a panasz, hogy a magyar ipart a hadügyminiszter nem részesíti a kvóta arányában megillető részesedésbeu. A sok panasz után végre különösen a bőrkészítmények egyrészét Magyarországon rendelte meg a hadügyi kormány. A kisiparosok azonban most, meg afelett panasz kodtak, bogy ami jó munka volt, amin keresni lehetett, azt elkaparította a gyáripar s ami nekik jutott, azon a meleg vizet sem tudták megszolgálni. A kereskedelmi miniszter azt ajánlotta a kisiparosoknak, hogy lépjenek szövetkezetekbe s akkor kieszközli, hogy kedvező feltételek mellett olyan munkához jussanak, amely nyomorult helyzetükön lendítene. De a kisiparosok sehol sern akartak szövetkezeteket alakítani s álhatatosan tartózkodtak a pályázatoktól. Ennek az idegenkedésnek az okait kutatják a kereskedelmi minisz tóriumban s a mult hóten ankóteztek is, meghallgatván a kamarai titkárok vólomónyót. A szakemberek bizonyosan elmondták, hogy addig, amig a pályázati feltóteleket nem szabják a magyar ipar fejlődési fokához és a magyar iparos helyzetéhez, addig sehogy sem lehet a mi kisiparosainkat a közszállításokba nagyobb mértékben belevinni. De valószínű, hogy erről a megrendelők hallani sem akarnak. Nekik nem a közgazdasági szempontok, hanem az olcsóság szabnak irányt, már pedig a magyar kisiparos a fejlett osztrák gyáriparral versenyre kelni nem képes. Hiába vitatjuk mi azt, hogy a saját pénzünkért jogunk van drágábban vásárolni, időben ós minőségben engedményeket tenni, osak a mi iparosaink lássák hasznát, ezt az álláspontot odafönn nem fogadják el. Az iparosokat szövetkezetek alakítására hívja fel a miniszter. Az igét hirdetni könnyű, megvalósítani azonban nehéz. A magyar kisiparos még szövetkezetek létesítéséhez is szegény s a mi társadalmunk sokkal közönyösebb a közgazdasági kérdések iránt, semhogy áldozatokat hozna értük. Igaz, hogy bűne az iparososztálynak is a nemtörődömség s a maradiság, de nem csoda, ha a vállalkozási kc-dv nem képes erősebb gyökereket verni s u jobb körülmények között levő mesterek nem mernek érdekközösségbe lépni vagyontalan társaikkal, mert a félnek a csalódástól. Zalaegerszegpn például nngyon elkelne egy-két ipari szövetkezet. Különösen a csizmadiáknak és az asztalosoknak. A csizmadia iparban annyi emb»r dolgozik, hogy készítményeiket helyben értékesíteni nem tudják s messze vidékre elvásároznak, ami rengeteg időt és fuvarköltséget emészt fel. Ennek java részét meg lehetne takarítani szövetkezeti uton, ha tudniillik az értékesítés SZTveztetnók. Harminc iparos helyett három vásározna s emellett a nagyban való anyagbeszerzés ós eladás előnyeit is ki lehetne használni. Az asztalosipar pedig Zalaegerszegen annyira fejlett, hogy készítményei versenyképesek. De csak megrendelésre ^ dolgozh.itik, kivéve a silányabb vásári árut. Egy asztalosszövetkezet is boldogulhatna. De nincs hozzá tőke, nincs semmi támasz, legfeljebb az a néhány szerszámgép, amit a kormány ad na. Ilyen körülmények között pedig a miniszter hiába buzdít szövetkezetek alakítására, hiába kísérletez, hogy a közszállításokba bevonja a kisiparost, aki örül, hí egyik vásárról a másikig ki tudja fizetni a feldolgozott anyag árát, nem bogy százakat és ezreket fektethessen bele egy vállalatba. Más módját kell találni a kisiparos felsegélyezésónek. Versenyen kivül kell állítani s a megrendeléseket ugy szótosztani, hogy abból ne csak a fővárosnak s a nagy ipari központoknak, hanem a kis városok iparosainak is jusson. A kamarák és ipartestületek utján csak így lehetne belevinni a nagy szállításokba a kisipart, de csak akkor, ha a feltételek megváltoztatnának s nem a gyárosok protegálása, az állami szubvenciókkal tángált vállalatok gazdagítása, nem a garasos politika uralnák a szállításokat. De erős ós alapos a gyanú, hogy míg a magyar iparosra mosolyognak, az osztrák gyáripar dédelgetésére gondolnak. Ezért nem tudunk semmire sem menni. Csak szentelt vizet kapunk, de áldást nem. Jegyzetek. (F.) Mire e sorok napvilágot látnak, talán már tisztábbau látunk a politikai téren. Talán arra már kész lesz a megegyezés a király és az ellenzéki pártok képviselői között, talán már békét hirdethet az őszi szél a sokat zaklatott magyar nemzetnek. E hó 23-án ugyanis együttes tanácskozásra hívta a király Kossuthot, Audrássyt, Zichyt és Bánffyt, a négy ellenzéki vezért. Szokatlan jelenet lesz mindenesetre a Burgban, abban a csöndes márvány palotában, midőn a négy kuruc egyszerre járul ő felsége elé ós előadja a nemzetnek a király előtt oly jól ismert álláspontját. Kétségtelen dolog, hogy a király ujat nem fog hallani tőlük, csak azt hallhatja, a mit már előadtak ugyanezek a pártvezérek a februári kihallgatások alkalmával, ugyanazt hallhatja, a mit a felirat már kifejtett. Most kapja meg tehát a koalició a választ a feliratra. Most hallhatja meg a király szájából, mik azok az engedmények, a melyek mellett komolyan tárgyalhatnak a béke irányában. Kétségvelou dolog azok utan, a melyek Chlopi-tól ( elkezdve az udvarban történtek, hogy a király — Hop.y hitták? — A jó Isten tudná a nevüket számontartani. — És ide szokták őket hozni? — kérdezte a jellemszinész. — Hát igen, ha másfelé nem viszik. A jellemszinész nem volt megelégedve a csárdás válaszával. Konstatálta, hogy ez az ember cseppet sem konyít a lélektanhoz. Eltelt két-három óra. Vacsorát rendeltek. Elhatározták, hogy ha kell, éjszakára is ott maradnak. — Ilyen alkalmunk nem egyhamar kínálkozik a tanulmányra — biztatta őket a jellemszinész. A vacsora, pörkölt csirke, nagyon zsiros ős nagyon drága volt. — Miért tesz annyi zsirt bele? — kérdezte a drámai szende. — Mert arra csúszik jól a bor. Magamról tudom, kedves ifjasszony. Este lett. A súgónak aggodalmai támadtak. — Azt hiszem, — mondotta — hogy ez nem igen barátságos hely arra, hogy itt háljunk. Ez az aggodalom nagyon megokoltnak látszott. A csárdába ugyanis két részeg disznókupec vetődött, akik, miután a borukat megrendelték s helyet foglaltak az asztalnál, azon módon rázendítettek egy duettre, melynek ez volt a szövege : Tizenhárom esztendőkig Hü szeretőd voltam mindig. Hej, de szép is ennyi üdő, Száradjon beléd a tüdő. A melódiát abszolúte nem lehetett kivenni. Minden ismétlésnél máskép énekelték. Ellenben egész éjszaka nem tettek egyebet, mint hogy ismételték. Torkuk és tüdejük hihetetlen rekordot csinált. A tanulmányozók pokoli kinokat szenvedtek. Alvásról szó sem lehetett. A sugó lelkében uj kételyek támadtak. — Azt hiszem, — mondotta — hogy ezek csak tetetik a részeget. — Akkor nagy szinésztalentum mind a kettő; — mondolta a jellemszinész — remekül csinálják. — Nem arról van szó, hogy hogyan csinálják, hanem arról, hogy ezek alighanem betyárok. A drámai szende összerezzent. Mi lenne, ha ezek éjszaka rájuk rohannának? A csárdás megkönyörült rajta ós a felesége szobájába vitte. A jellemszinész és a sugó a padon virradtak meg. A sugó szent esküvel fogadta, hogy ez volt életének első ós utolsó tanulmányútja. Nagy üggyel-bajjal tudtak másnap kocsit kapui, mely a szintársulat után vitte őket. A jellemszinész szemrehányással illette a csárdást. — Lássa, nem hozták ide a betyárokat. — Jaj, uram, nem megy az olyan könnyen. A betyárnak is van magához való esze, nemcsak a perzekutornak. A hosszú, döcögős uton a jellemszinész így szólt útitársaihoz: — Azt hiszem, egyikünk sem óhajtja, hogy kinevessenek bennünket.