Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-15 / 3. szám

1905 január 15. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 3 kat, gázharangot, amely a szabálytalanságot jelzi. Tény, hogy a robbanások legnagyobb része ilyen kis telepeken, üzlethelyiségeken stb. történt. Nálunk pedig divattá vált ezeknek a házi telepeknek a berendezése. Igaz, hogy olcsók, igaz, hogy kezelésük könnyű s a hozzá értőknek nem veszélyesek, de a legkisebb könnyelműség is megboszulhatja magát. Kétségtelen, hogy az acetylén szép világítást szolgáltat; az is bizonyos, hogy olcsó; de a fentiekből, amelyek pedig a robbanás veszélyét nem tüntetik fel nagyobbnak, mint amekkora, az is kitűnik, hogy különösen magánházakban és üzlethelyiségekben felállított telepeknél a robbanás igen is könnyen bekövetkezhetik. Központi telepeknél a veszély csak a telepet ós környékét fenyegeti közvetlenül, de házi telepeknél már a megvilágított helyiségeket is. A technika haladása természetesen tökéletesítette azokat az eszközöket, amelyekkel a veszélyt meg lehet előzni, de a példák azt mutatják, hogy ezek az eszközök és óvó rendszabályok még mindig messze állnak a feltótlen biztosságtól. De tekintsünk el a veszélytől. Még ha teljesen ki volna is zárva minden veszedelem, akkor is a villamosnak adnak elsőbbséget a kényelmi és közgazdasági szempontok. Elvitathatatlan, hogy a villamos világítás a legkényelmesebb, mert a világító eszközök nagyon kevés tisztogatást igényelnek, nem kell gyújtogatni stb. Egészségi szempontból legjobb azért, mert nem melegít s a szobában levő oxigént nem kevósbíti, nem füstöl, bűzt nem terjeszt, mint pl. a véletlenül nyitva felejtett, vagy akár a gyermekek által játékból kinyitott vezetékből kiömlő acetylén. Közgazdaságilag fontos lehet ránk nézve a villamos telep azért is, hogy a kisipar, vagy gyári üzem részére motorikus csőt szolgáltat. Ma még ninos ugyan kilátásunk arra, hogy az ipar terén igénybe vegyék nálunk is a villamos áramot, de lehet a jövőben. A meglevőt fejlesztieni pedig már nem nehéz dolog. Nézetünk .szerint tehát osak a pénzügyi szempont lehet a döntő abban a kérdésben: legyen-e villamos világításunk vagy ne. Nagyon természetes, hogy ha akár a városnak, akár magánosoknak súlyos megterheltetósével jár a telep létesítése, vagy túlságosan drága lenne a világítás, akkor le kellene mondanunk a kényelemről. Ebben a tekintetben azonban megnyugtató értesítést kaptunk. A villamos drágább ugyan a petróleumnál s az acetylénnél, de nem oly lényegesen, hogy számottevő lehetne. Sőt ezt a külömbséget helyes gazdálkodás s az árammal való takarókosság mellett teljesen el lehet tüntetni. A közönség minden esetre helyesen teszi, hit az acetylén iránt táplált lelkesedését mérsékli — Én is. — És megesküszöl, hogy az ón kicsike kis feleségem akarsz lenni ? — Csitt! — suttogta a leány túláradó boldog arccal és a fiatalember szájára tette kezét. — Hát ne mondjam ? A leány csak tagadólag intett fejével és nem felelt, pedig oly szívesen hallgatta. — Kedves Sárikám, az ón kis feleségem . . . igen ? — Hiszen . . . — Hát arra gondoltál-e valaha, hogy mily szép lesz akkor az élet? — Ugy néha . . . — En dolgozó szobámban leszek, itt-ott bejösz hozzám, beszélgetsz velem, megcsókolsz, azután mindketten újra munkához látunk . . . — Ah mily bolondos vagy; tígy beszólsz, mintha már ugy volna? — Nem szeretnéd? — Óh édes Istenem. — Igen úgy lesz, úgy kell annak lennie . . . Az ifjú leány kételkedve, de mégis reménykedő bizalommal bámult fel a csillagok milliói közé. A csillagok pedig visszamosolyogtak a boldog gyermekre ós ő elmerengve, alig hallhatóan ismételte: — Igen . . . úgy lesz . . . addig, amig a villamos világításra vonatkozó adatok kéznél lesznek s kiszámíthatjuk, érdemes-e házitelepekkel vesződni akkor, amikor talán alig számba vehető áldozatért a legkényelmesebb világítást kaphatjuk. Karcolatok. (Stylus curiális.) Az élő nyelv örökké fejlődik. Teljesen befejezett nyelvek csak azok, amelyeket holt nyelveknek neveznek, amelyeket valaha nagy ós hatalmas, később azonban elpusztult népek után maradt emlékekből szedett össze és őrzött meg a tudomány. A szanszkrit, a héber, görög, latin nyelvek meg vannak halva. Nem gazdagodhatnak, de nem is szegényedhetnek. Mindegyik ezredévekig élt, amig kifejlődött és történelmi emlékké, tudományos kincsesé váltc^zott. Az élő nemzetek nyelvének fejlődőse, formákban és kifejezésekben való gazdagodása, tökéletesedése sohasem szünetel addig, mig a nemzet él. Minél régibb valamely nép kulturája, annál tökéletesebb a nyelve is. A mi nemzeti kulturánk nem oly régi, mint M' gyarország, mert olyan idők szakították félbe annak haladását, amelyek visszalökték a művelődésnek nemzeti irányban való fejlesztését. A nomád magyar betelepülése után nagyon gyorsan megérezte a Nyugat hatását. Nemcsak intézményeiben, hanem nyelvében is nyomot hagyott a germán s a szláv befolyás; később pedig a latinnyelv úgyszólván uralkodott fölötte. Jött azután a német idő, amikor a főurak nemzeti nyelvüket el is felejtették s ha a magyarokhoz akartak szólni, latinul beszéltek. A 19-ik század elején is még nagy harcokat kellett vívnia a nemzetnek nyelve jogaiért. Évtizedekkel mérhetjük csak azt az időt, amely a magyar nyelv minden terén való érvényesülése óta elmúlt. Ezek az évtizedek bámulatos sikereket mutatnak fel. A magyar irodalmi nyelv annyira tökéletesedett, hogy más népeknél alig • van ekkora baladásra példa. Gvadányitól Arany Jánosig egy ekkora irodalom-történeti korszak, hogy sok évszázadnak hinuó az ember, ha a történetírás nem bizonyítaná, hogy alig egy évszázad volt az egész. A pallórozatlan magyar nyelv immár alkalmassá vált a finomabb társalgásra is, amit még Széchenyi István nem akart elhinni. Alkalmassá vált a tudományos irodalom művelésére, a szónoklás művészetére. Szóval iróink ugy és annyi gonddal kezelik a nyelvet, mint a nyugati kulturnépek. Egy vonásuk azonban még nem honosodott meg nálunk. A társadalom műveltebb elemei nem sok gondot fordítanak arra, hogy jól Írjanak ós szépen beszéljenek magyarul. Sőt egyáltaljában ügyet sem vetnek arra, hogy a nyelvenk törvényei is — Hiszen osak rajtad múlik. — Miért? — Ha mást választanál? — Soha! — Vagy ha megunnál rám várni? — Hát siess . . . még sokára leszel ügyvéd . .. — De az leszek. — Azért kerülöd oly szorgalmasan az előadásokat? A fiatalember újra felkacagott, de azután komolyan hozzátette: — Ugy lesz, amint mondottam . . . — De mikor lesz az! — Megsegít az Isten ... a te szerelmed adjon erőt a kitartáshoz ós ne engedjen csüggedni... — Szeretlek . . . — És enyém leszel? — A tied. — Örökre? — Még a siron túl is . . . * A szerelmesek megértették egymást, elhallgattak és a csillagos éjszakára ráborult a méla csend . . . Igy olvastam ezt a kis történetkét abban a könyvben, amely az izzó szenvedélyeket, hős szerelmeket és gyengéd érzelmeket tárgyalta. Mialatt az olvasottakon tűnődtem, a sötétség vannak, amelyeket meg kellene tártani, hogy a saját anyanyelvünket szépíteni, simítgatni helyesen ős szépen használni kötelesség. Nem beszélek arról, hogy egy műveltebb francia, angol vagy német mennyi gondot fordít a beszédjére; mennyire igyekszik a tájszólásokat, a jargont kerülni s úgy szóban mint írásban az irodalmi nyelvet megközelíteni. Idáig mi még nem érhettünk el. Nálunk még nem szokás megkülömböztetóst tenni annak a javára, aki szépen beszél magyarul; inkább kinevetjük azt, aki tájnyelven beszól. Ha nem is követelhetjük azt, hogy minden ember nyelvtudós legyen, azt már mégis elvárhatjuk, hogy művelt ember legalább is ne rontsa el azt, amit mások jót és szépet alkottak. A magyar nyelvet pedig sokan roatják. És pedig rontják azok, akiknek nemcsak a magasabb fokú intelligencia, hanem a társadalmi tekintély is azt parancsolná, hogy minden téreu előljárjanak. A stylus curiális, a hivatalos Írások nyelvezete ós ortográfiája rettenetes! A hivatalokban annyi rosz magyar szó születik, annyi nyakatekert mondolat kerül papirosra és azokat a hivatalos Írásokat annyian olvassák, hogy a mi stylus curiálisunk valóságosan hivatásból rontja a nyelvünket. Van benne valami a latinos világ cikornyás, kacskaringós modorából; van benne a német protokollum stylusból és az új magyar nyelvből. Sok mindenféle van azokban az írásokban, de egy kerek mondat, amelyet hivatalos képzettség nélkül is meg lehetne érteni, alig akad. Az Írásjelek pedig rendszeresen hiányoznak. Minek is az? A fődolog a helyes tartalom, mondják az urak. Ki törődik a vesszővel, meg a ponttal, a jó magyarsággal, szép nyelvezettél. Meg nincs is ahoz idő, hogy az aktagyárakban a kifejezéseket válogassák. A régi világban, mikor még latinul irták a hivatalos írásokat, sokat adtak a stylus ceriálisra. Sőt még ezelőtt néhány évtizeddel is a kvalifikáció fontos részét képezte, hogy valaki szabatosan is, szépen is le tudja magyarul irni azt, amit magyarul gondol. Ma nem sokat adnak rá se fent, se lent. És bizony megtörténik, hogy a legmagasabb leiratokban a harmadik oldalon kell megkeresni a mondat végét s háromszor is el kell olvasni, amig az ember a hatalmas körmondatok közül ki tud hámozn. egy sorra való értelmet. Nagyon hasznos dolog volna az, ha a hivatalos irások a szabatos magyarságnak példáját nyújtanák. A nép sokat tanulna belőlük. Mert most már a paraszt ember is elolvassa a „kézbesített" irást. Azután nem érti meg. Mert nem a parasztnak van az írva, sőt nem is a műveltébb magyarnak, hanem kizárólag a fiskálisoknak. t' :".I("

» I

_III j

.u-g-g

mjj Í«I> jj

jsgwjgeipggwgggBBB alaktalanságábói kibontakozott egy csúf, lidérc féle fantom ós vállamra tette a kezét. — Megértetted, mit mondott és mit fogadott az a kettő egymásnak ? — kórdó tőlem síri hangon. — Igen . . . — Ugye ez a boldogság? — Annak kell lenni. — Óh nem ... ez a kárhozat . . . Igy szövi a bohó fiatalság tündórálmait, eped, reménykedik, sóvárog; azután jön a kegyetlen sors és durva kezeivel kérlelhetetlenül szétszakítja a szálakat . . . Győződj meg róla. Memutatom a két szerelmes jövőjét — mondá a fantom és mielőtt még védekezhettem volna, megórinté szemeimet . . . A csillagok fénye azonnal elhomályosodott, a bokrok, fák árnyai egybeolvadtak, minden színtelen semmiségbe borult, a melynek hátterében egymás után tűntek fel a rideg képek . . . ... És újra láttam a szerelmeseket. Az évek elrohantak fejeik felett s midőn újból találkoztak, elmentek egymás mellett, mint idegen világok lakói, akik sohasem látták vagy ismerték egymást . . .