Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-03-19 / 12. szám

1905 f február 19. » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 9 Dr Ruzsicska Kálmán ékesszólásával előadva, mély 'hatást keltett s ennek a beszédnek hangulata uralta az egész ünnepélyt. A beszédet itt közöljük : Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Üdvözlöm Önöket »Mároius 15c örök emlékezetének ötvenhetedik évfordulóján. Üdvözlöm a zalaegerszegi irodalmi és művészeti kör nevében, melynek tagjai a mai napon, a nemzeti nagy visszaemlékezések fényárjából gyújtják ki kegyeletük é« lelkesedésük tüzét, hogy egy perere megszabadulva a lold rögétől, oda emeljék lelküket a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos eszményeihez. Mert jöjjünk tisztába azzal, mélyen tisitelt ünneplő közönség, hogy e három eszmény nem képezi sem pártok, sem felfogások monopoliumát. Forrásuk visszavezet az első emberszív dobbanásához. A mely nemzet nem tudja megbecsülni és megvédelmezni a maga szabadságát, az nem érdemel sem otthont, sem hazát. A mely nemzet az egyenlő jogoknak és kötelességeknek szembe teszi a maga érdekeinek kiváltságait: az saját önzésének súlya alatt roskad össze. A mely nemzet a maga fiainak becsét ós értékét nem a hazának tett szolgálatok nagysága és hűsége, de fajok, felekezetek, vagyon és születés szerint mérlegeli: az gyermekből férfiúvá soha nem képes fejlődni, mert Dem érleli meg a testvéri ezeretet lángoló napja. Más és más osak a históriai keret, melyben ez az emberiséget mozgató három alapigazság utat tör magának. Hozzánk európai áramlat hozta a márciusi napokat — mond egyik kiváló publicistánk — de mégis nemzetek szerint máskép és máskép nyilvánult. Mert ugyanegy az égbolt, egy a sugaras nap, egy a felettünk őrködő Isten: azonban más-más növény fakad mindenik talajból. A mi talajunkat, mélyen tisztelt ünneplő közön ség, Széchenyi, Petőfi, Deák és Kossuth termékenyítették meg. Mindegyik ott ós abban, a hol és a miben a magyar nép akarata, mint egy törvényes nemzeti akarat, összeforrasztotta a sziveket és lelkeket, hogy kiépítsék a magyar nemzeti államot, a jognak, szabadságnak és kötelességeknek a nemzeti öntudatban gyökerező követelményeivel, a szellemi és anyagi boldogulás minden áldásával. Emberi szemekkel nem lehet káprázat nélkül feltekinteni ragyogó fényalakjaikhoz. Egy is elégséges és méltó volt közülük, hogy vezére legyen nemzetének. Ámde a gondviselés pa«ar kézzel támasztott hősöket, bölcseket, költőket és apostolokat. Egy egykorú névtelen zsoltáros ennyi isteni kegyelemtől megindulva, remegve szól az ég felé: . . . Oh ez nem emberi munka volt, Érezzük jó Atyánk ; Itt határtalan szerelmed szólt Napjainkban hozzánk . . . Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Kossuth mondta 1846-ban, hogy egyes embert, ki estve az inség karjai közé hajtja fejét, egy éj szerencsés fordulata bőségre ébresztheti. Nemzetek sorsa fátumot nem ismer. Nemzet csak azzá lehet, amivé maga teszi önmagát. A mi létünknek, a mi fenmaradásunknak ez a roppant nagy felelőssége szállja meg lelkünket az ünnep mámorában; szállja meg az a szent, nagy erkölcsi elhatározás, hogy a magyar nemzeti állam kiépítéséből mindnyájan hűséges szeretettel kivesszük azt a részt, melyet a gondviselés mindigyikünknek kijelölt. Mert a szó elnémul, a dal elhangzik, a virágok elhervadnak, a zászlók megíakulnak, a szív nemes rajongását az élet nehéz küzdelmei lenyűgözik: de az eszménynek, melyben március 15-ikén milliók hite és reménye forrt egybe — elhalványodni soha, de soha nem szabad. Ha valaha, úgy március 15-én véssük egymás szivébe lángoló betűkkel a haza nagy fiai által annyiszor hangoztatott históriai tanulságot, hogy nincsenek kincseink, nincsenek tengereink, nincsenek testvérnépeink; mi csak addig élünk e földön, míg egyek ós magyarok vagyunk! Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Megnyitom ünnepségünket Jókai Mór szózatával, mellyel a tizenkét pontot bemutatta. „Testvérek! Nekünk boldogulnunk kell. Legyen béke, szabadság és egyetértés!" . . . Mert gazdag nép lehet hatalmas; a hatalom és vagyon áraszthat fényt és diosősóget: de igazán boldog csak szabad nemzet lehet! . . . Dr. Ruzsicska Kálmán nagy hatást keltett beszéde után Szalay Samu szavalata következett. Szávay Gyulának „Mars idusa" cimü gyönyörű költeményét szavalta gyújtó hévvel. Az ünnepi beszédet Dr Csák Károly mondta. »A szabadság, egyenlőség, testvériség varázsigéi keltek szárnyra rna ötvenhét esztendeje széles Magyarországon. A szabadság, egyenlőség és testvériség születésnapjának megszentelésére jöttünk össze ma, hogy lélekben visszatérjünk a nagy mult emlékezetéhez, hogy abból lelkesedést merítsünk; hazaszeretetet tanuljunk azoktól, akik a nemzeti újjászületés bölcsőjénél álltak s szívünk minden erejét, lelkesedésük legtisztább lángját áldozták a népszabadságért. A legfőbb földi javak : az élet és a szabadság. Isten adománya mind a kettő. Amikor az Alkotó az embernek életet ad, lelkébe oltja a szabadságra való törekvés csiráját is. Az emberek azonban le akarták törölni az Isten kezének nyomát a lelkektől s hazugságokat irtak törvénykönyveikbe. Az egyenlőség eszméje, amely isteni eszme és isteni akarat, eltűnt a földről s az önzés, az erősebb joga megteremtette a szolgaságot. Hány ezredévnek kellett elmúlni, mennyi vérnek folyni, küzdelemnek és tusának lezajlani, amig a szolgaság ezerféle fokozatán keresztülvergődve diadalmasan tört elő a szabadság és egyenlőség eszméje. Ezek az évezredek minden szenvedéseikkel, fájdalmukknl ós küzdelmeikkel már a történelemé. A miénk a küzdelmek gyümölcse: a felszabadulás, az emberi méltóság elismerése, a jogok és kötelességek egyenlősége ; az a nagy közszabadság, amelynek tisztult légkörében szabadon szárnyalhat a gondolat, szabad a lelkiismeret, szabad a szó; nincs bilincsbe verve a munkás kéz, az emberi öntudat s a nemzetek nem a zsarnokság és önkény diadalszekerét húzzák, hanem törvényt hoznak önmaguknak. A küzdelemmel teljes évezredeknek voltak nagy és dicső napjai, amelyek a haladásnak egy-egy nagy lépését jelzik ; amelyeken eszmék születtek, vagy testesültek meg; amelyeken nemzetek kijavították a törvénykönyvek százados tévedéseit; igazságokat helyeztek az önző csalás helyére. Ezek a napok méltók arra, hogy ünnepekké avassuk őket s oltárokat emeljünk azoknak az eszméknek, amelyek az örök igazság forrásából fakadtak. A nemzetek történetében ezek a napok felszabadulást jelentenek, az emberiségre nézve pedig haladást a tökéletesedés felé. Az örök Igazság szabta ki az emberiség útjait s minden lépés, amelyet előre teszünk, az örök bölcseség, az örök és végtelen törvényszerűség akarata. Magyarország történetének legdicsőbb, legnagyobb napja 1848 március 15-ike, amely határkő a régi ós az uj Magyarország között; amely lángoszlopa az emberi haladásnak is. Ennek a napnak a dicsőségét, fényét nemzetünk történetében egy nap sem éri el, mert az igazságok igazsága gyújtotta lángra az ogész nemzetet és őseitől öröklött legszentebb jogait érvényesítette e napon a magyarság: szabad akart lenni, mint nemzet, független, mint ország s egyenlő, mint nép És akarata érvényesült: ujjá született. Az ember a szabadságot akkor tudja csak megbecsülni, amikor szolga járom alatt nyög. Mit tud a mai kor szabad fia azokról a szenvedésekről, amelyek a honfiak lelkét gyötörték akkor, amikor meg volt alázva az emberi méltóság, porba volt tiporva a nemzeti büszkeség s idegen uralom tobzódott a vérrel szerzett, vérrel öntözött, vérrel megtartott földön ? Más ideálok, más célok uralják a mai kor fiát, mint az apákat. A szabadság nem vágy és messze látszó remény, hanem éltető levegő lett, amelynek értékéről a vásári zajban tülekedő ember megfeledkezik. A lelkesedés, a kegyelet csendesen alusznak a lelkek fenekén, mint a humuba takart parázs, amely fölé vastag réteget takar az élet küzdelme, salakja. Pedig ennek a hamvadó parázsnak nem szabad kialudnia; mert ezt a nemzetet csak a nemzeti eszmékért való lelkesedés tarthatja fenn, amint eddig fenntartotta. Élesztgessük, tápláljuk léikéin k tüzét, mert ha egyszer ez a nép nem érez hevületet a nemzeti célokért; ha beleolvad abba a nemzetközi szürkeségbe, amely sem nemzeti büszkeséget, sem nemzeti célokat, hazát, röghöz, ősi hagyományokhoz és anyanyelvhez való ragaszkodást nem ismer: akkor megsemmisül, vagy széthullik mint az oldott kéve s hazátlanul bolyonghat a nagy világban, míg az utolsó élő emlékezet fölé is a feledós sötét fátyolát nem borítják a rohanó századok. Élesztgessétek mindenkor azt a tüzet, amely őseink lánglelkéből ránk maradt és jertek emlékezni a múltról, hogy megtisztulva ós megifjodva térhessünk vissza az élet gondjaihoz. Magyarország ezeréves múltjának története tele van küzdelemmel. Annak a háromszázezer magyarnak, amely elindult Dontugmogóriából, karddal kellett utat vágni a Duna-Tisza közéig, ahol a nomád nép sátorkaróit avval a szándékkal verte a földbe, hogy hazát alapít. Az első szent király nemzetté forrasztotta a nomád törzseket, hogy megvívhassa haroait a magyarság ellenségeivel. Az a rajongó szabadságszeretet, amelyet a téres legelőkön bolyongó pásztornép hagyott örökségül s nemzetnek, visszavert ezer támadást ; az az ős erő, amely a magyarság karjában, szívében, agyában rejlett, képessé tették a harcra s a harcok zajában a béke munkájára: a haladásra. Az erős sikereit mindenki irigyli s ha gyenge lesz az egykor hatalmas, rátör a rabszolgahad, amely előbb a hatalom árnyékában sütkérezett. A magyar nemzet is megmutatta erejét, félték hatalmát. Mikor a sors csapásai erejét megfogyasztották, mint a héják a felhők ismeretlen homályából törtek rá rabszolganépek, amelyek gyűlölik a szabadságot. Keresztül csapott rajtunk a tatár horda, ránk tört a világhódító török, azután következtek a nemaet önvédelmi harcai, a melyeket fennmaradásáért és létéért kellett megküzdenie — a jó barátai ellen ; végül pedig elkövetkezett az az idő, amikor már csak a virrasztók voltak ébren a tetszhalott mellett; osak a nemzet lelkiismerete élt még azon a kietlen, sivár pusztaságon, amelyet a geográfia Magyarországnak nevezett, de a nemzetnek minden dicsősége, ősi jogai el voltak temetve a szántó-vető által túrt rög alá, amelyre hullott köny ós vér idegeneket táplált s idegen hatalom fényét emelte ennek az országnak minden kincse, népének minden ereje. Eltespedett a magyarság! Nyelvünk csak a nép ajkán élt már. Nagy uraink azt is elfeledték. Az ősi fegyver arra kellett már csak, hogy az udvari fényben a szolgaság jelképe legyen. A nagy világ alig tudott arról, hogy Magyarország is van az osztrák császár nagy birodalmában. Visegrád rombadőlt, Budán csend volt. Kihalt a fény, zaj, nem hallott magyar szó. A vén bástyák meséltek osak Nagy Lajosról, törökverő Hunyadvról, Hollós Mátyásról. Ősi diosősógünk hol késel az éji homályban ? Századok multanak el s te alattuk mélyen enyésző fényben jársz egyedül. így sóhajtott fel a későbbi kor nagy költője. A régi dicsőség csak mesékben ólt, amelyeket a nép adott szájról-szájra; vagy a költők daloltak. Kietlen csend, lemondás, temetés mindenütt. Magyarország történetének ninoseuek szom írubb lapjai, mint amelyekre a tespedés kora van felirva. Harcban elesni diosőség. De sorvadásban elveszni, elenyészni mint a köd, nyomtalanul, jajszó nélkül, küzdelem nélkül: ez nem lehet egy öntudatos nemzet sorsa. Mikor nyomasztó csend borul a vidékre, a levegő ólyomsullyal fekszik a szikkadt földön s még a fűszál is mozdulatlan: a balatonparti halász egyszerre föld alatti dörgést hall, a viz zöld szinü fodrokat kezd hajtani ós mintha lent, a vizek mélyén titkos eső készítené elő a vihar . Csend ül az erdőn. A fák levelei azonban elkezdenek mozogni, mintha az erdő méhében most született volna meg a zivatar, amelynek első lélegzete suhan végig a fák között. Csend volt köröskörül. De titkos vágyak keltek életre, amelyek milliók lelkének óhajtásából fakadtak. Sóhajok támadtak a világ valamely zugiban, amelyek megrezegtették a lelkeket és a sóhajokból lassan-lassan hangos szavak, azután szabadságdalok lettek, amelyek végig repültek az egész világon, mámorba ejtették, megacélozták x szíveket, bátorságot, erőt adtak a oaüggedőknek s a népek milliói érezték, hogy elérkezett a felszabadulás órája. Hiába állította fel a rendőr állam kémeit a