Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)
1905-05-07 / 19. szám
1905. május 14. *Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 200 Az eszmék evolúciójának szükségszerű következménye a konzervativizmus feltámadása, amelybe a szabadelvű rendszerben nevelődött generáció nem tud beilleszkedni, de a jövő nemzedékre nézve roszabb nem lehet, mint nekünk volt a liberális Magyarország. Határkőnél állunk; hátunk mögött a mult káprázatosan gyors haladásával, hatalmas alkotásaival, önzésével és korrupciójával; előttünk a jövendő erősebb nemzeti iránnyal és konzervatív gazdasági renddel, több békóval, egyesekre nézve több kiváltsággal, de talán a tömegekre nézve kevesebb nyomorúsággal. Egyenes adórendszerünk reformjáról. Irta: dr. Kneppó Sándor. (III) Felmerült törvényhozásunkban többször, hogy ezt a méltánytalan adórendszert meg kell szüntetni. Az egyes politikai pártok egyik-másik képviselője programmjába is szokta fölvenni a II. osztályú kereseti adó megszüntetésének kérdését, eőt a kormány nyilatkozott is, hogy eztuz adónemet adórendszerünkből kiküszöbölni hajlandó, de a szakadatlan közjogi viták, vagy egyéb fontos és halasztást nem tűrő teendők miatt törvényhozási tárgyalás alá nem került. Ezzel egyidejűleg sürgősen volna kiküszöbölendő a kereseti adókhoz fűzött családtag adó is. Az a feltevés, a mi a törvényhozónak kiinduló pontul szolgált, hogy a családfővel közös háztartásban élő, tizenhat évnél idősebb családtagok keresetükkel vagy személyes szolgálataikkal a családfő jövedelmét szaporítják, a naturálgazdaság korszakában megállhatta a helyét, a mai korban azonban inkább azon feltevés helyességének kell igazat adui, hogy a családtagok mint fogyasztók inkább növelik, sem mint csökkentik a családfő kiadásait. A sokgyerekü családapák társadalmi gazdasági szempontból inkább ballasztnak érzik a nagy gyermek áldást, semmint áldásnak. A jólét a gyermekek számával fordított viszonyban vau. Nem igazságos tehát, hogy a családfő a családtagok után azok számával emelkedő külön családtag adót is fizessen. Az ország örömmel fogadna egy igazságosabb adórendszert, a melyben a létminimum adómentessége és a progresszív adózás kifejezésre jutna. Hogy ez mind a mai napig nincs meg, annak egyik figyelemre méltó oka, hogy a törvényhozás tagjai nemcsak a nemzet közéletének vezetői, hanem nagyrészben egyúttal az ország legvagyonosabb polgárai is. A közérdek és önérdek küzdelmének hatása alatt nem rajongnak az adóreformért, mely végeredményében a vagyonosabb elemek súlyosabb megterhelésére vezet. De addig is, mig az adóreform tényleg megvalósul, adórendszerünkön nem 'igyan gyökeres, . de közgazdasági hatásában igen fontos javításokat lehet eszközölni. Adórendszerünk hibái melleit is alkalmas arra, hogy a progresszivitást minden rázkódás és az állami pénzügyigazgatás megbolygatása nélkül bármely pillanat'oan életbe léptethessük. Részben megvalósítható volna azon elv is, hogy a szegényebb elemek könnyítésben részesülnének. Anélkül hogy kiterjeszkedném a látminimum adómentességének mikénti megvalósítása kérdésére, pusztán a progresszív adóztatás egy könnyű módját jelölöm meg, a mely mellett a II. osztályú kereseti adók kebelében fennálló családtag adók teljesen kiküszöbölhetők volnának s ez által a szegényebb osztályok kevesebb adót fizetnének. Adórendszerünknek van egy kevésbbé szerencsés, de az államháztartás egyensúlya által megkövetelt alkotása: az általános jövedelmi pótadó. Az 1875 XLVII. t. c. hozta be, hogy az egyenes adók jövedelmének fokozásával az államháztartásunkban sűrűn fellépő deficitet megszüntesse. Ezen pótadónak az állami egyenes adók után megállapítot percentje a későbbi törvények által módosíttatott s jelenlegi mérve a különböző adónemek szerint 10—40% között szerepel állami költségvetési törvényeinkben. Ezen pótadó nem egyéb, mint egy csavar, melynek segítségével a törvényhozó tetszés szerinti összegre fokozhatja az egyenes adók összegét/Felemelhető 100 vagy 200°/ora v agy szükséghez képest még annál is többre. Igaz ugyan, hogy ezen csavar természetével biró adó csak az esetben állja ki a kritika tüzét, ha oly adórendszer kebelében alkalmaztatik, mely ugy általános hatásában mint egyes részleteiben a polgárok gazdasági érdekeivel összhangban van de másrészt igaz az is, hogy alkalmazását a fogyatékos adórendszerekben is nélkülözhetetlenné teheti az államkincstárnak deficittel fenyegető helyzete. Hazánk adórendszere jelenlegi alakjában nélkülözvén a progressivitást, tehát az adótótelek ugy a kicsiny, mint a nagy jövedelmeknél változatlanul egyenlők lóvén, az általános jövedelmi pótadó mértéke is mindenüt az egyenes adók összegével arányban áll, tehát nélkülözi a pro gressivitást. Az általános jövedelmi pótadó helyes alkalmazása és kivetése igen sokét javíthat adórendszerünkön. Ez nagyon alkalmas eszköz a progressivitás megvalósításához is, mely az államháztartás egyensúlyának megzavarása nélkül, különösen a kisebb adózók gazdasági érdekeinek szemelőtt tartásával a következőképen lenne megvalósítható Az adózók köre a kisebb ós nagyobb adózók kategóriájába különülne. A kisebb adózók, például azok, a kiknek összes évi állami egyenes adójuk 200 koronát meg nem halad, mentesek volnának az általános jövedelmi pót'adó alól. Ezekx-e kivétel nélkül csak a törzsadók vettetnének ki. Ellenben a nagyobb adózók, a kik például évenként 100 koronánál több egyenes adót fizetnek, a terhökre kivetett adó összegével progressive emelkedő általános jövedelmi pótadóval rovatnának meg. A 100—200 korona egyenes adót fizető polgár fizetne pl. 10 u/ 0-os általános jövedelmi pótadót, mely 500 korona egyenes adót fizetőnél 40 u/ 0-ra, az 1000 koronát fizetőnél 70°/ 0-ra, az igen magas egyenes adót fizetőnél egészen 200°/ 0-os általános jövevelmi pótadóra emelkedhetnék. Az általános jövedelmi pótadó alkalmazásának ezen módja által a kisebb exisztenciák adóterhe csökkennék, ellenben a vagyonosabbak fokozottabb mértékben adóznának, a nélkül, hogy létérdekük veszélyeztetnék. A II. osztályú kereseti adót és a családtagadót el lehetne törülni, mert ennek bevételeit busásan megtérítenék a gazdag osztályok az általáuos jövedelmi pótadó progrev sive fölemelt tételei által. A pénzügyi adminisztráció könnyebb ós olcsóbb volna, mivel bok terhes kivetéstől és könyveléstől szabadulna. Addig, a mig a gyökeres adóreform nálunk napvilágot lát, a fentiekben vázolt mód a legalkalmasabb arra, hogy az adózó polgárok égető bajait, esetleg csak átmenetileg is enyhitse. Nem hozna ugyan gyökeres orvoslást, mert ezt a törzsadóknál kellene kezdeni, de előkészítené a vajúdó adóreform talaját, egy eszmének adna életet államháztartásunkban, a progressi vitás eszméjének. A létminimum adómentességének elismerése még nem találna megfelelő kifejezést ebben a keretben, mert ezen eszmének igazi megvalósítása egy ujonau kidolgozott adórendszert igényel. A létminimum meghatározása é« adó alóii mentesítése óvatos körültekintést, az életviszonyok szövevényességének tágos ismeretét igényli. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy földünknek egyik másik tekintetben különleges talaja van, életviszonyaink a külföld életviszonyaitól különböznek, gazdasági életünk erőtlen, mig a nyugati államok erőtől duzzadó gazdasági forrásokkal birnak. A külföld némely intézményét át nem plántálhatjuk hazánkba. De oly eszmét, mely különleges talajt nem igényel, mely függetlenül minden körülménytől mint jó jelentkezik, és életet lehel a külföld gazdasági és szociális életébe, haladéktalanul meg kellene valósítani. A mi a külföldön jónak bizonyul, az hozzánk gyakran csak évtizedek múlva jut el. Ne igy legyünk a progresszív adóval ós létminimum adómentességével is. Sajnálatos volna, ha hazánk csak akkor ültetné át, midőn Anglia, Franciaország és a többi kuiturállamok a haladás jegyében elvetve ezen nehezen kiküzdött vívmányokat, ezek rumjain még tökéletesebb alkotást építenének. Késedelmességünk sok millióba ós még több könnybe kerül a szegénysorsu családoknak. A bírósági írnokok. A kisebb javadalmazásu tisztviselők ezernyi bajai nemcsak a szűken kimért, a megélhetésre nem elégséges fizetésből származnak. Vannak olyan régi bajok is, a melyek erkölcsileg hatnak leverőleg a tisztviselőre, tán épen azért, mert ezek a bajok mint az árnyék kisérik őket ki a a társadalmi életbe is. Nem vagyunk barátai a sokféle cimnek. Sőt hol az mint kórság jelentkezik, ott csak elitólőleg szólhatunk róla. De másrészt azt tartjuk, ha már címek szerint osztályozzuk a szellemi^munkást, akkor törekedjünk oda, hogy ez a cimzós megfelelő legyen annak az állásnak, a melyet a tisztviselő betölt ós egyúttal világosan és félreérthetetlenül jelezze a pozíciót, a melyet az illető tisztviselő a hivatali életben elfoglal. Ott vannak például a birósági írnokok. Jó nagy testület. Hiszen körülbelül kétezerötszázan vaunak, elszórva az ország minden részében. A birák mellett sok-sok helyen ők az egyedüli állami tisztviselők, a kik (mert más állami hivatal ott nem is létezik) a magyar nemzeti eszme apostolaiként is szerepelnek, a kik kiveszik részüket a társadalmi mozgalmakból is. Van közöttük egyetemet járt, tehát magasabb minősítéssel biró tisztviselő ós vannak — Q®gy számban — a kik érettségivel léptek erre a pályára, a mely mindent nyújthat, csak a tisztességes megélhetés feltételeit nem. És mégis, ez a kétezerötszáz tisztviselő kénytelen olyan cimmel megelégedni, a melyet a társadalom nagy része nem tekint tisztviselőnek, hanem csak —— írnoknak. Pedig a más bransban levők mind-mind a munkájuknak és tisztviselői minőségüknek megfelelő cimet kapnak. Csak a-birósági tiszviselőre találták ki ezt a száraz, ezt a semmitmondó ezt a sokszor bántó, a tájékozatlant félrevezető kifejezést. Még belenyugodnánk ebbe a cimbc, ha az a birósági irnok valóban csak is írnoki teendőket végezne. Ha nem volna tisztviselői kategóriába beosztva. Ha az állásának, működésének megfelelne ! De tudjuk, hogy az nem igy van. Hogy valóságos állami tisztviselő, a többivel egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Hogy komoly, érdemi dolgok is jutnak ki a keze alól. Miért van tehát mégis, hogy a végleges állami tisztviselőt Írnoki címmel sanyargatják, a midőn sehol másutt ilyen cimet a tisztviselőnek nem adnak!? Mert tudni kell, hogy a magyar ember, a magyar társadalom mit szokott érteni az irnok elnevezés alatt. És habár a hivatalos címzések nem a társadalom kedvéért találtattak ki, mégis figyelemmel kellene lenni arra, hogy olyan cimet ne erőszakoljunk egyetlen egy állami tisztviselőre sem, a mely cím a társadalmi életre nem fejezi ki és nem jelzi helyesen azt az állást, a melyet az illető a hivatali életben elfoglal. Ezen a bajon most lehetne segíteni, a midőn a fizetésrendezés végleges keresztülviteléről lesz szó. Mert bármit mondjon valaki a mi okoskodásunkra, tény az, hogy az a kétezerötszáz birósági irnok, a kiknek érdekében mi most felszólalunk, nagy nyűgtől szabadulna fel, ha állásához, foglalkozásához méltó cimmel cserélnék fel a mai irnok elnevezést. És mert ebben a kívánságban, ebben az óhajtásban a tisztviselői méltóságnak is van némi része, a melyet különösen kifelé mindsukor megvédve szeretünk látni, nem találunk semmiféle akadályt abban, hogy a birósági Írnokoknak ezekben a sorokban most tolmácsolt ezen méltáuyos és jogosult régi kívánsága teljesíttessék. Különben tanúságot tehetünk arról, hogy ez a kívánság nem mai keletű. Nem is szórványos az, hanem minden egyes birósági tisztviselő ielkónben él már régóta az a vágy : vajha ettől a címtől mielőbb megszabadulna. Legutóbb is kaptunk nem egy helyről levelet, épen a birósági írnokok sorából, a mely levelek tenorja és hangja a mi felfogásunknak ad igazat. Ezek a levelek igazolják, hogy a inai cím sokszor alkalmas arra, hogy félremagyarázásokra adjon alkalmat. Minek tehát az állam tisztviselőjét oly helyzetbe juttatni, a midőn restelkednie kell saját cime miatt és miért elzárkózni oly móltányos és jogosult kiváuság teljesítése elől, a mely nem kerül pénzbe, csak egy kis jóakaratba ? Csikvári Jákó.
