Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-09-10 / 37. szám

1905. augusztus 20. » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 5 alkalmazottaknak kipróbált honfiasságára a tekintetben, bogy az alkotmány védő küzdelemben állhatatosan kitartva s egymást kölcsönösön támogatva, diadalra segítik nagyban veszélyeztetett nemzeti ügyünket; 1) e határozatot a m. t. főügyész meghallgatása után egyfelől azon országos érdeknél fogva, mely az alkotmányosság védelmére irányuló intézkedések sürgős végrehajtását követeli, másfelől pedig azon veszély mielőbbi elhárítása céljából, mely alkotmányos életünket fenyegeti : azonnal vógrehajtandónak és csak birtokon kivül fölebbez betőnek jelenti ki s a vármegye hivatalos lapjában közzétenni rendeli azzal, hogy ellene a lap megjelenését követő 8-ik naptól számítandó 15 nap alatt a vármegye alispánjánál előterjeszthető fölebbezésnek van helye, de csak birtokon kivül; m) kimondja, hogy e határozat nem foglalván magában oly rendelkezést, amely az 1886. 21. tcikk értelmében felsőbb jóváhagyást igényel: csak fölebbezés esetén lesz folülbirálat alá fölterjesztendő, azonban a közgyűlési jegyzőkönyv törvényes határidőben fölterjesztendő lesz; n) e határozatot a szomszédos vármegyéknek megküldi; végül e határozatot tudomás vógett az országgyűlés képviselőházához fölterjeszti azon kéréssel, hogy a minisztériumot vád alá helyezni méltóztassék. igények. Ahányszor a magyar társadalom alakulásának körülményeiről elmélkedünk, mindannyiszor arra a szomorú tapasztalatra bukkanunk, hogy a politikai befolások oly gátló tényezőként szerepeltek ethnologiai tekintetben, bogy a nemzeti géniusz a maga valójában háborítlanul még edd'g ritkán nyilatkozhatott meg. A mint a sudár fa a folyton tomboló viharok közepette nem tud teljes összhangzásban levő lombkoszorut növeszteni, ugy a mi nemzetünk életfelfogása is tele van félszegséggel; a nemzeti együttérzést akadályozó többé-kevésbé okadatoit előítélettel. Egy ily a viharokkal dacoló erdei óriás a létért való küzdelemben nyer ugyan erőben, szívósságban, de külső megjelenésén, szerv zetének rendellenes kiképződésében kifejezésre jut az örökös harc, mely megacélozta ugyan erejét, de szép köntöst nem képes ölteni. A magyar nemzet a gondviselés különös kegye folytán megedződött a külső elemekkel szemben kifejtett ellentállásban; hatalmas, nagy politikai tényezővé váit a művelt Európa nemzetei között ; de egész nyilvános életében, ugy a politikai felfogásban, mint a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyában, szembeötlő a sok hézag, a sok oknélküli elküiönződés, mely arányosan és háborítlanul fejlődött népeknél elő nem fordulhat. A régi divat szerint kormányzott Magyarorországban egy elenyésző csekély minoritás intézte az ország dolgát, a nép többsége csak mint adózó tömeg — misera plebs contribuens — szerepelt az államháztartásban; a nemesség dicső múltra hivatkozva az egységes nemzeti érzület egyedül jogosított kifejezője volt, de azért az egész magyarság nevében nem lehetett hivatva beszélni, mert az előjogoktól megfosztottak érdekében nem törekedett felszólalni és cselekedni. A nemességnél hiányzott az érzék a nép kívánságaival, óhajtásaival, szükségeivel és törekvéseivel szemben és mivel csak az ő akaratuk teljesülhetett a nyilvános élet minden megnyilatkozásában, szellemi és anyagi fölénnyel tekintettek a misera plebs contribuensre. Az elbizakodottság félreismerhetetlen jeleivel intézték el a nyilvános ügyeket, tekintetbe sem véve azt, hogy rajtok kivül van még egy sokkal nagyobb és számosabb sokaság, mely hazafiságban, hazaszeretetben mögöttük nem állott soha s jó és balsorsban kivette mindig ahaza változó sorsa fordulásának egész részét. Más képet nyert ugyan a társadalom a szabadság eszméjének diadalmaskodása idejében, a jobbágyság milliói felszabadulván, sokáig rejtve tartott erejükkel föltartóztathatlanui neki mentek a társadalom alapjainak és bölcs józansággal egészen más egyensúlyba hozták ezt. A felszabadult magyar jobbágy nem lett minden tisztességet megtagadott sansculotteá, nem ment mint a lengyel slobodnici a nemesség ellen, hanem mint. jogainak elismerésére szert tett gyermek illedelmesen ült a közös atya asztalához, ; magának bölcs mérséklettel részt kívánván minden ' jóban ős minden bajban. Csakhogy az osztályok előítéletei nem olyanok, • j hogy azokat parancsszóra, vagy a kényszerítő ! I körülmények hatása alatt könnyűszerrel lehetne 1 kitörülni a közös tudatból; ha a külső tényezők hiányoznak is, hogy hatékonnyá legyenek, önmagukban lelnek elég erőt, hogy el ne tünjenok a nemzet egéről, mint a muló felhők. A nemesség megmaradt még a változott körülmények között is a privilegált osztály drága áron megtartható különválásában, a nép pedig a nemesség viselkedését mintának vévén, ha jobb sorsra, társadalmi állásra tett szert, csak ugy viselkedett, mint előképei a köznemesség. ! A birtokviszonyok az előjogokkal birt osztályra nézve mindig kedvezőtlenebbek lettok ; legcsekélyebb okát képezte az adózás, sokkal fontosabb volt az ingatlan vagyonnak hirtelenül ingóvá való változása a földtehermentesítés akciója alkalmából. Az egyre csökkenő jövedelemmel azonban nem tartott lépést az igények leszállítása. A nemesség erőnek erejével meg akarta tartani a régi fényt, költekezésekbe verte magát, mely suját vagyoni állapotával semmi arányban nem állott ós kezdődött ama cifra nyomorúság, mely kivált vidéki helyeken a legszomorúbb hatással van az egész társadalomra. A nép ama tagjai pedig, kik akár tanulmányok, akár anyagi viszonyok alapján az ugynezett jobb társadalomhoz számították magukat, a nemeseket mindenben követték, az »úrhatnám polgár* Magyarország városaiban mindennapi alakká vált s a fejlődő polgári osztályt már keletkezése idejében támadta meg a nagyzás és a tulcsigázott igények romboló szúja. Az egyszerű polgári foglalkozást olyannak tartották, mely a famíliára szégyent hoz; a kézműipar dehonestálónak tartatott; a földmivelést csak oly esetben deklarálták úrhoz illő foglalkozásnak, ha legalább néhány száz holddal kezdhették meg azt. A fényűzés még oly körökből is szedte áldozatait, melyeknek anyagi körülményei abszurdumnak tettek minden felesleges kiadást. De a mint u köznemesség igényt tartott arra, hogy a közhivatalokban örökös kenyeret nyerjen, a polgári osztályból is egyre nagyobb tömegekben jelentkezett a hivatalok kapuit döngető sokaság. Ahelyett, hogy ősi szokás szerint arca verejtékében a műhelyekben kezelje a szerszámot, vagy a mezőkön túrja a Ibidet, hivatalt kér mindenki, ki a minősítési törvény előirta legalacsonyabb fokot elérte, nem gondolva a tisztviselői állás nehézségeivel ós azzal a lemondással, melyre nagyobb anyagi javak megszerzésének lehetetlensége ezen a pályán kényszerít. Csak az úgynevezett biztos kenyér után futott ós fut még manap is mindenki. A hivatal biztos rév lett arra nézve, ki rokkautan, szárnyszegettűn tért vissza az élet hullámzó tengeréről, de a hivatal egyszermind a fogház cellájának borzadalmaival is hat arra, kinek nagyobb vállalkozási képességét még nem törte meg a sors mostohasága. De azért ha halálfáradtan be is vánszorgott valami csöndes hivatalba a végzett földes ur, vagy ha a nagy vállalkozási kedvvel biró végre még is megtanulta tűrni a hivatal szűken kimért korlátait, az igényekről le nem mondott sem az egyik, sem a másik. Az egyik a nagyobb igényeket jussnak tartja, mely személyét származásánál fogva illeti, a másik kizártnak tartja azt, hogy hivatalból ne kelljenjobban élni, drágábban ruházkodni, nagyobb összegekben kártyázni, hiszen a repraeseutació megkívánja, hogy ne smucigoskodjók az ember. Meddig fog még tartani, míg nálunk is mindenki be fogja látni, hogy csak addig szabad nyújtózkodni, a meddig a takaró ér, míg nálunk is mindenki anyagi viszonyait tekinti elsősorban és csak azután az úgynevezett »társadalmi kötelességeket. « Meddig lesz még az iparos pálya bukó félben levő diákoknak mumusa, mikor látja be már a földbirtokos osztály is, hogy gyermekeiből művelt kereskedőt, művelt iparost nevelve, jobban gazdagítja azzal a nemzetet, mintha a világgal meghasonlott félművelt proletárok tömegével növeli i az improduktív osztály serogót. Hogy társadalmi viszonyaiukat gyökeresen ; szanáljuk, hogy ne legyünk kénytelenek nap-nap után az élet legySzöttjeivel, nyomorban sinylő- I dőkkej találkozni, szí leljük meg Iluine e mon- > I dáaát: »Az igénytelenség a legnagyobb kincs, vigasztalást nyújt egyaránt a kincsek tömege mellett éhező fösvénynek és a nyomorult koldusnak, ki rongyaiban is királyi palástot látlc Helyes mértékre szállítsuk le minden igényünket, anyagi ós lelki egyensúlyunk visszatértével megszűnik az elégedetlenség a világ viszonyaival, mások lenézése ós saját eszünk jogtalan előtérbe tolása. Akkor a magyar társadalom torzon-borz állapotából a teljesen konszolidált álladalom harmonikus egészévé leszen s teljes összhangzásban épül fel oly együttes érzés, mely boldogulást biztosít minden törekvő számára. Felesleges irás. Van olyan téma elég, amelyikre kár vesztegetni az időt, a tintát és a papirost. Mert hiábavaló minden erőlködés; nem használ semmit a kérés, a kifakadás, a szitkozódás. Ilyen témáról irunk most is, teljes rezignációval s avval a tudattal, hogy a kis ujját eem mozdítja meg senki, ha csak azért nem, hogy a mi körmünkre akarjon vele koppantani azért, hogy beleszólunk egyese t spekulációjába, amellyel a közönség zsebéből kiharácsolják a keservesen szerzett garasokat. Csodálatosan indolens ós az együgyüsógig türelmes nép vagyunk mi. Nem csak zalaegerszegiek, hanem az egész magyar társadalom, amely nem zudul fel a szemérmetlen zsákmányolás ellen, amelyet az ő rovására űznek. Itt-ott már mégis tesznek valamit, nálunk azonban nem történik semmi a kegyetlen drágaság megakadályozására. Mi ezt a témát már lom tárba tettük. Éveken keresztül napirenden tartottuk, teljesen hiába. Mindenki tudta, hogy igazunk van, de senki sem tett semmit. Mert bizony itt-ott egy kis magánérdeket kellett volna megnyirbálni s nálunk ugy szokás, hogy ha a hatóság a nagy közönség érdekében egy-két embert megrendszabályoz, azonnal kész a vád, hogy az urak tönkre akarják tenni a szegény embert, el akarják venni a kenyeret, hogy maguknak kalácsra való jusson. Nem is irtunk volna már a drágaságról, piaci viszonyokról, kofák garázdálkodásairól, ha néhány ujabban ide származott családfő nem tette volna egyenesen felelőssé a helyi sajtót, amely nem meri felemelni a szavát az úgynevezett illetékes tényezőkkel szemben. Isten neki, értekezzünk hát még egyszer arról, hogy olyan város nincs még egy széles Magyarországon, ahol annyi volna a közönségen élősködő parazita, mint nálunk; ahol a fogyasztó kész zsákmány, aki semmi védelemre nem tarthat igényt a tisztelt közvetítőkkel és exportőrökkel szemben; ahol sem a termelő, sem a fogyasztó érdekei nem lényegesek, számításba nem jöhetnek. Az élelmiszerek ára emelkedő irányzatot követ. Ez természetes jelenség nem csak nálunk, hanem az egész világon. De tiz esztendő alatt sehoi sem szökött fel az élelmiszerek ára aunyira, mint Magyarországon. A termelő azonban az árak emelkedéséből csak kis részt kap, miután a közvetítés mindenütt a termelő és fogyasztó közé tolakodott. A közvetítésnek osak ott van jogosultsága, ahol arra szükség van, ahol az árut közelebb kell vinni a fogyasztóhoz; ahol a piacot és fogyasztót külön kell felkeresni. Ezért a munkáért megilleti a közvetítőt a polgári haszon s a kockázatért a vállalkozói nyereség. Közvetítés szükséges ahoz, hogy felesleges búzánkat külföldre szállíthassuk, hogy a hizott marhák feleslege külföldre jusson, hogy iparcikkeket minden piacon meglehessen kapni; de már ahoz, hogy a városba behozott élelmi szert a fogyasztó illő áron magától a termelőtől vehesse meg, nincs szükség a második kézre, ninos szükség a város végén leselkedő és a piacon gorombáskodó kofára, aki koráu reggel összevásárol, amit lehet, hogy drágábban adhasson tul rajta. Az exportnak is csak addig a határig lehet jogosultsága, amíg a termelőnek nagyobb jövedelmet biztosít 8 nem esik a fogyasztó rovására. De nézzük csak meg közelebbről az exportot s rögtön beláthatjuk, hogy nincs valami nagy okunk afelett örvendezni, hogy a tyukász végigordítozza a falukat s az apró baromfit külföldre szállítja; hogy a tojást élelmes exportőrök a helyi fogyasztó elől elkapkodják; hogy a hizott marhának nem csak a feleslege, hanem az itthoni fogyasztásra szükséges része is külföldre megy. A tyukász kevesebbet ad a baromfiért a falun, mint amennyiért a helyi piacon értékesíthető