Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-11 / 24. szám

1905 junius 11. »Zalamegye Zalavármegyei Hírlap* —*————————— — - — - 9 5. V^óczé )\ntal hegedűje. Kóczé Antal hegedűjén búsan szól a nóta, Olyan régen hallgatom már magamba vonulva! Muzsikaszó, hegedűszó, kiárad az éjbe: „Te vagy, te vagy barna kislány, szemem lelkem [fénye." Árva szívem feldobog a bús hegedűszóra Eszembe jut a sok eltűnt édes boldog óra, Lopd be magad bájos nóta, Klárikám szívébe: „Te vagy, te vagy barna kislány, szemem lelkem [fénye." 6. Szerenád. Barna képű cigánylegény Vedd elő a szerszámodat, Gyere velem, állj meg velem Egy virágos ablak alatt; Aztán húzzad lassan Hogy könnyet fakasszon, Hadd sírja ki ott benn magát Az én szép angyalom. Muzsikaszó, hegedűszó Tölti be a sötét éjjet, „Koszorúdból tépj ki egyet Tépd ki a kék nefelejtset.

1' Oda btnn is, kinn is, Könny pereg az arcon A nótádra — szép Klárikám Drága kis angyalom. 7. Válás. Kis hófehér kezét Megsimogattam És így szóltam hozzá Esdő szavakban: A kit úgy imádok Kis Klárikám! Ha elmegyek innen Gondolsz e rám ? Ha elfeledsz, érted Megöl a bú, Lásd a szívem már is Oly szomorú. A szívemre borult Egy könnyet ejtett S aztán odatűzött Egy nefelejtset. 8. £gy szőkéhez. „Ha elmegyek szőke kislány Gondolni fogsz-e reám ?* „Még nem tudom. Még most talány Ha jós volnék, úgy tudnám." „Hát én? . . . kérded érzelegve. „No csak nyugtasd meg magad! Rád gondolok míg más szőke Vagy egy barna nem akad." fjanlke €mil. A mi olasz vezetőnk. Mark Twalnből. Imádom Michel Angelo hatalmas géniuszát; ezzel kapcsolatosan akarok pár szót megjegyezni Michel Angelo Buonarotti felöl, a ki nagy volt a költészetben, a festésben, szobrászatban, architektúrában; — nagy mindabban, a mibe belé kapott. De nem óhajtom Michel Angelót a reggeli, a lunch, az ebéd, a tea, a vacsora mellé és mindemez étkezések ideje közé. Alkalom adtán szeretem a változatosságot. Genuában ő alkotott mindent; Milanóban ő alkotott mindent, vagy az ő tanítványai. Ő alkotta a Como tavát. Páduábau, Veronában, Yelenczóben, Bolognóban ki hallott valaha másról a vezetőktől, mint Michel Angeloról ? Flórenzben mindent ő festett ós majd hogy mindent nem ő teremtett; mert ha már nem is ő teremtett valamit, legalább annak alkotásánál, kedvenc sziklapadján ülve nézte annak megteremtését. A vezetők ezt a szikla padot is szokták mutogatni. Pisában is ő teremtett mindent, csak éppen a jó öreg puskaporos tornyot nem, de ha lehetett volna, ezt is neki tulajdonították volna, ha oly borzasztóan ki nem ferdítették volna a tengelyéből. ő teremtette meg a levornói kikötőt és ő alkotta Civita Vechiábau a vámház szabályozást. Hanem itt — Rómában, — már hajmeresztő a dolog. Ü alkotta a Szentpóter templomát; a pápát, a Pentheont; a pápai zuávok egyenruháját, a Tiberist; a vaticánt, a Colosseumot, a tarpeji sziklát, a Barberint palotát; laterani szent Jánost, az appiai utat, a hét halmot, Caracalla fürdőit, Claudius vízvezetékeit, a oloaca maximát s ő, az örök halhatatlan teremtette meg az örök várost és hacsak minden könyy ós minden okirat nem hazudik, mindent ő festett benne. Dániel barátom egy ízben már e szókra fakadt a mi vezetőnkhöz: elég, az istenre, elég! Ne szólj tovább; rongy az egész; valld be mindjárt, hogy a teremtő egész Itáliát Michel Angelo tervei után osinálta. Életemben oly őszinte megnyugvást nem éreztem, szívem oly hála érzéssel így el nem telt, mint a tegnapi napon, amikor azt hallottam vezetőnk ajkairól, hogy Michel Angelo már meghalt. Yalahogyon sikerült kivallatnunk vele. A vatikán terjedelmes oorridorjaiuak mértföldnyire terjedő kép és szobor csoportozatain és még husz más ily kép és szobor osoportozatokon keresztül futtatót bennünket; mutatta asixtini kápolna nagyszerű festóseit, a sok freskót, majdnem kivétel nélkül Michel Angelo műveikónt. Ezért játszottuk meg vele azt a tréfát — agy lágyult őrületes kérdéseinkkel, amelyekkel vezetőnket a dühödtségig izgattuk. Ezek a nyomorú teremtések sohasem panaszkodnak ós a saroasticus iránt fogalmuk sincs. Egy szobrot mutat ós mondja: »Statu bronzoc. (Bronz szobor.) Közönyösen tekintjük meg; doktor barátom kérdi: Michel Angelotól való? — Nem, nem tudom. - Aztán a régi fórum romanumot mutatja. A doktor újra kérdezi: Michel Angelotól? A vezetőnk mgdermedve bámul ránk; nem, ezer évvel az ő születése előtt létesült. Következett egy egyptomi obeliszk ós az uj kérdés: Michel Angelotól? — De mon Dieu, gentilmen! Hisz ez nála kétezer évvel idősebb! Ilyenforma kérdéseinkkel annyira kihoztuk sodrából, hogy ugy látszott, hogy már nem hajlandó egyátalán valamit mutatni nekünk. A szerencsétlen minden erejét megfeszítette, hogy valamikép megértesse velünk, hogy Michel Angelo a világ csak egy részének megteremtéséért felelős, de alig járt fáradozása eredménnyel. Tanulmányozásokkal és látványosságok megtekintésével túlterhelt agyunknak és szemünknek kellett valami kis szórakoztatás, ha csak megőrülni nem akartunk. Hát csak szenvedjen érte a mi vezetőnk. Ha ő ebben nem találja kedvét, annál roszabb reá nézve. Mi megleltük azt. Néhány megjegyzést kell e helyütt mondanom az európai vezetőkről, e szükséges roszról. Sokan óhajtottak volna nélkülök ellenni, de tudva, hogy ez a lehetetlenséggel határos, egy kis tréfát akartak mulattatásul velük űzni, kárpótlásul a társaságuk elszenvedéséért. Mi is ezt kíséreltük meg ós ha a mi kísérleteink bevállottak, okuljanak azokból mások. Genovai vezetők örömmel kapnak amerikai társaság után, mert jól tudják, hogy ezek annyira megbámulnak egy Columbus emléket, amely bennük sajátszerű érzéseket ós indulatokat kelt fel. A mi vezetőnk ugy körültáncolta, mintha egy drót matracot nyelt volna. Csupa lelkesedós, csupa türelmetlenség. Azt mondja: — Gentilmen! Jöjjenek velem, csak jöjjenek. Megnézzük Columbus Kristóf levelét! Ú maga irta; az ő sajátkezű írása; csak jöjjenek! Elvitt bennünket a városházára. Egy tuoat kulcscsörgetés és zárfelnyítás után előttünk feküdt a fakult régi dokumentum. A vezető szemei osak ugy csillogtak. Körültánoolva bennünket, tapogatta az avult pergamentet. — No mit mondtam, uraim! Hát nem ugy van? Tessék, Columbus Kristóf saját kézirása; az ő saját írása! Hidegvérrel tekintettük meg. Doktor barátom egy kicsit még gondosan vizsgálta s aztán minden érdeklődés nélkül szólt vezetőnkhöz: — Hogyan, Ferguson? micsoda nevet mondott ön? Ki volt az, aki ezt irta? — Columbus Kristóf, uram ! A nagy Columbus Kristóf! Újra gondosan megvizsgálta az okiratot. — És csakugyan ő maga irta ezt? — Ha maga irta-e? Ez kérem Columbus Kristófnak saját kézírása, saját maga által aláírva ! Ekkor a doktor letevó az írást, mondja: — Nohát én láttam már tizennégy éves gyermeket Amerikában, akiknek ennél sokkal jobb írása volt. — De ez az írás a nagy Columbus . . . — Bánom is én akárki az! Elég az hozzá, hogy ez a leggyalázatosabb ákombákom, amit valaha láttam. S ne higyje, barátom, hogy mivel idegenek vagyunk, hogy bennünket lóvá tehet. Nem vagyunk mi bolondok. Ha tud valami érdemes írást mutatni, hát csak elő vele; ha pedig nem, mehetünk odébb. Odébb álltunk; vezetőnk láthatólag meg volt zavarodva, de még egy próbát kísérelt meg. Azon hiszemben, hogy amit mutatni szándékozik ezután, majd megtör bennünket, mondá: — Uraim, hát osak jöjjenek velem. Nagyszerű dolgot, fölséges dolgot mutatok majd önöknek. Columbus Kristóf szobor alakját; tündéri, bámulatos, gyönyörű! Igazán szép szoborhoz vitt bennünket. Hátra lépett ós nagyszerű arcokat vágott. — Nos, gentilmen, hát nem nagyszerű, nem bámulni való ? Ez Columbus Kristóf szobra; gyönyörű szobor, gyönyörű talapzat. A doktor orrára igazította az ily alkalmakra szánt csíptetőjét. — Hogy is mondta, kérem, hogy kinek hivták ezt az urat? — Columbus Kristóf, a nagy Columbus Kristóf, uraim! — Hm, Columbus Kristóf, a nagy Columbus Kristóf. Hát aztán ki volt az? — De az ördögbe is, felfedezte Amerikát; — Amerikát ő fedezte fel! — Ő fedezte fel Amerikát I No ee az állítás aligha felel meg a valóságnak. Mi magunk is éppen amerikaiak volnánk, vagy mi? É8 ezt most halljuk először. Hm, Cclumbus Kristóf; igazán csinos név és — és él még? — O! oorpo di Bacco! annak már háromazáz esztendeje! — Hát miben halt el? — Nem tudom, honnan tudjam ón azt? — Talán kanyaróban ? — Uraim, ezt ón nem tudom; egyátalán nem tudom, miben halt meg. — Lehet, hogy himlőben? — Lehet, lehet, de én ezt nem tudom; lehet, hogy másban halt meg. — Élnek a szülei még? — Lehetetlen! — Aztán melyik itt a szobor ós melyik a talapzat? — Szűz Máriám! Hát ez itt a szobor, ez pedig a talapzat. — Ah, látom, csakugyan; igazán szerencsés ötlet, ügyes megoldás. Mondja kérem, első esetben van ez az ur szobor talapzaton ? Ez a tréfa kárba veszett egy nem amerikaira; vezetők nem érik fel az amerikai tréfa finom élét. Mi azt római vezetőnk részére érdekessé tettük. Tegnap ismét, három órát töltöttünk a Vatikánban, a csodák e bámulatos világában. Alig voltunk képesek érdeklődésünket, bámulatunkat eltitkolni, ami sokszor nem is lehetséges. Nekünk némileg sikerült, ami másnak a vatikáni muzeumokban még nem. Vezetőnk egyszerűen megveszekedett; majd lejárta a két lábát, hogy valami kiválót hajtaon fel számunkra; kimerítette miden találékonyságát érdekünkben, mind hasztalan. Nem csodálkoztunk mi semmin sem. Utoljára tartogatott egy egyptomi királyi múmiát, talán a világon a legjobb állapotban levőt, amiről azt hitte, hogy ennél nzgyobb csodát már valóban nem mutathatott nekünk. Ehhez vezetett bennünket; némileg visszatért lelohadt lelkesedése, oly biztosra vette a hatást. — íme, gentilmen, egy múmia! A doktor csíptetőjét oly csendes nyugodtsággal helyezte orrára, mint máskor. — Mit mond, Ferguson, mi ennek az uraságnak a neve? — A neve ? Nincs ennek semmi neve! Ez egy múmia, egyptomi múmia ! — No igen, igen. Itt született ? — Dehogy is; egyptomi múmia!