Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-11 / 50. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1904 december 11. közül 41-ből érkezett üdvözlő irat, amelyeket Nedeczky Jenő felmutatott, ezután pedig megköszönte az érdeklődést s esküszóval zárta be a népgyűlést. A nép szintén felemelte a kezét és megesküvék s a Kossuth-nóta hangoztatása mellett oszlott szét. A népgyűlés teljesen rendben folyt le. A nép szokatlanul csendesen és békésen viselkedett ; Holló Lajos szavaival élve, nem volt nagyon hevülékeny. Népgyűlés után társasebéd volt a >Korona« szálloda termeiben, amely d. u. 3 óráig tartott. Felköszöntőket mondtak: Nedeczky Jenő, Holló Lajos, gróf Zichy Aladár, Szentmihályi Dezső, dr Tarányi Ferenc, Eitner Zsigmond stb. A képviselők még a délután folyamán elutaztak. Csányi László szobra. Egy fővárosi lap azt irta, hogy Csányi László szobrára valamikor, valahol megindult a gyűjtés, de abban maradt. Valahol meg kell lennie az összegyűlt pénznek. A zalamegyei hirlapirók szövetsége ezen köz lemény alapján elhatározta, hogy mozgalmai indít a gyűjtés újból való felvétele végett. A megyei lapoknak a következő felhívás küldetett meg, amely Borbély György tollából származik : Én nem tudom, de egy pesti lap mondja, hogy Csányi Lászlónak a szobrára valamikor kezdettek pénzt gyűjteni s valamenuyicske össze is gyűlt, aztán minden elhallgatott. Nem az úgynevezett piszkálódásért kell a szónak ezt a fonalát tovább fonnunk, mitha valami gyanús tünettel volna bajunk. Ha kezdette valaki, bizonyosan meg is van a kezdet sértetlenül. S ha senki sem kezdette, akkor még bizonyosabb, hogy a nem levőt nem lehetett rosz helyre tenni. De akár kezdette valaki, akár nem: a mostani állapot a semmivel egyenlő. Már pedig nem haszontalan tárgy a Csányi László emlékérői beszélni. Ha kezdette valaki s félbemaradt: folytatni kell; ha senki sem kezdette: meg kell kezdeni. A mult nem halál s a halál nem enyészet. Csak a hátunk mögé szorult levegő s a fold alá rejtőzködött gyökér. Az életnek feltétele ez is, az is. Szívunk ebből és táplálkozunk abból. Gyökér a mult, a nemzet élet-fájának a gyökere, melyet az emlékezésnek a könnyeivel kel) öntöznünk, hogy a fa el ne száradjon. Első sorban gyökeréből táplálkozik a fa. Múlton épül a jövő. „A lelkes eljár ősei sírlakához s gyújt régi fénynél uj szövétneket." Meg kell becsülni a multat, hogy érdemeljük meg a jövőt. Csányi László egyik fényes alakunk a históriai ragy alakok között. A 48-as zivataros napokban szerepelt s szerepe nem volt uz utolsó szerep magyar fajunknak ébrentartására. Nem vitte azt a szerepet, amit Kossuth Lajos vitt, mert azt csak egy ember vihette. De nézzük meg a felhivó szózatjait, melyeket az égő szenvedelem lángja hevített. Magyar hazájához és nemzetéhez szító láng hevítette szózatjait. Nem hidegebb láng, mint a többi magyar hősöknek és vértanuknak a szivét. Állítsunk emlék-szobrot róla. Becsüljük a multat, hogy megérdemeljük a jövőt. Áldozzunk I a múltnak, hogy ne átkozzon bennünket a jövő. Nézzünk hátra is, hogy láthassunk előre. Állítsunk szobrot az emlékének, mely iskola legyen a gyermeknek, s templom az öregnek; hol a csendes emlékezésnek könyével áldozzon a vén, s repülő képzeletet teremtsen az ifjú; szobrot, melyhez elzarándokoljunk, hogy századoknak róla visszaverődött fénysugara felvillanyozza a már már szunnyadó erőnket; szobrot, hol a művészet a hideg kőből is meleg lángot löveltet ránk, a faj szeretetnek édesen pezsgő, forró hevületét. Állítsunk szobrot róla, egy Csányi képet itt a nyugati Magyarországnak, mely oly közel van a nyugati idegenekhez. Határkövet állítunk akkor. A kereskedői nyugdíj. Nem olyan nagy ideje annak, hogy Magyarországon a nyugdíj intézményt ismerjük. A régi vármegye, amely az összes köztisztviselőket választotta, nem adott nyugdíjat. Az állam pedig egyáltaljában nem tartotta kötelességének azt, hogy bármely egyénnek, vagy társadalmi osztálynak a munkaképtelenség, vagy öregség esetére existeDciát biztosítson. Először a rokkant és megsebesült katonák kaptak bizonyos segélyt az öregség és nyomorúság napjaira; később az állam kiterjesztette ezt a jótéteményt összes tisztviselőire s az államot követték a vármegyék, városok, községek, pénzintézetek, sőt magánosok is. De mindig csak katonákról, tisztviselőkről, szóval olyanokról volt szó, akiknek munkaereje, ideje ós képessége úgy le volt kötve, hogy rájuk nézve a vagyonszerzés, az öregség napjairól való gondoskodás ki volt zárva. A nyugdíj alapja éppen az, hogy a munkabér, a fizetés csak a napról-napra fedezendő szükségletek mérvéhez van szabva, tehát abból tőkét gyűjteni nem lehet s hogy az egyén érvényesülésének, a tehetségek kifejtésének, tehát a vagyonszerzés lehetőségének határt szab a szigorúan meghatározott munkakör. Ujabb időben azonban az az általános törekvés nyilvánul meg, hogy a szabad kereseti pályán levők is nyugdíjat biztosítsanak magukaak. Felmerült már az orvosok, ügyvédek, iparosok, legújabban pedig a kereskedők nyugdíjügyének kérdése is. Ennek a törekvésnek érthető és méltányolható oka a gazdasági viszonyok változása s az egyes kereseti á^ak túltömöttsége. A megélhetés nehézségeinek, az igényeknek szaporodása, a verseny túlhnjtása folytán a vagyonszerzés lehetősége nagyon megcsappant. Kevesen vannak, akik a saját erejükből nyugalmas öregeéget tudnának maguknak biztosítani. Ugy akarnak tehát magukon segíteni, hogy nyugdíjra aspirálnak. A törekvés igy magában véve jogosult és helyes is. Van azonban olyan eleme, amely azt kivihetetlenné teszi s eleve meg is hiusítja. Nevezetesen minden ilyen irányú mozgalom abban csúcsosodik ki, hogy az állam biztosítsa a nyugdíjat, vagy legalább is nyúljon bele kényszerítő kézzel a viszonyok rendezésébe. Ez az alulról felfelé terjedő szocialisztikus felfogás az állam kötelességének tekinti a mindenkiről való gondoskodást s kinövése az állami /nindenhatóságb.t vetett hitnek, amelyet ujabban az államok berendezkedése, a hatalom szertelen központosítása tápiái és erősít. Az állami beavatkozás követelése ezeknek a mozgalmaknak úgyszólván sarkponij.i s éltető eleme. Az eszméket felfogni, propagálni képesek vagyunk; azt is belátjuk, hogy fejletieu közgazdasági viszonyainknál, a társadalom erőtlenségénél fogva azokat csak a legnagyobb erőinegfeszítéssel tudnánk megvalósítani. Megragadjuk tehát a dolog kényelmesebb oldalát: adjon az államFejlettebb, hatalmasabb, nagyobb országokban természetesen nem igy alakul ki a mozgalom, hanem mindig az önsegélyre s az erók egyesítésére támaszkodik. Igy pl. Amerikában minden vállalat biztosítja munkásait baleset, rokkantság, munkaképtelenség esetire. Általánosan el vau terjedve az életbiztosítás, amelynek segítségével mindenki igyekszik öregségére tőkét szerezni, családjának existenciát biztosítani. A kereskedői nyugdíj, amely önálló kereskedőket akar istápolni, azt hiszem, teljesen ismeretlen intézmény és speciális magyar találmány. Állami segítséggel megvalósítani nem lehet; az önsegély alapján pedig talán még kevésbbé. Legfeljebb úgy, hogy az élelmesebbet, a vagyonosabbat, a gazdagabbat meg kellene adóztatni azok kedvéért, akik nem képesek maguknak annyit biztosítani, hogy nyugdíjra ne szoruljanak; vagy nem akarnak addig dolgozni, amig erejük engedi. A biztosított existencia, bármilyen szerény is, a takarékosságot lohasztja s a vállalkozási kedvet csökkenti. Én azt hiszem, hogy a kereskedőket nyugdíj szempontjából két osztályba lehet sorozni: egyik az, amelyik nem szorul nyugdíjra, a másik az, amelyik nem érdemel nyugdíjat. Hova tűnnék az élelmesebb, a vállalkozóbb kereskedő és a nyeglék közti külömbség, ha a nyugdíj mindegyiket egyenlősítené? A megbízhatóság, a hirnév, mint üzleti tőke értéke leszállna s minden tevékenységet megzsibbasztó nyugalom után való törekvés houosulna meg a közgazdasági élet legmozgékonyabb osztályában. Egyébként a dolognak az volna a vége, hogy a vagyonos kereskedő fizetne azok javára, akik — Egy kérésem volna gróf úr. — Parancsolja életemet kedves Thea, az öné . . . — Annak a szegény kocsisnak meg íbgja téríteni a kárt, azonfelül még valami kárpótlást is ád neki a kiállott ijedség fejében. A rendőrségen könnyen megtudhatja a számát. A zene a négyes előjátékát játszotta. — Irigylem Thea azt az embert, akire részvétét pazarolja. Óhajtása teljesülni fog . . . — Szavát adja gróf úr? — Becsület-szavamat — válaszolá a gróf kissé elfogódva, de mégis szeretetreméltó szivélyességgel. — Köszönöm — mondá a leány fagyosan és felkelt. — Ah a négyes . . . Segítségére kell lennem táncosomnak, mert az a sajnálatra méltó fiatalember, aki engem hiába keres, ugy látszik rövidlátó . . . — Nagysád tréfál, táncosa tiz perc óta élvezi társaságát. Thea tetetett meglepetéssel emelte fel táncrendjét, mely selyem zsinóron függött övén ós belepillantott úgy, hogy a grófnak okvetlenül észre kellett venni nevének törlését. — Nézze csak — mondá Thea felületes sajnálkozással a grófnak. — Elfelejtettem önnek megmondani, hogy ezt a négyest Korpoudy tiszthettes urnák Ígértem oda . . . Kivülem van még egy néhány hölgy ós gróf úr nem marad táncosnő nélkül . . . A gróf felegyeneoidett. Komoly arca eléggé mutatta, hogy sértve érzi magát. — Nagysád! — mondá meglepetve ós oly hangsúlyozással, mely nem akart tűrni ellentmondást, de a leány ártatlanul tekintett arcába és kihívóan kérdé: — Nos? Miután a gróf hallgatott, nem titkolt izgatottsággal f'olytatá : — Vagy talán erővel akar régebbi jogával élni, ha bár kijelentettem, hogy legnagyobb sajnálatomra máskép rendelkeztem? — Nem ! feleié a gróf fagyosan. — Ilyen kijelentés után csak arra kérhetem, hogy mentsen fel többi kötelezettségeim alól is. Nem tudnám teljesíteni, mert nem lehetek egy percre sem tovább e ház vendége . . . Thea tudta, hogy e súlyos szavak lemondást jelentettek az egész életre, s egész valójában — • megremegtették. E pillanatban ragyogó arcca közeledett feléje a tiszthettes. Ekkor eszébe jutott valami és élénk tekintettel fordult, a grófhoz. — Nekem természeten nincs befolyásom elhatározására, de nem akarok öntől elbúcsúzni anélkül, hogy egy kis hazugságot be ne valljak. Nem másoktól hallottam a reggeli szerencsétlenséget, melyről előbb beszéltünk. Abban a kocsiban, melyet gróf urnák készakarva fel méltóztatott fordítaui, barátnőm ült és én . . . Midőn e szavak után a gróf arcába nézett, ugy tűnt fél előtte, mintha a büntetés súlyosabb volna, mint a vétség. A gróf oly nevetséges, mondhatni buta arccal bámult a levegőbe, a mely csak azok sajátsága, akik nem a szellem gyermekei. Képtelen volt egy szót is szólni. A képzeletében épített kártyavár összeomlott. Thea a tiszthelyettessel már a táncolók közé vegyült. Ilosvay gróf földre szegzett szemekkel hagyta el a termet és a ruhatár felé tartott . . . Rovenszky Árpád.