Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-22 / 4. szám

XXIV, évfolyam Zalaegerszegi 1905 január 22. 4. szám. Előfizetési dij e Egész évre Fél évi;o . 10 K — f. 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Z1LÁMEGT Hirdetések : = Megállapodás szerint. Nyilttér soronként X K. Kéziratokat nem küldünk visaza ZALAVARMEGYEI HÍRLAP Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. Választások jegyében. (K) Minden emberi alkotást megtámad az idő. Örök érvényű igazságot emberi agy nem szülhet soha. Mikor egy-egy kiváltságos elme az igazság útjait keresi s azt hiszi, hogy megtalálta, nem lát a jövendőbe, amely az általa hirdetett elveket és igazságokat ledönti, ujakat állít a helyükre; uj eszmék, uj célok, más ideálok és törekvések születnek. A nemzetek történetében néhány évtized kis korszak, mégis mennyi alkotás, mennyi rombolás jelzi az eltűnő éveket! Mikor 1867-ben a király és nemzet egyetértése uj korszakot nyitott Magyarország fejlődésének, a legalkotmányosabb uralkodó s a nagy Deák azt hitték, hogy" örökéletű alapokat raktak le, amelyeken a nemzet haladhat, fejlődhetik s amely biztosítja a szabadságot, megvédi az országot a rázkódtatásoktól s a bizalmatlanság, a gyűlölség és elkeseredés helyére az egyetértés, a nemzeti munka, a jövendő nagyság magvait hinti el. Deák Ferenc sírba szállott avval a tudattal, hogy áldást hagyott maga után; örök igazságot, melyet a törvénytiszteletben és békesség szeretetében, a nemzet nagyságát biztosító munkában látott megtestesülni. És a nagy Deák sírja felett folyik a harc, amelyből már uj eszmék és uj célok bontakoznak ki, tagadásai mindannak, amit ez az újkori Cato nagynak, igaznak és örökéletünek vallott. A 67-es alap, a békesség alapja megingott. Aki tagadja az nem lát, vagy nem akar látni. Hogy üdvös lesz-e az országnak, ha ez az alap romba dől; hogy áldást hoz-e ránk, vagy átkot az uj átalakulás, amelyet sokan remélnek, amelytől sokan félnek, az a jövendő méhébe van elrejtve. Sejteni sokat lehet, tudni semmit. A politikusok, államférfiak, hazafiak százai gondolkodnak a probléma felett s bizonyosan azoknak van igazuk, akik nem mernek vakmerő Ítéleteket hangoztatni. Nem az én igénytelen tollamra való ennek a nagy kérdésnek a fejtegetése. Nem politikai, hanem tisztán érzelmi momentum vezetett ebez a tárgyhoz. Vármegyénkben a legtöbbször s talán legnagyobb joggal hivatkozunk mindig Deák Ferencre. S mikor ennek a bölcsnek, ennek a felségesen tiszta jellemű férfinnak alakja feltűnik előttem, szinte lehetetlennek tartom, hogy egy fél század romba tudja dönteni mindazt, amit alkotott; el tudja pusztítani, túl tudja szárnyalni azokat az eszméket, amelyeknek életét, tudását, bölcsességét szentelte. Egy egész nemzet bölcse, az egész világ tisztelt alakja volt, akinek szavaiból szedték a közjogi és politikai tudást. Külsőségekben egyszerű táblabíró, tudásban és tanácsban királyoknál hatalmasabb, aki nem hajolt lefelé, hogy a népszerűség virágait szedje, nem kapaszkodott fölfelé, hogy a hiúság vásárán csillogó cafrangokat szerezzen igénytelen atillájára. Hivatkozunk rá lépten-nyomon. De csak akkor, ha nevének fényében jól esik sütkérezni. Manap azonban az ő útjain való járás egyéni áldozatokat követel s mindinkább kevesbedik azoknak a száma, akik olyan joggal mondhatnák magukról, mint a nagy Deák: Et si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae. A napi politika forgatagában nyugvó pont volt Deák Ferenc emlékezete. Ma már fájdalmas érzés vegyül az emlékezetbe, mert úgy látszik, mintha pártok kockája volna mindaz, amit a corpus iurisba irt az ő bölcs keze. Meddő lett volna a munka s évtizedek szük határai között kimerülne a bölcsesség? Én nem hiszem. Deák lelke visszajön újra békét teremteni. De addig sok harcon gázolunk keresztül A rabszolga. Hermann Ézsaiás a hires tudós, egyike volt azoknak, akiknek a neve sohasem mulhatik el nyomtalanul s nem törölődhetik ki a történelemből. Minden egyes munkája fejezet volt az emberi haladás ós művelődós történelmében. Áldásos munkásságáért azok közzó sorozták, a kiket — mint a nemzet halhatatlan nagyjait — közszeretet, bámulás, szinte imádat vett körül. Természetes dolog, hogy lépéseit, életének minden mozzanatát közfigyelem kisórte és általános volt a sajnálkozás, mikor a hires tudósról kiderült, hogy a legboldogtalanabb családi életet kell végig élnie. Évtizedekkel öregebb volt az asszony, aki pokollá tette Ézsaiás úr életét. Boldog volt Hermann olyankor,* ha valami ürügy alatt meg tudott szökni a családi tűzhely mellől e vagy egy kedélyes kis korcsmában, vagy a klubban tarokkozva, barátai közt tölthette el az időt mindaddig, mig a cseléd órahosszanti keresés után reá találva tudtára adta, hogy a nagysága sürgősen haza hivatja. Vérig tudta ez az asszony Hermannt bosszantani. Elég volt egy-egy nem tetsző szó s már készen volt a családi perpatvar egyik legszebb példánya. A jó öreg tudós pedig wirte mindezt anélkül, hogy valaha zokszóra n}ilt volna az ajaka. Tudta, hogy úgyis hiába minden panasz, minden ellenkezés. A csendes türelem s a megszokás által keletkezett békés nyugodtság használhatott neki csupán. Ez a megadás annyira ment már a legutolsó időkben, hogy Hermann állandóan ott hordta a kabátja zsebében a felesége kedvenc parfümjét, nehogy észrevegye rajta a füst szagot, papucsot húzott fel a szobába lépés előtt, nehogy bepiszkolja a szőnyeget, maga szaladt az orvosért, ha őnagysága ájuldozva, halálos fájdalmakhoz illő hangon jelentette ki, hogy migrénje van. Egyszóval elkövette mindazt, a mit a legrémesebb papucs uralom alatt álló embernek a békesség kedvéért el kell követnie. Egy szép napon azután bevonták fekete posztóval a nagy ház kapuját. A »sárkány* mint a hogyan a mi tudósunk szólítá az ő kedves életpárját, elszállt magasabb és jobb tájékra. Hermann fekete ruhát öltött fel és egész nap mást se csinált, mint vagy megilletődötten állt a koporsó előtt, vagy fogadta a részvótnyilatkozók nagy tömegét. Mikor ezrek gyászoló részvéte mellett elindult a megboldogult az utolsó útra, Hermann bizonyos eltompultsággal nézte az egész gyászpompát. Csak a mikor lehullottak az utolsó göröngyök, akkor kezdett gondolkozni, mi is lesz ezután. Alig tudta elképzelni, hogy is fog lefolyni az ő óletének hátra levő része. Ü a ki eddig fogoly volt, most szabad lett a szó legteljesebb értelmében. Nem kell ezután orvosért szaladgálnia, ott tölti el az idejét, a hol akarja, azt tesz a mit akar. Másnap már hajnaltájban került haza a sáros utcáról, piszkos cipőkkel. Az első pillanatban megakarta tenni a szokásos óvintézkedéseket, a másikban azonban már eszébe jutott, hogy most már minden szabad . . . Kimondhatatlan lelki gyönyörűséggel ment azután be a szobába szivarral a szájában, kéjjel törölte bele a lábait a drága szmyrna szőnyegbe s reá verte a szivarja hamuját éppen a szalón asztalára. Néhány hétig beállott az öreg a legviharedzettebb lumpok közé. Nap-nap után a hajnal vetette haza. Szinte tobzódott a szabadságban. Később azután vége lett mindennek. Megunta mindezt. Ugy járt, mint a fiatal gyerek, a ki egyszerre beleszabadul a szabad életbe s a megcsömörlésig élvezi azt. Beállott újra a rendes élésü, szolid emberek közé. Újra erőt vett rajta a régi megszokás érzése a legaprólékosabb dolgokban is. Egy szép napon pedig megtörtént az a fura dolog, hogy Hermann Ézsaiás újra megnősült, elvette a házvezetőnőjét, a ki már erősen benne járt a negyedik X-ben. Az új asszony csak annyiban külömbözött a Mai számunk 10 oldah