Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-31 / 31. szám

342 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1904. julius 10. Külön vámterület. Évről-évre, amint a kereskedelmi tárca költség­vetését tárgyalja a parlament, szóba kerül a külön vámterület kérdése, amelytől nagyon sokan várják Magyarország jövendő felvirulását, gazda­sági megerősödését. A lapok, mindegyik a maga pártállása és felfogása szerint, megvitatják a kér­dést; a parlamenti beszédek é* vezércikkek pro és contra argumentálnak a vámközösség vagy a külön vámterület mellett. A vámterület kérdése Magyarországra nézve a legfontosabb gazdasági kérdés. Azt elismerik jobbról, balról, hogy gazdasági bajaink súlyosak, hogy helyzetünk mostoha; de hogy melyik a megerősödéshez, a gazdasági hatalomhoz vezető biztosabb ut, afelett a nézetek homlokegyenest ellenkeznek. Az önálló vámterület híveinek könnyebb a helyzetük, mert ma az ország általános hangulata nekik kedvez. Minden gazdasági faktor, minden társadalmi osztály a határ lezárásától, az önálló vámterülettől várja a boldogulást s csak a politikai okosság, a radikális újításoktól való aggodalom, meg talán közjogi viszonyainkban rejlő ukok nem engedik a vámsorompók felállítását. A földművelő osztály, az iparos, a kereskedő az önálló vám­terület után vágyik. Nem azért, mert feltétlenül meg vau győződve arról, hogy az előnyösebb konjunktúrákat teremt rá és az egész nemzetre nézve, hanem mert gazdasági bajaitól való meg­szabadulásra biztos eszközt nem talál, meg sze­retné tehát kisérleni a bizonytalant. Ez legalább reménnyel kecsegtet, míg a mostani helyzetet reménytelennek látja. Magyarországon a külön vámterület hatása még kipróbálva nincs. Gyarmatszerü helyzetben voltunk századokon keresztül s azokat a határ­vámokat, amelyeket valaha a kivitelnél s behoza­talnál inkább finánciáüs, mint közgazdasági szempontból szedtek, nem az ország, hanem idegen érdekek alapján állapították meg. Az ujabb időben követett védővámos gazdasági politika uralma alatt azután láttuk más országok felvirulását, a polgárság gyarapodását. Nagyon könnyen megmagyarázható tehát az, hogy a nép széles rétegei, a laikusok egész tábora annak tulajdonította hátramaradásunkat, az ipar fejlet­lenségét, a földműveléssel foglalkozó osztályok, a középbirtokosság s a parasztság elnyomorodá­sát, hogy mi gazdasági érdekeinket, földmüvelé­sünk és iparuuk termékeit vámokkal nem védel­mezhetjük a mi érdekeinknek megfelelően, hanem kénytelenek vagyunk Ausztria érdekeit is figye­lembe venni, amelyek sokszor nem ugyanazodo­sak a mi gazdasági érdekeinkkel, sőt nagyon sokszor egyenesen ellentétesek. Ausztria védelmet követel iparának, hogy biztosítsa annak részére a monarchia fogyasztását; Magyarország védel­met követel földművelési terményeinek, hogy búzáját, állatjait, borát fogyassza el Ausztria. Monarchikus és gazdasági közösségben élő orszá­goknál, amelyek közül egyik iparüző, a másik földművelő, a méltányosságnak ezt a módját kifogásolni sem lehet. Csakhogy ránk nézve a vámközösségnek s a kölcsönös nfiéltányosság alapján megállapított védővámoknak egy nagy hátrányuk is van. A Magyarországra való tekintettel megszabott agrár vámok nemcsak a mi földmivelési érdekeinket védelmezték, hanem lehetővétették, hogy Ausztria földmüvelése is megerősödjék éíj velünk versenyre kelhessen; az osztrák ipart védő vámok azonban nem védelmezhették a mi iparunkat, nem segít­hették elő a mi ipari fejlődésünket, mert nem volt iparunk s ennek kifejlődését századokon keresztül éppen az Ausztriával való viszony aka­dályozta meg. Állami szubvenciók, mesterséges eszközök és nagy áldozatok árán lehetett némileg ellensúlyozni az iparra nehezülő nyomást s megteremteni ujabb időben némileg fellendülő iparunkat. Ezek tények, amelyeket elvitatni senki sem akar. Kérdés azonban, hogy ezek a tények a mai viszonyok között indokolttá teszik-e azt az ugrást a sötétbe, amelyet az ország a vámeorompók felállításával tenne. Ha Ausztriának és Német­országnak a kezét-lábát meglehetne kötni, hogy Magyarország gazdasági terményeivel szemben védő vagy tiltó vámokat ne alkalmazzon, egy csapásra meg volna oldva a kérdés s felállíthat­nánk a vámsorompókat. De mi lenne a hatása annak, ha az ipari vámok viszatorlásakép Ausztria és Németország magas vámokkal sújtanák a magyar­országi búzát, állatokat, bort, tát s nyersanyago­kat? Az ipartermékek ugyan megdrágulnának, mert az osztrák gyárak versenyétől megszabadulna a magyar ipar; de nem volna, aki megvehesse, mert a földművelés, amely ezideig létünknek alapja, belefulladna a saját zsírjába, vagy száz milliókkal károsodna meg. Hieronymi kereskedelmi miniszternek a vám­területre vonatkozó beszédében sok olyan elvitat­hatatlan adat van, amelyek majdnem kétségtelenné teszik, hogy a külön vámterületre való átmenet súlyát ma még nem birná elviselni az ország. E/. az átmenet többet rombolna, mint amennyit alkotna. Teremthetne ugyan magyarországi ipart, de megkárosíthatná a földművelést, egyelőre meg­bénítaná a forgalmat s az Ausztria felé irányuló kereskedelmet. Az ipar sem lenne magyar, mert ehez sem tőkénk, sem emberanyagunk nincs. Külföldi tőke, idegen gyárosok áttelepülése, ide­gen munkások beözönlése még nem jelent feltét­lenül gazdasági erőt s nemzeti szempontból még aggodalmas is. Ha tehát Magyarország gazdaságilag teljesen önálló akar lenni, függetlenítenie kell magát Ausztriától s általában a külföldtől ugy, hogy földművelési termékeinek fogyasztását itt benn biztosítsa. Emelni kell a fogyasztóképességet, meg kell teremtenie az ipart már a vám közös­ségben, hogy amikor felállítja a sorompókat, ne kelljen félnie a visszatorlástól, el tudja viselni az átmenet terheit. Az önálló vámterület fontos gazdasági és nem­zeti cél, amelyet el kell érnünk, ha gazdaságilag teljesen függetlenek akarunk lenni, de amely már nagy gazdasági erőt feltételez. Ezt az erőt gyüjt­zük össze, mert a világversenyben a gyenge nem boldogulhat. A szegény ember háza. A huszadik század a socialis intézmények korszaka. Minden világrészben szociális törek­vések törnek elő; ha nem is egyforma mérték­ben, de már láthatjuk mindenütt csiráját e törekvéseknek, melyek az elnyomott szegény osztály, a munkásság, a kis emberek felsegíté­sére, védelmére irányulnak. Kezdik belátni az emberek, a kormányok, hatóságok, hogy épen a békés idő legjobb arra, hogy a szegény alsóbb osztály feljajdulápán segítve lehessen; nem várva be azt az időt, midőn az alsóbb osztály lerázni akarván magáról a súlyos terheket, rombolással törekszik jóg iinak, megélhetésének biztosítására. Eme humánus törekvések elől Magyarország sem térhet ki. De sajnos, hazánkban még nem igen találunk számba vehető szociális intézmé­nyeket, melyek a kis emberek, a munkásság sorsán javítottak volna. Ha van is egy-két a nép jogait védő szociális intézményünk, azok alamizsna számba mennek; holott éppen nekünk, magyaroknak — van nagy szükségünk szociális reformokra, mert hiszen csak egy maroknyi nemzet vagyunk és e maroknyi nemzet is fogy napról-napra. Nagyon nehéz a kis emberek megélhetési viszonya nálunk; a minek me^ is van a természetes következménye. A kivándor­lási statisztika holt szám-adatai elszomorító ké­pet nyújtanak erre vonatkozólag. De szükség van szociális reformokra azért is, hogy meggátoljuk a téves szocializmus terjedé­sét, mely hazánkban termékeny talajra talált. Hisz tiz év előtt csak ugy hirből ismertük a szocializmust, ma már szemtől-szembe kell lát­nunk e tannak vészes következményeit, ma már a nép ezrei és ezrei vallják e tant, melynek segélyével akarnak sorsukon javítani. A társadalomnak, a hatóságoknak, a kormány­nak vállvetve kell szociális bajaink megszünte­tésére hatni, okos, oéltudatos, humánus törek­vésekkel, intézményekkel ós törvényekkel. Azért hát örömmel látnánk, ha a kisgazdák védelmére a homestead intézmény létesítésének törvénybe iktatása érdekében megindult mozga­lom sikerre vezetne. A homestead nem uj intézmény. Észak-Ámeri­kában, az egyesült államokban már régen élet be lépett s törvénybe iktattatott. Lényege abban áll, hogy a kisemberek háza, földje, követelése, házibutora, műhelye ki vannak véve a végre­hajtás alól. És itt valóban szociális missiót teljesít a homestead intézmény. Az erre irányuló eddigi törekvés teljesen TÁRCA. Egy különös ember. Gyiirky Ádám a legközönségesebb emberek közül való volt. Még csak nem is tucatember, mint mondani szokás, hanem egy értéknélküli valami, akinek csak fizikai lénye mozgott, lelki világa pedig megmaradt mindig az ő mozdulatlanságá­ban, amiről nem lehetett tudni, öröklött buta­ság-e, vagy erőltetett nemtörődömség. Ami a külsejét illeti Ádám urnák, az hatá­rozottan imponáló volt. Nagy, széles válla, sza­bályos szép arca, amelyről lerítt a vasegészség, határozottan vonzóvá tették. Gyürky azonban nem törődött azzal, hogy kíváncsi szemek vizs­gálják végig, tüzes pillantások fogadják és kisé­rik; ő ment a maga utján. Ez az ut pedig elég rövid volt: a lakásától a hivataláig. Másutt Gyürky Ádámot ember fia még nem látta. Pedig nem volt embergyűlölő, sőt szivesen elmulatott hivataltársai bohóságain, csak lusta volt nagyon. Egy szép napon aztán Gyürky azzal lepte meg a világot, hogy vőlegény. Ám rajta ez az állapot sem változtatott semmit. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy mi viszi bele a házas­ságba. Valószínű, hogy pusztán szokásból húzta az ujjára a gyűrűt, amihez hasonlót látott apja avagy nagyapja ujján is. Jövendőbeli feleségével akkor még egyetlenegyszer beszélt Ádám s ekkor volt első találkozásuk is. Hanem azért rendben ment minden. Megtartották az eljegyzést s bol­dog volt mindenki, vőlegény menyasszony egy­formán. Ádám úrra ugyan senki sem mert volna bizonyságot tenni, mert nála az eféle állapotot semmi külső jelből észlelni nem lehetett. Éppen olyan egykedvű volt a nevezetes estén, mint egyébkor s éppen olyan lustán adta feleleteit a szomszéd vármegye aljegyzőjének a kérdéseire, mint a menyasszonyáéra. Ez a fürge kis terem­tés rózsás, piros arcával, mosolygó kék szemei­vel igazán boldog volt. Kis hiján elnyelte tekin­tetével Ádám urat, akinek férfias szépsége feled­tette vele különös modorát. A dolgok különben eléggé gyorsan fejlődtek. Csakhamar megesett az esküvő s a fiatal pár azon vette észre magát, hogy tul van a nászút boldogságán is. Gyürky tehát újra vissza cseppent hivatalába l s ezzel a régi kerékvágásba. Valami nagyon j ugyan az egész eset nem térítette el minden­I napi életétől s ha a sok vasút, hotel s az uta­zás egyéb változatosságai nincsenek, talán észre sem veszi, hogy egy parázsszemű kis teremtés kapaszkodik a karjába ós pedig olyan erővel, mintha csak attól félne, hogy az a nagy erős ember egyetlen lépéssel ugy ellép tőle, hogy soha sem éri többet utol. Ádám valósággal megbabonázta a feleségét hallgatagságával s imponáló erejével. A kis gyenge teremtés akárhányszor lopva tekintett végig a nagy szál emberen s aztán önmagán, a mi rendesen egy kis elkeseredéssel végződött. Ádám nem törődött semmivel. Azzal sem, ha gyerekes örömmel fut elébe az asszony ha meg­jön, azzal sem, ha éppenséggel rá sem nézett a felesége. Szólni a legszükségesebbnél egyebet Gyürky Ádám sohasem szokott. Egy szép napon nagy dolog történt. Edit kisírt szemmel fogadta az urát s mikor a nya­kába borult, megint kitört belőle a keserves sirás. Adám állta agy darabig a ráhulló asszonyi könnyeket, aztán szép lassan lefejtette az ölelő karokat s mintha mi sem történt volna, leült a pamlagra. Edit odakuporodott mellé s nézte, nézte sza-

Next

/
Thumbnails
Contents