Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-21 / 34. szám

1904. szeptember 25. » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 3 A szegénységen még enyhíthet a bor- és gyümölcstermés, ha a heérésig nem teszi tönkre valami elemi csapás. Az idén kitűnik, hogy milyen fontos termény a gyümölcs, amely táplálék is, pénzforrás is. Csakhogy a mi népünk még nem tanulta meg a gyümölcsöt megbecsülni. A zalaegerszegi piacon iJO—30 körtét adnak egy garasért s az az asszony, aki a fején rettenetes nagy vékával gyalogol be a hetivásárra, a napszámát sem keresi meg. A gyümölcsaszalás s a konzerválás egyéb módjai ismeretlenek. Pedig a konzervált gyümölcs jó kenyérpótló s pl. a stayerországi és a krajnai paraszt sokféle ételt tud belőle készíteni. Meg kell takarítani az idén minden falatot ós különösen minden garast. Nincs olyan szegény ember, akinek felesleges kiadása ne volna. Ezeket rendszeres takarékossággal el kell kerülni és erősen hiszem, hogy ha a rosz esztendő sanyaruságainak legyőzésére mindenki csak az önmaga iránt tartozó kötelességét teljesíti, nem lesz éhező ember Zalavármegyóben. A takarékos társadalom minden tagja tud magának kenyeret biztosítani, a munkából élőnek munkát, a nyomorultnak alamizsnát adni. Nem szabad kétségbeesni s mindenekelőtt nem szabad a tapasztalatlan, a gazdasági élet útvesztőiben járatlan uépet kótsógbeejteni, rémhírekkel táplálni, közsególlyel biztatni. Ne rémüljünk meg egy rosz esztendő nélkülözéseitől. Roszabb is volt már. Éhen nem halunk, mert Magyarország földje, mikor legszűkebben fizet is, elég táplálékot nyújt 20 millió embernek. Ne várjunk mindent az államtól. A végszükség hála Isten nem következett el. Akit pedig Zalavármegyónek dombjai közé vezérelt a sors, hogy ezt a földet művelje s azon éljen, adjon hálát egy nap tizszer a Gondviselésnek, hogy itt művelheti a legsoványabb mezőt is, mert az soha meg nem csalja. Szegények lehetünk, de a mi fekete kenyerünk biztosabb, mint sok dtís vidék gazdagsága. Zalavármegyében rosz termést már láttam, de tömegek Ínségéről nem hallottam soha. Nézzünk bátran a tél elé. Segíts magadon két dolgos kézzel, józan élettel. Degeneráció. (A szesz.) Pusztít a pálinka mindenütt, ahová a civilizáció határkaróit leverték. Ahol az első civilizált embereket szállító hajó kiköt; ahová bevonul a felvilágosodást vivő hadsereg: ott nyomban megjelenik a pálinkás hordó. A civilizáció fényes na]íjának árnyéka a szesz, amely a haladást, a művelődést mindenütt követi, mint az éjszaka a nappalt. Amint a néger felhúzza az első úszónadrágot, amint a pápua asszony megszerezte az első divatos rongyot, amellyel mezítelenségét eltakarta: rögtön pálinkás edényt szerez, mert az idegen hódítók tüzes vizet hoznak magukkal. Jgy beszélik ezt a híres utazók. Biztosra vehetjük, hogy a Lasszába vonult angol sereg legelső sikere az lesz, hogy a dalai láma egy vaggon pálinkát rendel Londonból s szeszbe öli országa veszte felett érzett búbánatát és tele lesz Tibet részeg lámákkal. De ez mind nem baj. A fő az, hogy Angolországból hozassák a snapszot és angol konzorcium állíthassa fel az első tibeti szeszgyár részvénytársaságot. Mert az angolok nagyon szeretik a pénzt és szeretik a pálinkát is. Ennek a testben, lélekben erős népnek, a világ legszebb fajának borzasztó ellensége lett a szesz, amelyet mértéktelenül fogyasztanak a legmagasabb köröktől az utolsó matróz korcsmáig. A külömbség csak annyi, hogy az arisztokraták festett, szagosított italokat fogyasztanak, a matróz pedig beéri a legdurvább szesszel. Csak erős legyen, részegísen, butítson. És ez a kór lassan emészti a népet, sorvasztja az utódok életerejét, energiáját s mikor majd tetőpontra hágott az eliszákosodott nemzedék tobzódása, akkor következnek a józanabb fajok, amelyek átveszik a világ feletti uralmat. Boldogok lesznek azok a népek, amelyek le tudják győzni a szesz hatalmát ós nem hódolnak meg neki. Mi azonban aligha fogunk közéjük tartozni. Nálunk még nem esik egy fejre annyi szesz, mint Angliában, Hollandiában, Belgiumban, de nem hiszem, hogy a legerősebb szeszfogyasztó országban űznék vele azt az otromba visszaélést, amely a magyar parasztházakban otthonos. A gyermekeknek pálinkával való elbutítása itt már általános szokássá vált. A gyermeknevelés legelhanyagoltabb foglalkozása a népből való anyának. Az anya ha maga táplálja is gyermekét, az erős tápláló tejet nem tudja nyújtani, mert a nélkülözhetetlen, tartalmas, egészséges táplálék helyett a krumpli, az üres káposzta, kőttes, sovány prósza a fő táplálkozási anyag. Húsra nem telik már azért sem, mert a parasztasszony is a divat hatalma alatt áll és megköveteli a drága ruházatot. Az adó és egyéb megélhetési kiadások emelkedése nem állván egyenes arányban a jövedelemmel, a feltótlen szükséges toalett az erőteljesebb táplálék árát felemészti. De a legtöbb esetben bizony csak a cuclis üveg a gyermek dajkája. Hogy azután az a felmelegített, kártékony gombák, spórák és miazmákkal telitett tej micsoda forradalmat okoz a zsenge kisded szervezetében, az úgyis közismeretü. Tehát a gyerek beteg. Sír, nyűgösködik, forró a feje, nem szopik, nem alszik. Ezelőtt huszonöt-harminc évvel azt mondták ilyenkor, hogy a gyerek meg van igézve. Az orvosság is készen volt ós aplikáltatott. Az anyja helyett megszoptatta valamelyik ángyi, néni a rokonságból és Erzsók néne jól megmosta szenes vízzel. És használt. Csalhatatlanul. Az idegen tej kipucoválta a gyereket s a szenes vízzel való mosogatás a kis lázban égő testet léhűtötte. Most? Most a gyerek meg van röbbenve. Sőt — horrendum dictu — ideges. Igenis kérem, a göcseji gyerek ideges. A szüve van megröbbenve, meg megróműt. Ennek pedig megvan a legbiztosabb orvossága, amely nem liiányozhatik egy gyerekes házból nem. Ez pedig a szíverősíiő. Pálinka biz az, legfeljebb egy kis cukrot tesznek bele. A jobbmóduak azonban aqua carminativát visznek a patikából. És szesszel reparálják kicsi korában a parasztgyereket. Ha tiz csepp nem használ, kap húszat, harmincat, ami bizonyosan használ, ami azáltal dokumentálódik, hogy a gyerek elalszik. Elalszik, mert tökéletesen berugatták, mert szesszel lerószegítették. A gyógyításnak ez a módja pedig bebizonyított tény. Az apró gyerek szájába gyakran pálinkába mártott rongyot dugnak, hogy ne nyűgösködjék. Ezt megakadályozni ? Hát természetesen lehetne. A közegészségügy rendezésével. Hogy miképen, arról itt most bajos szólni. És a szesszel kezelt gyermek nemcsak megszokja, hanem meg is kivánja a szeszt. Mikor már növésben van, akkor meg táplálékul kapja. Uram Istenem, hol vannak azok a jó idők, amikor a magyar paraszt csak paprikával itta a pálinkát kideglelés elleni orvosságnak. Mikor a reggeli még meleg levesből és szalonnából állt? Mikor lenézte, megvetette a pálinkát, mert az csak tótnak való. Amit mégis télen, nagy hidegben elfogyasztottak az öregek, az a saját készítményű, tiszta szilvaszeszük volt. Itták az öregek olykor melegítőnek, néha orvosságnak. Ma? Úgyis tetszik tudni. A vízzel higított spiritusz járja. Télen, nyáron, hidegben, melegben, reggel, délben, este kijár a spiritusz. Ez olyan, mint a juhászbunda. Télen melegít, nyáron hűsít. Hogy a snapszon nevelt, spiritusszal táplált nemzedék testileg, lelkileg hogyan néz ki, hogy a bagóié mellett micsoda pusztítást visz végbe a szervezetben a szesz, mennyire visszatartja a testet növekedésében, a szellemet fejlődésében, híven megmutatják a császár virágszálai, a kitűnő eredménnyel regrutáit, katonának való legények. Tűzrendészet. Minden nyárnak állandó szenzációi a tüzesetek. Hol a czóplőgópből pattanik ki egy szikra, hol a gondatlan asszonynép gyújtja még a kéményt; dohányos emberek pipájától gyulád ki a kazal, vagy az istáló; leggyakrabban azonban felügyelet nélkül hagyott gyermekek okozói a veszedelemnek. Az idei nagy szárazság természetesen meg••••MMMMWMMaMMMm

BMBBaMMil

l

W I

H

HIIIMEa——raa

»n »ir m i nr

eang—PO Az öreg termete szinte sudárrá vált, a min

1 büszkén kidüllesztette mellét, felette összefonta karjait, akár csak egy hős. A poroszok hosszasan tanácskoztak suttogó hangon. Egy kapitány, kinek a mult hónapban esett el a fia, szintén védte a szógény ördögöt. Végül felállt ez ezredes. Milon atyushoz lépett és nyájas hangon kezdte: — Hallgasson meg öreg, még talán volna egy mód megmenteni az életét, ha kend . . . Milon már nem hallott. Gúnyosan farkasszemet nézett a győzelmes ellenség főtisztjével, míg a felkerekedő szél játszott pihés ritka hajával, egy csodás grimaszt vágott, hogy kettéhasított arca rémesre torzult s teli tüdővel szembe köpte a porosz tisztet. Az ezredes ütésre emelte a kezét. A tisztek felugráltak és nagy zűr-zavarban ordítoztak vegyes szavakat. Nem telt belé egy perc s a bátor fickó, a kit e percek borzalma sem tört meg, a falhoz volt kötözve — és agyonlőtték. A fiára, menyére, kót kis unokájára, a kik kétségbeesve zokogtak, biztatóan, szeretettel mosolygott a fegyverek dörrenéséig. Igy mosolyoghattak valaha a vértanuk. tért vissza a mészégetőhöz. A lovat a sötét kemence gádorba kötötte, ledobta a porosz egyenruhát, megtaposta és belebujt szegényes paraszt gúnyájába. Hazatért és reggelig nyugton aludt. Négy napig várakozott, míg lecsillapodott az izgalom a poroszok közt s vége lett a gyilkos után való meddő kutatásnak. Az ötödik éjjel újra munkához fogott s megölt két ellenséges harcost ugyanily csellel. Akkortól kezdve minden éjjel kiment rémes embervadászatra, átkutatta az ismert határt, majd itt, majd ott terített le egy-egy poroszt s a holdfényben mint porosz ulánlis száguldta be a kihalt mezőséget. Ha akadt zsákmánya, útszélen hagyva a hullákat, megnyugodva tért vissza rejtekéhez. Déltájt a legártatlanabb ábrázattal vitt zabot, vizet a lovának. Szüksége volt, hogy izmai erősek, lábai gyorsak legyenek az éjjeli emberhajszákon. Egy este a tőrbe ejtett egyik porosz katona mégis idejekorán kapott a fegyverhez ós végig hasította az öreg arcát. Elvérzett azért az ellenség társával együtt az öreg biztos csapásai alatt. Milon móg be birta kötni a lovat a mészégetőbe, le birta vetni titkos uniformisát és átöltözni, de haza menet máiösszeesett a vérveszteségtől; alig birta lábát az istállóig vonszolni. Ott összeesett, szobájáig már nem birta a lába. Ott akadtak rá reggel az almon vérben ázva. * * * A mint befejezte elbeszélését, felemelte lesütött szemét, megkönnyebbülten mérte végig a porosz tiszteket. Az ezredes idegesen cibálta a bajuszát s kérdezte : — Nincs egyéb mondani valója ? — Nincs, tovább nincs semmi. A számadás rendben van. Tizenhat poroszt öltem meg, sem többet, sem kevesebbet. — Tudja-e, hogy a halál vár kendre? — Hát kérem-e a kegyelmüket? — Volt-e katona valaha ? — A magam idejében voltam. Tudjátok-e, hogy az apámat is ti öltétek meg. Ö is katona volt az első császár alatt. És kisebbik fiamat Frangoist is ti öltétek meg a mult hónapban Evreur mellett. Tudjátok-e? A mivel tartoztam nektek, megfizettem. Kvittek vagyunk. A tisztek összenéztek. — Nyolc poroszt apámért — folytatta az öreg —r nyolcat a fiamért. Most már rendben vagyunk. Én nem kerestem veletek a harcot. Nem ismerlek benneteket. Azt sem tudom honnan jöttök. Betelepedtetek a házamba és urak vagytok benne, mint csak odahaza. Megboszultam mindent. Nem sajnálom.