Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-02-19 / 8. szám

70 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap « 1905 február 5. amelyek a törvény meghozatala alkalmával vezették. És háromszor kellett a szabályrendeletet átdolgozni, még végre a minisztérium elég szigorúnak találta és jóváhagyta. Ezután egyre-másra szerezték a községek a faiskoláknak való területeket. Érdekes volna, ha össze tudnánk gyűjteni az adatokat arra nézve: mennyibe kerültek ezek a területek a községeknek; hány vadócot oltottak be s hány oltvány került kiültetésre. Aranyból kellene azoknak a fáknak lenni, hogy megérjék a rájuk fordított költséget. Legfeljebb néhány tanító húzott a faiskolákból némi problematikus hasznot. Valamivel több krumplija termett. A kísérletezéshez hozzá vagyunk ugyan szokva, de a községi faiskola nagyon drága kisérlet volt. AZ egész országban mindenütt belátták, hogy a községek aránytalan megterhelésére és nagyon kevés eredményre vezet. Már a földművelési miniszter is emlegette, hogy elégnek tart egy járásban egy faiskolát, amelyet szakértő kezelésére lehetne bízni, ami azután maga után vonná az intenzív vezetést is. Abauj-Torna vár megye kijelentette, hogy a törvényt végrehajthatónak nem tartja s ehez hozzájárult Zalavármegye is, amikor a feliratot pártolta. De a mi vármegyénk még tovább is ment. Elhatározta, hogy a tulszigoru szabályrendeletet átdolgozza. Remélhetjük tehát, hogy addig is, amíg a faiskolák kérdése országosan rendezve lesz, Zalavármegye olyan szabályrendeletet alkot, amely a községi faiskolák gyakorlati értékét emelni fogja, de számukat feltétlenül csökkenti s a faiskoláknak nevezett területeken legalább fát is lehet találni, nem csak bojtorjánt. Mi lesz? Erre a kérdésre Magyarországon ma még senki sem tud felelni. Azt hisszük, Andrássy Gyula ép oly kevéssé van tisztában a jövendővel, mint akár Kossuth Ferenc és Tisza István. A láthatár borús. A megoldás sugarai nagvon későn tudnak keresztül törni a koatikus zűrzavaron, amnlyet a pártok kavarodása felidézett. A regi hatalmas, nagy szabadelvű párt letörött. Nem elég, hogy kisebbségben maradi, hanem a politikai helyzet tisztázásánál, a jövendő politikai irány megállapításánál a győztes ellenfél számba sem veszi. Mintha a 67-es politika letéteményeseinek szava sem volna többé az ország sorsának intézésében, ugy elhallgatott most a liberális tábor. Félre állt. Nem akar a zavarosban halászni, de nem akar győztes ellenfeleinek segédkezni sem. A hatalmat kivette a kezéből a nemzet, amely kisebbséggé degradálta; a kötelességeket 8 a felelősséget pedig osztatlanul és teljesen áthárítja ő maga az ellenzékre. A helyzet nehézsége, politikai tekintélyek állítása szerint, abban rejlik, hogy a 48-as párt programmjának jó részét gyakorlatilag nem lehet valóra váltani. Ha a párt ragaszkodik programmjának minden pontjához, akkor nem kormányképes a koronánál; ha belenyugszik abba, hogy a 67-es alapra állva elveinekj csak egy kis részét valósíthassa meg, a többire nézve megelégszik a biztató reménységgel, akkor kormányképes lesz ugyan, de nem marad 48-as. És kérdés, hogy az ellenzék zöme hajlik e a mérsékeltebb felfogás felé, aínely minden vívmányt megbecsül s elfogadja azt a tételt, hogy a politikában sokszor szabad és sokszor kell a legtisztább elvekből is valamit engedni, a gyakorlati eredmények kedvéért. Mindazoknak, akik hivei a szabadelvű pártnak 8 akik a békés fejlődést óhajtják s a gravámen politikának nem ültek fel teljesen, ezt a megoldást kell óhajtaniok. Még akkor is, ha az a szabadelvű párt felbomlására vezet. Mert a józan mérséklet volt az alapja ez eddigi rendszernek ós saját érdekünkben kívánatos, hogy újra ez jusson uralomra. Kérdés azonban, hogy az elvi állásponthoz való ragaszkodás és a gyakorlati politika exigálála nem fogják e széttörni a pártkereteket s nem fogják e megbontani a számban legerősebb párt egységét. Az eredmény azután az lenne, hogy a mérsékeltek mennének jobbra, a szélsők maradnának balfelől. A mérsékeltebbek valahol összetalálkozhatnának a régi liberálisokkal, a szélső felfogás hivei pedig maradnának agravámenek mezején. A pártok kialakulása s egy kormánykópes párttá való tömörülése azonban nem érdekli annyira a nemzetet, mint az a nagy probléma: lesz e a váratlan ós nagy fordulatnak gyakorlati eredménye és haszna. A politikusok valahogyan meg fognak egyezni egy olyan programmban, amely guvernementális pártot tud teremteni. De megvalósul e valami azokból az óhajtásokból, amelyekről a szabadelvű párt azt vitatta, hogy csak lassú, természetes fejlődés eredményei lehetnek; a függetlenségi párt pedig azt állította, hogy önállóságunknak és állami létünknek feltétlen postulátumai, amelyekről lemondani soha, semmi körülmények között ós időlegesen sem szabad. Annyit már tudunk, hogy a gazdasági nállóság nem ütközik akadályokba. Őfelsége a király nem zárkózik el a különválás eszméjétől, önálló vámterületünk tehát lesz. Valószinü, hogy a magyar udvartartás is hamar beköltözik a fényes budai várba s a külügyi képviseletet is reformálni fogják. Önálló magyar hadseregről és magyar vezényszóról azonban nem akarnak Bécsben hallani. Ezen a ponton akad meg a kibontakozás kérdése. Ü felsége mint igazi alkotmányos uralkodó, maga elé hívta Kossuth Ferencet, aki mint lojális alattvaló a korona iránti hűséggel jelent meg a trón előtt, hogy megismertesse a nemzet kívánságait. Elesett tehát a sokszor hangoztatott vád, hogy az ellenzéktől a király nem kért tanácsot s a felség ismeri azokat a nemzeti óhajokat, amelyekórt minden magyar lelkesült, de az egyik közelebb látta a megvalósítás lehetőségót, mint a másik. A király meghallgatta az ellenzék vezérét s bizonyosan megjelölte a saját álláspontját. És a válság még mindig nem ért véget. A zűrzavarból azonban egy megnyugtató tudat kezd kibontakozni, amit a vereséget szenvedett szabadelvűeknek is el kell ismerniök : nagy lépést fogunk tenni már a közeli jövőben nemzeti céljaink megvalósítása felé, még akkor is, ha a mórsóklet és politikai józanság fogja uralni a kedélyeket. Hangok a Muraközből. Mult számunkban közöltük az >Alkotmány«nak »Muraközi állapotok* cimü híradását, amely először a muraközi nép politikai megbízhatatlanságáról, megvesztegethetőségéről, magyarosodásáról beszól; azután védelmébe veszi a muraközi papságot s megvádolja a megyei sajtót, amelynek abban telik kedve, hogy a hazafias papokat gyanúsítsa. Végül pedig szükségesnek tartja azt, hogy a népet egy muraközi horvát nyelven irt lap tájékoztassa az alkotmányos szabadság lényegéről 8 erősítgesse a politikai erkölcsökben. Ezeket a dolgokat természetesen Muraközből, ban tűznek az éltető tavaszi napsugarak, egy fiatal pár ül. Eszményi szépség az ifjú hölgy, orcái telve [ az egészség üde piros rózsáival; viaszsárgák a férfié, beesettek, fekete karikásak a szemei. Mindketten az előkelő osztályból valók. A férfi maga elé bámulva, szótlanul hallgatja a bájos nő csevegéseit, ki alig látott talán tizenkilenc tavaszt s csak néha bólint egyet-egyet fejóvel, vagy keserű mosolyt erőltet arcára. Szemei olykor lázas tűzben égnek, alkalmasint valami gyönyörűt mondhatott a kedves asszony. Alig hat hónapos házasok. Boldogságban úsznak, szeretik egymást nagyon, kimondhatatlanul. Előttük áll a boldog jövő, telve reménnyel, ábránddal . . . De hirtelen változik a kép. Mély, száraz köhögés fogja el a férfit. A fiatal asszonyka megrendül és szívszorongva nyújtja át zsebkendőjót. — Fáj, édes? —kórdó részvétteljesen férjétől s félénken lopódzik szemébe az első köny. Az erővel visszafojtott belső fájdalom megnyilatkozása volt az a köny, mely lassan végig folyt üde arcán és kezére hullott. Óh mint égette az ifjú asszonykát az a köny, sokkal jobban, mint az első édes szerelmes osók hamvasztó tüze .... — Ne légy szomorú, majd elmúlik, ismét egészségesek és boldogok leszünk . . . A férj hitetlenül rázza fejét, mint akinek . . . Az itju leányka összerezzent . . . Oly hideg volt a férfi ajka, csak szemének pillantása árult el némi benső örömöt, midőn az első . . . »hamis csókot* lehelte menyasszonyának forró ajkaira . . . * A fiatal, négy hetes asszonyka vacsora után mámoros fővel, gyengéden simul urához és kedveskedve kérleli: — Csókolj meg! A férj csukott szemekkel megcsókolja nejét, de gondolatai a messze távolban kalandoznak. Egy másik nőre gondolt, aki az ő számára elérhetetlen volt s mind forróbbak, mind tüzesebbek lettek »hamis csókjai* . . . * — Mikor jösz haza? — Nem tudom meddig fog tartani utazásom, bizonyára míg üzleteimet le nem bonyolítom . . . Elfordult tekintettel viszonozta nejének csókjait, gyermekeit nem is engedte közel magához, pedig ugy körülrajongták. — Engedjetek . . . legfőbb ideje, hogy induljak, különben lekésem . . . — Majd kikísérünk a pályaudvarra . . . — Semmi esetre. — De miért, hiszen máskor is megtettük . . . — Hét évi házasság után tudhatnád már, hogy mily utálatosak előttem azok az émelygős bucsuzások . . . Okosabb nem jutott az eszedbe? j Kiszabadította magát övéi közül, hogy örökre ' eltávozzék . . . Sikkasztott pénzzel más világrészbe, egy másik nővel . . . Bucsucsókjai ép oly »hamisak« voltak, mint szíve . . . * — Végre 1 . . . Óh mily pompás ... ma nagyon kitettél magadért édes pipikém . . . Ezen gyémánt nyakékkel bizonyára legszebb leszek valamennyi társnőim között . . . — Mindig az vagy drága Micikém! — Neked öregem mindig tetszem, azt tudom, de mások szigorúbban bírálnak meg ... A világ a szépségeket csillogóknak is akarja látni! Hiszen mi csak így érvényesülhetünk . . . — Helyes . . . igazad van, mint mindig kedves pacsirtám, de mi lesz érte az ón jutalmam ? — kórdó az öreg ember a táncosnőtől. — Jutalmat akarsz ? — Természetesen, avagy nem érdemlem meg talán ? A tánoosnő némi borzalommal, de készségesen nyújtja csókra rózsás ajkait a törődött, beteges embernek . . . Gyémántjait nagyon olcsón kellett megfizetnie, i csak egy pár »hamis csókkal« . . . * [ A lombtalan fasor egyik padján, hova legjob-