Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-02 / 14. szám

2 • Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 1905 április 2. A lelkesedés a kérdést kiragadja a gazdasági problémák közül s átjátsza a nemzeti becsvágy terére, ahol nem arról van szó, hogy anyagi értékeket egymással mérjünk meg s ha kapni akarunk, adnunk is kell; hanem az az elv uralkodik, hogy olyan intézményekért, amelyek a becsvágyat kielégítik, fel szabad és kell áldozni mindent, ami anyagi érték, ami millióknak kenyér s a nemzetnek a haladás alapja, az önállóság és erő forrása. Érzelmi momentumok ne vezessenek senkit, mikor ezekről a kérdésekről beszél. Szám és mérleg, pénz és érték, produkció és fogyasztás, nem jobbpárti és balpárti jelszavak döntik el a gazdasági kérdések sorsát. És akármilyen huncut a német, mégis szóba kell vele állnunk, mert el|is akarunk neki adni, venni is akarunk tőle. üki egyik vagy másik iránynak öntudatos híve, az bizonyára összemérte azt, hogy nézete és tudása szerint mit nyer és mit ad fel az ország, ha az önálló vámterületet felállítja, vagy vámközösségben marad. Akit a tapasztalatok vagy a gazdasági kérdésekben való ismeretek nem képesítenek arra, hogy önálló véleményt alkosson magának, az ne induljon vakon egyik után se. Várjunk. Hogy kinek lesz igaza, azt megmutatja az idő. Ha azonban a közvéleménynek és a választók százezreinek kell irányt szabni: önálló vámterület legyünk e, vagy maradjunk vámközösségben, részünkről az önálló vámterület hivei mellé csatlakozunk. Ezt a problémát másként, mint az önálló berendezkedéssel megoldani nem lehet. A közvélemény soha sem nyugszik meg abban, hogy így jobb. Akarja látni az érem másik oldalát is. És ha az aggodalmak valóra válnának is, azokat mindig ellensúlyozhatja egy jó szerződés. Rázkódtatások következhetnek, de tönk nem. És az embereket ítélte. Óh mint hullottak a gonoszok a kárhozatba .... mily éhes vagyok, s hányan jóllaktak ma este! Mikor ott mentem a pók boltja előtt, egy gyermek kezében egy zsömle volt ... el akartam vonni .... elszaladni! Jó Istenem! ne vigy minket a kísértetbe! . . . Oh, mint gyötör az éhség. Itt nincs senki. — Igen: Ki látna meg? Talán nem is vétek?! Egri Ferkó felült az ágyában, halgatódzott . . . Semmi nesz. Fölkél, gyorsan remegő kézzel gyújtotta meg a kis maradék gyertyát, melynek halvány fénye alig hatolt el a falakig. A vézna testnek erőt adott az élet ösztöne; oda rohau az egyik ládához, melybe imént rakta el egyik társa a megmaradt ételhulladékot. Lázas elméjében a megrendült hit oltára összeomlott: vcgy élt? Ki annak a megmondhatója! — Érezte, hallotta szive tiltakozó lüktetését ... és mégis odalépett; remegő ujjaival markolt a láda födelébe, a födél engedett s ő állati mohósággal készült megrohanni az ételt ... De abban a pillanatban őrülten kapott homlokához, ragyogó fény áradt ki a láda üregéből, s szemei meredten szegeződtek a láda szögletébe, honnan — mily megrendítő látomány — dicsfénytől környezve látta e szókat szemébe rr.gyogni „Ne lopj". — A pislogó gyertya kihullott kezéből, zörögve hullott le a láda födele s Egri Ferkó eszméletlenül roskadt a szoba padlójára. — Mi volt a fénylő, mi űzte játékát a szegény éhező fiúval? Egy egyszerű kis katekizmus könyv nyitva felejtett lapja, melyen épen a 10 parancsolat érzéketlen sorai hevertek s köztük a 7-ik paranosolat: „Ne lopj"! — A mélyen vallásos jobb egy átmenet bajait kiállani, mint örökös bizonytalanságban és kétes remények között élni. Tavasz. Itt a tavasz. A tél ködét, hideg napjait s talán a szegény ember gondját is elűzi a meleget árasztó nap. Megkönnyebbülve lélegzünk fel a tavasz közeledtére. A tavalyi keserves esztendő nyomorúsággal, a pauperizmus rémével fenyegette az országot. Nehéz gondokkal küzdünk most is és a szántóvető sok keserű napot ól még át addig, amig uj termést nem takaríthat be; de a tömegek nyomorának réme már nem kisért. A tavasz meghozta a munkára való alkalmat s a dolgos kéz megkeresheti a mindennapi kenyeret. Keresztül vergődtünk egy sanyarú esztendőn s hála Istennek, nem volt szükségünk a tömegeket demoralizáló inség akcióra. A tavalyi aszály után, az általános feljajdulás és aggodalom közepette alig hitte valaki, hogy arányiig könnyen megviaskodunk az Ínséggel. De ha tul is vagyunk már a legsúlyosabb bajokon, ha súlyosabb következmények nélkül át is vergődtünk az uj tavaszba, ne feledjük el soha a mult óv keserves tanulságait, amelyek komoly intelmeket tartalmaznak a jövendőre. Áldásnak, bőségnek, jó sikernek és kudarcnak egyaránt le kell vonni a tanulságait. És most, mikor a fűszál kiserked és Magyarország áldott földjében megtermékenyül a mag, ugy álljon minden gazda a föidjón, mintha templomban volna, mert nincs ennél áldottabb ország ezen a világon. Meghálálja a munkát a föld, biztosan eltartja népét, ha nem is hőségben, de tisztes szegénységben. De küzdeni ég dolgozni kell a kenyérért s küzdeni és áldozni kell azért, hogy az időjárás viszontagságait is ki tudjuk állani. A mult esztendő aszálya arra inti a földművelő Magyarországot, hogy védekezzék a szárazság perzselő veszedelme ellen. Amikor az ég csatornái elapadtak s hiába leste a gazda a láthatár peremén a felhőket, nagyszabású tervek fogamzottak meg és hangzottak szerte szét az egész országban. Öntöző csatornákról, nagyszabású, milliárdba kerülő csatorna rendszerről értekeztek, amelyek kiépítése természetesen az államra hárulna. Természetes, hogy nem akadt józan tő, amely Magyarország földművelésére nem látná szükségesnek és áldásosnak a csatornák kiépítését. De mikor lesz az meg? Mikor költhet ez a szegény ország annyit beruházásokra, hogy folyóinak vizével termékenyítse meg szikkadt földjét ? Addig százszor ismétlődhetik az aszáiy. Ha erre a radikális segítségre (még sokáig kell várnunk, keressünk közelebb fekvő ós könnyebben megszerezhető védelmi eszközöket s tanítsuk meg a népet arra : hogyan védekezzék az aszály ellen. Mikor a két kis tehénkéjén szántó paraszt embert munkája közben nézem : hogyan karcolja fel gyenge barmaival a földjét s hogyan boronálja el a hantot rosz kis szeges szerszámmal, csak azt látom, hogy a mi népünket senki 6em oktatja a gazdálkodás tudományára. A példaadás nem hat; m»g eszközei is hiányoznak ahoz, hogy jobban gazdálkodjék. A mult esztendő pedig megmuiathatta volna neki, hogy a mély szántás mekkora haszon a gazdának s a jól művelt talajon a gabn;t a szárazsággal is d;>.col. Vegetál, nyomorog, de tönkre nem megy. Egy kiadós eső felrissíti, dús fejlődésre birja. A rosz ekével, kei elgyötört tehénkével azonban nem lehet sokra menni. Jobb barmot, tökéletesebb eszközöket pedig honnét szerezzen a szegény ember? A magyar földművelő ember még nem tanulta meg azt, hogy mekkora hatalom a szövetkezés. Amit a szövetkezetekről tanult, azok nem alkalmasak arra, hogy helyes útra vrzessók. A szövetkezeti boltok a szövetkezeti eszmének csak karrikaturái; az apró hitelszövetkezetek ábécés iskolák, amelyekben takarékosságot tanulhat a nép, ha jó a vezető. A tejszövetkezetek máihatalmas lépést jelentenek a ^szövetkezés igazi cólja : a nép gazdasági megerősítése felé. De a mi földművelő osztályunknak legelőször olyan szövetkezetekre volna szüksége, amelyek gazdálkodását fejlesztenék s az erőket a földművelés szolgálatára tömörítenék. A mult esztendő ezeknek is impulzust adott. Az ország több helyén gőzeke szövetkezetek alakultak, amelyek nem csak a nagyobb birtokosoknak, hanem községenként a parasztságnak is nagy szolgálatokat tesznek. Egy lépéssel tehát közeledünk a kooperatív gazdálkodáshoz. Gazdasági ólotünk egyoldalúságát a műit év érzékenyen bebizonyította. Szomorúan tapasztaltuk, hogy nálunk egy aszályos esztendő mekkora válsággal járhat. A tisztán kalászos növények termelése nagyon megboszulja magát. Neves nemzetgazdáink már régóta sürgetik, hogy a kalászosok termelésére berendezett, egyoldalú gazdálkodási rendszert meg kell változtatni, 8 át kell kérni a kereskedelmi növények termelésére. De a nd parasztságunk konzervativizmusán, amellyel a gazdálkodás ősi módjaihoz ragaszkodik, nem fog semmiféle intelem. Szerencsés gondolat, hogy a kormány elsősorban a kendertermelés fellendítésére gondolt. A kendert és lent a nép már ős idők óta termeli, tehát csak a termelós kiterjesztéséről van szó. De ez is nehezen megy; pedig a dolog tetszetős, vonzó és rentábilis. Hosszú idő kell azonban érzésű ifjú zavart, víziókra hajló agyában az apai házban látott utolsó ítélet borzalmai látomást teremtettek, a láda fenekén fekvő nyitott könyv intése isteni jolanóasé magasodott előtte, s lesújtotta a gyenge szervezetet. — Ott feküdt eszméletlenül: az óra járt tovább, mérte az időt érzéketlen egyhangúsággal; a szív peroegése összefonódott kotyegósóvel s e lassú zajba csak néha kiáltott bele a kuvik éles füttyentése. A szinházban az előadásnak vége volt; a diákság a hallottaktól lelkesülten vitatta meg az előadás nagyszerű jeleneteit, s igy zajongva tért vissza tanyájára. Egy pár percre hangossá lett a collégiurn, hogy ismét helyt adjon az éjszaka némaságának. A vig társak is benyitottak szobájukba, s botorkálva a sötétben, ott találták eszméletlen társukat a földön. Egri Ferkó esete nagy riadalmat keltett köztük. Rögtön ágyba fektették, s eszeveszetten futkostak segitségért. — Csak Szabó János maradt nyugodtan, tekintéllyel osztogatta parancsait, locsolták, vizzel dörzsölték homlokát, költögették; egyik-másik könnyező szemmel nézte szegény társát; mig végre jelentkezni kezdett az élet; Egri F°rkó kinyitotta bágyadt szemeit 8 esdőleg, sóváran nézett János diákra. — Pusztuljatok, gyerekek, egy kissé innen, menjetek ki; senki se merjen addig bejönni, mig én nem mondom. — S a diák nép lassan kihúzódott a szobából. — No beszólj Ferkó, mi bajod, fiam. Miért nem szóltál nekem? Mi a menydörgős mónkü . .. no, mit is mondol ... mi bujt beléd, hogy nem beszélsz nekem? Tudom mi a bajod . . . buszélj no. Ne félj, mig én itt vagyok. . . . Gyönge vagy éhes vagy? ihatnál? na . . . várj . . . Ehol ni, egy kis sonka ... ne egyél. .... S a szegény diák utolsó erőmegfeszit,őssel ragadta meg az életmentő ételt. Jáno3 diák mog stentori hangon rivalt az ajtóban ácsorgó gyerekekre . . . — Ti naplopók, teli gyomrú süldők, mit sunnyogtok ott, mozduljatok hát ide, Jóska, avval a ládával, hozd ide azt a fiaskót, hő, . . . no, ebből a kis vinkóból, — Ferkó; ezt a kis falatot még . . . halt ne olyan mohón . . . igy — ettől még a Belzebub is meggyógyulna. A gondtalan itjuság romlatlan, önzetlen szerető szive minden kincsét oda hordta volna a szegény szenvedő pajtás segítségére. Fel is épült Egri Ferkó nem sokára. Ő Ix'szélte el nekünk szenvedését, mikor később elváltunk s elszórt bennünket a sors a haza más-más tájaira. Az után nem tudom sorsát, eltűnt az ő pályája előttünk. Kiss Lajos.