Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-29 / 5. szám

1905 január 15. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 7 alapon kibocsátott záloglevelek révén, melyek a világszerte fennálló alacsony kamatláb mellett könnyen találnak elhelyezést külföldöu, ujabb és ujabb tőkék özönlenek az országba. Fájdalom, eunek az aranykornak hiimar szakad vége. A túlzás minden téren — a spekuláció, az alapítás, az építkezés és kölcsönzés terén — meghozza az elmaradhatatlan reakciót, mely 1895-ben irgalmatlanul lerombol minden illúziót. A pénzbőséget drágulás (az osztrák-magyar bank hivatalos leszámítolási kamatlába 6°/

0-ig emelkedik), az árfolyamemelkedéseket hirtelen beálló érzékeny veszteségek követik, a kereskedelem és ipar terén az élénkséget pangás váltja fel. Lappangó, kinos betegség emészti azóta hazánk gazdasági életét és e bajból még mai napig sem gyógyulhatott fel teljeseu. Nem lehet célja szűk keretre ezabott elmélkedéseimnek, hogy e gyógyulási folyamat minden fordulatát megvilágítsam, bár tagadhatatlan, hogy érdekes ós felette vonzó feladat lenne. Csupán néhány jellemző vonás felemlítésére szorítkozom, hogy azután áttérhessek tulajdonképeni tárgyamra. Bár eleinte váltig tagadta minden tényező a gazdasági válság fennforgását és csakis tőzsdeválságot emlegettek, a tények csakhamar ráoáfoltak e hivatalos szépítgetésekre. Ekkor aztán rátért a gazdasági társadalom, magyar módra, az óhajok útjára. Istentől és az államtól várt segítséget; jó termés és állami beruházások segíthetnek csak rajtunk — ez volt az általános meggyőződés. Bár késve, lassan jutott egyikből is, másikból is az országnak, de fellendülni csak nem birt sem iparunk, sem kereskedelmünk. Okolták érte, több-kevesebb joggal, a bizonytalan politikai helyzetet, a kiegyezés válságát, obstrukciót, stb., mig végre a jelen század elején a pénzügy terén mutatkoznak ismét örvendetes mozzanatok. Zálogleveleink kelcte a külföldön, mely a német jelzálogintézetek bukása korában nagyon megcsappant volt, örvendetesen javul; sőt ujabb, piacokat, nevezetesen Franciaországot, sikerül ez elsőrangú értékeinknek meghódítani. A 4

1/

3°/o"

()

e állampapírok milliárd-konverziója fényesen sikerül és azt az örvendetes tényt teszi kétségtelenné, hogy az ország járadék-tulajdona növekedett, hogy tehát a nemzet eladósodása a külfölddel szemben jelentékenyen csökkent. A nemzeti vagyon növekedését látszik mutatni továbbá a takarékbetétek rohamos 6za]*>rodása pénzintézeteinknél. Az 1905. végén fennálló 1744 milliónyi állománynyal szemben 1903. végén már 2500 millió körül jár a pénzintézeteinkre bizott tőkék öss/.ege. Azért mondom azonban, hogy e vagyonnövekedés látszólagos, mert a mellékkörülmények arra mutatnak, hogy a pénzintézeteinknél heverő óriási tőkék nem a sikeres tevékenység felhalmozódott feleslegei, hanem inkább a produktiv munkától elvont, tétlenségre kárhoztatott erők. Ezt a merésznek látszó állítást pedig azért kockáztathatom, mert a pénzbőség folytonos növekedését mutató adatokkal szemben az ipar és kereskedelem fejlődését egy sem bizonyítja. Igaz, hogy remélhető, hogy a bő termések révén szerzett feleslegek nagyrésze produktív elhelyezésre talált ugvancsak a mezőgazdaságban, beruházások és talajjavítások alakjában, de az iparvállalatok berendezésének, illetve megszűnésének, a kereskedelmi forgalomnak s a kivándorlásnak szomorú statisztikai adatai az általános tespedés javulására vagy közeli elmúlására nem engednek következtetni. Nem látjuk sehol a pénzbőség termékenyítő, zsongító hatását, nem látjuk érvényesülését ama r^gi gazdisági törvénynek, hogy valamint a pénz, a hitel drágasága túlfeszített gazdasági tevékenység jele, úgy az olcsó hitel, a pénzbőség melegágya a vállalkozásnak, rugója a gazdasági fellendülésnek, különösen az ipar és kereskedelem terén. íme három éve, hogy példátlanul olcsó a tőke és e három év alatt —iparfejlesztő törvényeink dacára — gyáriparunk alig nőtt, kereskedelmünk Óiig élénkült. Az összes hivatalos statis-/. ikai adatok közül csak egy kapja meg kiváló--;u figyelmünket: az, mely a pénzintézetek nagy iu' r ü elszaporodását je^zi. Nem a gazdasági élet hitelszükségletének felel meg, hanem a magánérdek és személyes hiúság törekvéseire vezethető viasza ez elszaporodás, melyet a pénzbőség még inkább előmozdít. Hitelintézeteknek csak úgy szabadna alakuiniok, csak akkor van létjogosultságuk, ha a gazdasági tényezők fejlődése egyenesen megkívánja. Ha tehát a pénzbőség védőszárnyai alatt az általános pangás és tespedés dacára egyro újabb és újabb pénzintézetek keletkeznek, úgy egyenesen veszélyesnek mondható a pénzbőség e hatása. Állításom megokolására elegendő vázolnom a mai viszonyok mellett keletkező takarékpénztár vagy bank úgyszólván tipikus tönténetét. Az alapítás eszméje rendszerint az illető vidéki város oly egyénében fogamzik meg, a ki praxisra, névre vagy befolyásra akar szert tenni, vagy már meglevő ilynemű erkölcsi kincseit gyarapítani óhajtja. Társakat könnyen talál, mert takarékpénztári, vagy bankigazgató ki ne akarnu lonni ? Megindul tehát a részvényesek gyűjtése és — rendszerint csekély összegről lévén szó — ezt mihamar követi a megalakulás. Nem kérdezik az alapítók és a részvényesek sem azt, hogy van-e a városnak, van-e a vidéknek szüksége uj bankra, sőt viszás okoskodással épp a már fennálló intézetek virágzásából következtetnek arra, hogy az új csemetét is nagy jövő várja. Az üzlet megindul; de a székhely régibb, konszolidált intézeteivel bajos fölvenni a versenyt a nélkül, hogy a közönségnek — a mennyire lehet — előnyöket ne nyújtanának. Teszik ezt elsősorban a betevőkkel szemben és megállapítanak a versenynél valamivel magasabb betétkamatlábat A konzervatív tőkepénzes mai helyzeténél fogva, midőn jóformán évről-évre tapasztalja járadékának csökkenését, természetes, hogy az új intézet hamar tesz szert betétekre, mert ha különben jóravaló, tekintélyes egyéniségek az igazgatók, szívesen fogadja el e takarákoskodó publikum a néhány tized százaléknyi prémiumot. Jönnek aztán a hítelkérők is sorra. Legelőször a kerületnek az a nagy stilü kereskedője vagy iparosa jelentkezik, a kinek a város minden intézeténél van hitöle. Igénybe is vette azt csordultig, a mint igénybe veszi az ilj bank által készségesen nyújtóit hitelt is, leszorítván a kamatlábat, »dokuineutumai« és ékesszólása segítségével a minimumig. »Nem kerestünk ugyan semmit, mondja az igazgatóság, „de elhelyeztük a pénzt és szereztünk klienst". Jön továbbá egy másik »iparkodó* cég tulajdonosa, ki a szomszéd helységben székel. » Támogatni kell — mondják — mert vállalkozó, tevékeny ember; forgalmi tőkéje kevés ugyan, váltóin parasztok és ismeretlen kisemberek szerepelnek — de hisz lejáratkor beváltja a váltót ő maga ós a kamat nála nem játszik szerepet, tehát > lehet rajta keresni.* Jönnek a jelzálog-üzletek is. Vidéki, esetleg falusi házak tulajdonosai, kik a központban vagy a konkurrenciánál hiába jártak és azt mondják, hogy oda a »lassu eljárás* miatt nem fordulnak. Jönnekgyárteiepek, templom vagy iskolaépítő községek. Az igazgatóság a legnagyobb előzékenységgel tárgyal mindenikkel s bár a jó minták után alkotott alapszabályok néha akadályozzák a szabad mozgásban, keres és talál is »formát,« hogy a szabályok szerint tilos üzletet is megkösse. A mit törlesztéseskölcsönkép engedélyezni nem lehet, mert alapszabályellenes és a fővárosi jelzálogintézetre — annak pontozatai értelmében — át nem ruházható, azt esetleg „bekeblczett váltóhitel* alakjában alapszabályszerü három aláírással folyósítják. Az összeg nem nagy, a pénz biztos, >hisz be van táblázva* és az intézet eszközei megengedik, mert néhány hó multán a betétek meghaladják az alaptőkét és ugy is veszteséggel vannak — átmenetileg — elhelyezve a »nagy« takarékpénztárnál. Az a » veszteségre elhelyezett * egyre növekedő tőke folyton serkenti az igazgatóságot üzletek keresésére és a buzgóság nem is marad eredménytelen. Sikerül néhány »nagy* üzlet megkötése. Többnyire személyhitelekről van ugyan szó, de »feltétlenül biztos* mind, mert vagy az illető rokonai — jómódú, tisztességes emberek, adnak fedezeti váLót, vagy egy virágzó ipartelep képezi a jelzálogilag is biztosított fedezetet, vagy pedig a környékbeli pénzintézetek részvényei alkotják a részbeni vagy teljes biztosítékot. Ezek az üzletek többnyire jövedelmezők, a felek n.-m alkudnak és rövid néhány hó múlva alaptőke és betétek teljesen el vannak gyümölcsözőleg helyezve. Időközben az intézet más irányban sem volt tétlen. Körlevelek ezrei jelentették az egész megye és a határos megyék gazda-, kereskedőés iparos-közönségének megalakulását és különös üdvözlet ak mentek a fővárosi és szomszédos nagy ós kis városok pénzintézeteinek, közölvén a működés megkezdését ós felajánlván szolgálatait. Néhány nagy budapesti intézet az első évi mérleg annak idején való szíves beküldését kéri; mások — a kisebbek — a vidékről visszleszámítolási liiteli kérnek; de akad a felhalmozódott, nehezen elhelyezhető tőke e korszakában, már az új intézet első hónapjaiban is olyan, amely — persze kellő információk után — felajánl visszleszámítolási hitelt aránylag olcsó feltételek mellett. Ez ajánlatok kapórajönnek. Az új pénzforrás jóval olcsóbb a betéteknél, a tanúsított bizalom új lelkesedést és buzgóságot önt az igazgatóságba ós fokozott tevékenységgel gyarapítja a klienseket, az üzleteket. Az alaptőke 5—10% át kitevő egyes üzletek sűrűen köttetnek — kisebb és még ujabb pénzintézetek viszleszámítolás iránti kérvényei kedvezően ós mérsékelt nyereséggel intéztetnek el, a részvényesek kérdéseire pedig megelégedéssel terjesztik az örvendetes hirt, hogy az új bank vagy takarékpénztár dolga fényesen megy, nagy üzleteket csinál és már az első év eredménye ki fogja elégíteni a várakozásokat. Ha akad szakértő, a ki felemeli intő szózatát, mérsékletre, a tőkék mobilitására, bekövetkezhető kedvezőtlen fordulatra figyelmeztet; óvatosságot hangoztat a távolabb helyekről, esetleg a fővárosból jelentkező hitelkérőkkel, az improduktív (hivatalnokok, tisztek) hitelezésekkel szemben, akkor leszavazzák a »pessimistát,* a stheoretikust* és látszólag igazuk van, mert a budapesti bankösszeköttetés kritika ós válogatás nélkül fogadja el benyújtásaikat. Ha a túlságosan elszaporodott vidéki intézetek a klientéla körül folytatott versenyét tekintjük, lehetetlen annak demoralizáló káros hatását tagadnunk. A kereskedelmi ós ipari cégek egyenesen arra csábíttatnak, hogy túlságos hitelt vegyenek igénybe, minthogy az a cég, mely eddig, vagyoni állapota mértékében, 2 vagy 3 intézetnél adta be váltóit, most 4 vagy 5-nél fogja ezt tenni. Ez nem volna baj, ha csupán üzleti váltókról — rimessákról — volna szó ; legfeljebb megoszíanék az anyag és a kockázat is kisebbednék az egyes takarékpénztáraknál. De vegyük a dolgokat, a hogy a vidéken tényleg vannak. Ott a személyhitel tekintetében ép az ellenkező véglet járja, mint a fővárosban. A tárcák 60—80°/

0-át financiális természetű és bekeblezett váltók alkotják, melyek már természetüknél fogva, ritkán váltatnak be egyszerre, hanem lassú törlesztéssel, évekig újra és újra hosszabbíttatnak. De a vidéki intézetek egymás közötti versenyéhez hozzájárul a budapesti intézetek és magánleszámítolók versenye és ezzel súlyosbítja a helyzetet. Súlyosbítja egyrészt azzal, hogy a jobb vidéki cégektől direote igyekszik a váltóanyago,. megnyerni ós ezzel tovább is komplikálja a... illető vagyoni helyzetének és hitelüzelmeinek át tekinthetőségót. De a központ pénzáradata, mely a vidékre özönlik, főleg azzal árt, hogy a különben is sok esetben kellő szakértelem, tapasztalat és előrelátás nélkül vezetett vidéki takarékpénztárak igazgatóiban kellettnél túl neveli az önbizalmat, az elkapatottságot és szerény helyüket az ország hitelgazdaságiban nem engedi velük megismertetni, hanem hozzájárul ahhoz, hogy mindenik kifogyhatatlannak tartja eszközeit ós minden üzletet — a legnagyobbat is — megköihetőnek vél. A régi. nagy központi intézetek — igen helyesen — megmaradtak conservatív hitelezési politikájuknál és ezzel megnehezítik a gomba módra felburjánzó pénzintézetek boldogu lását. Az első évi mérlegtől, a betétek nagyságától és természetétől és főleg a váltóanyagtól teszik függővé a visszleszámítolási hitelt. Ezzel elérik, hogy elejétől fogva kellő mértékre szorítják az ill. bank vagy takarékpénztár működését, hogy a betétekjtermészetét az elhelyezés módjához viszonyítani tanítják és hogy végre — bekeblezett vagy financiális váltók visszavetése által — az új intézet vezetőit önkéntelenül arra kényszerítik, hogy » mobil* tartsák tőkéiket. Ez a konservatív politika azonban a II. és III. rangú központi intézetek és a magánleszámítoiók versenye révén ma már nem gyakorolhatja jótékony hatását. Hisz még a vidéki gócpontok pénzintézetei is — félreismervén hivatásukat — a megye ujabb hitel-csemetéinek sietnek felajánlani pénzkészleteiket, hogy a főv'rosi cégek utazói meg ne előzzék őket. Ezek után egy beállható pénzszűke kritikus állapotokat teremthet. Vegyük csak azt a várható, sőt remélhető esetet, hogy ipari és kereskedelmi tevékenysé-