Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-15 / 3. szám

1905 január 15. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 7 Ne szaladgáljunk utópiák után, hanem dolgozzunk s igyekezzünk azon eszközök segélyével boldogulni, melyek rendelkezésünkre állanak. Ilyen eszköz pedig par excellence az olcsó a ma már minden vidéki takarékpénztárnál is elnyerhető jelzáloghitel 1 Deák Gyula. Rézkapcsos bibliák. Az, aki nekem ezt a történetet elbeszélte, nem azért tette, hogy a csabai nép lelkét magyarázza. Ó maga is csábai volt. Az apámnál szolgált mint béres. De amellett filozófus lélek volt a parasztiskolából. Ezt abból sejtem, hogy ahol és amint tehette, kerülte a munkát, lehetőleg messzire. Talán három izben szolgált nálunk. Mikor megunta a mezei munkát, a megye szolgálatába lépett. Perzekutor lett. Sokszor láttam dolmányban, rájthuzliban szolgálni a csabai piacon. Lomhán, megfontoltan lépkedett. Ilyenkor irigyeltem a betyárokat. Milyen kényelmes életük lehet, ha a perzekutorok olyan lusta tempóban lépkednek, mint Rohoska Mihály. Mert úgy hívták a derék embert, aki nekem az alábbi történetet elbeszélte. Szegény, már rég künn pihen a lutheránus temető akácai alatt. De ón máig is szeretettel gondolok reá. Hogy mikor történt az az eset, melyet Rohoska elbeszélt, arra nézve kevés tájékoztató adattal szolgált. O is az apjától hallotta kisgyermek korában. Ezt egybevetve életkorával, ilgy sejtem, hogy a mult század negyvenes éveiben zajlott le a viharos esemény. Ha a csabai nép között költők születnének, bizonyára dalba foglalták volna azt a romantikus történetet. De a osabai anyák sokkal okosabbak, semhogy költőket izüljenek. Inkább hatökrös gazdákat. A talaj sem alkalmas a költők okszerű fejlesztésére. Nagyon jó buza terem itt 8 a legutolsó csabai napszámos is jobb kenyeret eszik, mint például Norvégiában a költő fejedelem. Ahol nincs kenyérnyomor, ott szunnyad az isteni szikra. Mikor egysier a nővérem egy hatalmas kenyeret küldött nekem, a leányaim nem tudtak eleget enni belőle. Minden fal°.t után csodálkozva néztek rám 8 kérdezték: „Papa, hogy tudtál te Csabáról eljönni?" Ezen magam is sokat gondolkoztam, de ez nem tartozik ide. Ismétlem, a mult század negyvenes éveiben törtónt. A jó csabai nép izgalmas napokat élt. Egy vakmerő rablóbanda tartotta rettegésben. Közvetlenül Csaba alatt tanyázott s az orosházi országúton garázdálkodott. Oten-hatan voltak, már némelyek esküdtek, hogy harminonál is többet láttak. — Bizony jó, — hagyták helyben a többiek. Nem is lóháton, ahogy tisztességes betyárokhoz illik, hanem kocsin jártak. Másban is eltértek a betyárhagyománytól. Nem loptak lovat, tehenet, nem hajtottak el juhokat, sertéseket, csak pénzt szedtek el az emberektől. Készpénzt, valutát. A készpénzt senki sem szerette odaadni. Legkevést az olyan szorgalmas, takarékos nép, mint éppen a csabai. Már hetekig, hónapokig tartott ez a gazdálkodás. Az emberek rettegve lépték át a város határát, mert az átkozott rablók éjjel-nappal talpon voltak. Evidenciában tartottak minden embert, akinél egy kis pénzmag föltételezhető volt. A csabaiak kezdték unni ezt az állapotot. Deputáció ment a csendbiztoshoz. A deputáoió vezetője, az öreg Zelenyánszky, tiszteletteljesen fölkérte a csendbiztos urat, hogy ne sajnálna valami módon a tűrhetetlen állapoton segíteni. -— Már nem is merünk a tanyára menni, — kookáztatta meg alázatosan. A csendbiztos keményen rárivalt a deputációra, hogy ne avatkozzék a hatóság dolgába. A hatóság nagyon jól tudja, hogy mit kell ilyen esetben tenni. Nem kér senkitől tanácsot. Menjenek Isten hirével s ha még valaki ilyen panasszal alkalmatlankodik, hát azt lehúzhatja és huszonötöt veret reá. Ne tessék ezen csodálkozni. A hatóság mindig ilyen volt. Nem szereti, ha dolgaiba beleártják magukat. Az ilyesmi csökkenti a hatóság tekintélyét. Pedig a tekintélyre szüksége van a j hatóságnak. Nemcsak magáért, hanam a köz- j csend érdekében is. Ha nem volna hatósági j tekintély, csinálni kell mesterségesen. A deputáció mégis leverten távozott. Éppen az nap hallatszott, hogy Reisz Dávidot kirabolták az orosházi országúton. Husz ezüst tallért szedtek el tőle. Ezt mindenki borzasztónak találta, csak Reisz Dávid nem. Oka volt reá, hogy könnyen vegye a kalandot. Azelőtt egy esztendővel ugyanis egy cigány lócsiszár becsapta a gyulai vásáron. Hamis ezüst tallérokkal fizetett. Mikor Reisz Dávid megtudta, hogy hamis pénz van nála, nagyon nyugtalan lett. Mit tegyen? Eldobja? Ehez nem volt elég ereje, elég hősiessége, elég szive. Hiába a pénzt, a készpénzt, még ha hamis is, sajnálja az ember az ablakon kidobni. Mikor azonban kirabolták s elszedték tőle a veszedelmes ércneműt, megkönnyebbütten sóhajtott föl: Hála Istennek! Legalább nem csuknak be hamis pénz terjesztése miatt. Az állapot nem javult. A rablók makacsul kitartottak Csaba környékén. Hallatszott ugyan, hogy néha elkalandoztak Szarvas, Orosháza és Tótkomlós alá, de a központi telep Csaba maradt. Végre egy incidens lényegesen változtatott az áldatlan állapoton. Az incidens Valastyán Dorka, egy szépségéről hires menyecske hozta létre. A nevezett hölgynek mindennap, mikor az éj leszállt, valami sürgős, halaszthatatlan teendője akadt egy bodzási tanyán. Hogy micsoda, azt nem tudom. Az ilyen dolgot nem jó a történeti félhomályból elővonszolni. Az azonban kétségtelen, hogy Valastyán Dorka egyik éjjeli sétája alkalmával találkozott a rablókkal. ő maga dicsekedett el vele. Ez a Valastyán Dorka, úgy látszik, nyilt, egyenes karakter volt. Egy szóval sem tagadta, hogy a rablók a találkozás alkalmával megölelték, megcsipkedték és megcsókolgatták. Ezt különben mindenki természetesnek találta. A rablók végre ie nem trappista barátok, viszont Valastyán Dorka szemrevaló, kívánatos menyecske volt. Amellett liberális. De az emberek kíváncsisága nem ismer határokat. Mikor a szép menyecske kalandjának hire kelt, a szomszédok mindenféle kérdésekkel ostromolták. Részleteket kértek tőle. Az öreg Lepény főleg azt tudakolta, hogy mit beszéltek a zsiványok ? — Mindenfélét, — válaszolta Valastyán Dorka mélyen elpirulva. Az öreg Lepény tovább firtatta: — De hogy értetted a szavukat, mikor te nem is tudsz magyarul ? Valastyán Dorka nagy szemeket meresztett, aztán bájos egyszerűséggel folytatta: — De hiszen tótul beszéltek! — Tótul? — Persze. Mind tótok. Mondták. Nógrádból valók. Csak tudom. Az öreg Lepény még egyszer föltette a kérdést. Hangja űnnepiesen csengett: — Ide vigyázz Dorka. Igazán felelj. Csakugyak tótok azok a zsiványok? — Ha mondom. — Akkor jóvan, — mondta az öreg Lepény kiegyenesítve derekát. Még az este összeszedett hat embert, kiket vasvillával, kaszával és ásóval fölfegyverzett. Elmentek a rablókat keresni. Nem éreztek semmi félelmet, aggodalmat, vagy ahoz hasonlót. — Hiszen, — magyarázta az öreg Lepény, — tótok. Hajnalban meg is találták őket a meggyesi csárda előtt. Éppen szekérre akartak ülni. Ebből semmi sem lett. Az öreg Lepény és társai rájuk rontottak. A harc rövid és heves volt. A megtámadott bunyikok nem tudták megérteni, hogy a csabaiak honnan veszik egyszerre a hősiességnek azt a csodás mértékét, amellyel hátokat, fejüket véresre verik? Nos, a zsiványok az első összetűzés után gyáván, nyomorultan megfutottak. Valószínű, hogy meg sem állottak a nógrádi hegyek aljáig. Az öreg Lepény pedig nyugodtan lépkedett haza embereivel. Mintha csak valami mezei munkáról tértek volna meg. Egyik sem csinált virtust belőle, hogy a rablókat elkergették. Hiszen csak tótok. — Ha mi azt előbb tudtuk volna! — mondotta az öreg Lepény fejcsóválva. A rend ós nyugalom helyreállt. Akinek pénze volt, az ismét zavartalanul örülhetett neki. Egykét hónap múlva el is felejtették az egészet. Azaz nem egészen. Tötént ugyanis, hogy egy szép vasárnapon Kitka Mátyás, kinek Fényesen volt a tanyája, bejött ötödmagával a városba istentiszteletre. Elvégezvén az ájtatosságot, visszamentek a fényesi tanyára. Lassan, nyugodtan haladtak, beszélvén az örök témáról, az idők járásáról. Még magasan állott a nyári nap, mikor a Kőrös mellett elhúzódó füzesből három gyanús alakot látnak kilépni. Mindegyik kezében duplapuska volt. Nem lehet kétség kilétük iránt. Kitka megállította társait, kik közt Rohoskának az apja is volt. — Nézzétek, — mondotta, — megint itt vannak ezek a zsiványok. — Az ám! — Nohát, — folytatta az öreg Kitka, — most nincs kegyelem, agyonütjük őket. Jertek! Azzal úgy, a hogy voltak, fegyvertelenül megtámadták az állig fölfegyverzett zsiványokat. Azaz volt fegyverük, a rézkapcsos, vaskos bibliák. Azzal ütöttek, sújtottak. Mindegyik egy bibliai Sámson erejét érezte karjában. A harc kemény volt. A megrohant zsiványok veszettül védelmezték magukat. De hasztalan. A bibliák rezes hegye úgy kopogott a fejeken, mintha menykövek sújtottak volna. Az egyik zsiványt agyon verték, a másik kettő véres fővel megadta magát. Kitka bevitte őket Csabára s átadta a csendbiztosnak. A halottat is, a sebesülteket is. A csendbiztos hivatalos mogorvasága enyhült egy kissé. — Jól tettétek, — mondotta, — ámbár reggelre magam is behoztam volna őket. Mikor a csendbiztos vallatni kezdte az elfogott zsiványokat, Kitka nagyot nézett. Kisült, hogy nem tótok, hanem magyarok Biharból. Mikor késő este hazafelé bandukolt társaival, szótalan, magába merült volt. Azon a helyen, ahol a hős tettét elkövette, megállott s odaszól Rohoskának : — Te, Maró, jó ám, hogy nem tudtuk, hogy magyarok. Zöldi Márton. Henneberg-selyem csak közvetlen ! fekete, fehér és szines 60 krajcártól 11 forint 35 krajcárig meterje blúzoknak és ruháknak való. Bérmentve és már vámmentesen házhoz szállítva. Gazdag mintagyüjtemény postafordultával. Henneberg selyemgyára, Zürich. Piaczi Araink a legutolsó hetiiftsá/on 60 Jűlogrammoniini. búza rozs árpa zab tengeri burgonya lóher minőség fizerir/. Kor.-tói Kor.-l| 9.40 9-50 7.10 7.40 7-— 7.10 6 45 6.65 Felelős szerkesztő: dr. Csák Károly. Társszerkesztő ós kiadó : Udvardy Ignác. 913/v. 1904. szám. Árverési hirdetmény. Alulirt kir. bir. végrehajtó az 1881. évi LX. t.-c. 102. §-a értelmében ezennel közhírré teszi, hogy a zalaegerszegi kir. járásbíróság 1904. V. II. 13. számú végzése által Misoga Sándor budapesti lakos végrehajtató javára id. Mayer István novai lakós ellen 908 korona 40 fillér tőke, ennek 1899. évi február hó 20-tól járó 5% kamatja, ugy járulékai erejéig elrendelt kielégítési végrehajtás alkalmával bíróilag lefoglalt 1203 K-ra becsült bútorok, vadászfzgyver, kocsi ós lószerszámból álló ingóságok nyilvános árverés utján leendő eladatása elrendeltetvén, ennek a helyszínén, vagyis Novában leendő eszközlésére 1905. január 14-ik napjának délelőtt 11 órája határidőül kitüzetik és ahhoz a venni szándékozók ezennel oly megjegyzéssel hivatnak meg, hogy az érintett ingóságok ezen árverésen az 1881. évi LX. t.-c. 107. §-a értelmében a legtöbbet ígérőnek becsáron alul is eladatni fognak. Az elárverezendő ingóságok vételára az 1881. évi LX. t.-c. 108. §-ában megállapított feltételek szerint lesz kifizetendő. Zalaegerszeg, 1904. évi december hó 19-én. Nemes Sándor, kir. bir. végrehajtó.