Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-11-27 / 48. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Birlap« 1904. november 27. Az obstrukciót elitéljük, az erőszaktól féltjük az alkotmányos szabadságot. De valamelyiket el kell fogadnunk. .Melyiket akarjuk inkább? A maihoz hasonló politikai helyzet még aligha volt Magyarországon. Apponyi, a kinek jellem-tisztaságához, szándékainak önzetlenségéhez szó sohasem fért, beáll az obstrukció vezérének; Bánffy az ellenzéken ül; két volt miniszter kilép a szabadelvű pártból; Széli Kálmán leteszi a mandátumát, a többség s a kormány a végső küzdelemre készen néz farkasszemet a szövetkezett ellenzékkel, a tűzzel és vizzel, amelyek ime egyesültek. Akinek megadatott az a bátorság, hogy állításait mindig igazanak, véleményét igazságnak higyje, az már eldöntötte, hogy hol az igazság; de a józan többség tájékozatlanul áll meg a nagy kérdés előtt: kinek van igaza. Szimpatia, bizalom, tradíció után indulhat bárki, de biztos tudat ma senkit sem vezet. A vidék hangulata örök hullámzás. Varjuk a jövőt. A lelkekbe beleszürődött a kétség s minden bizalmi és bizalmatlansági nyilatkozatban ott van egy kérdőjel: Veletek vagyok, de nem tuduin, hogy jól cselekszem-e ? Városi csendőrség. A mult héten Zalaegerszeg város képviselőtestületének két napon át tartó közgyűlése volt, 8melyen a többek között a rendőrkapitány fizetésének kérdésével is foglalkoztak. A törvény úgy rendelkezik, hogy a rendezett tanáosu városokban a rendőrkapitánynak nem lehet kevesebb fizetése, mint a járásokban a Bzolgabiráknak. Miután pedig a vármegyei tisztviselők fizetését az állam rendezte s a szolgabirák javadalmazása emelkedett, a rendőrkapitány azt kérte, hogy a szolgabirákkal egyenlősítsék. A közgyűlés azonban nem szavazta meg TÁRCA. Egy párisi detektív naplójából. Annyi bizonyos, hogy a tegnapi eset fölülmúl minden eddigit. Hallgassák meg csak és csodálkozzanak. Charles de Luvoise úrhoz, az ismert miniszteri tisztviselőhöz, elegánsan öltözött, csinos fiatalember kopogtatott be. — Bocsánat . . . — Tessék, tessék! — Monsieur de Luvoise? — Én vagyak. — Pardon uram, de valami igen kényes ügyben bizalmasan óhajtanék önnel beszélni. — Kicsoda ön? — Ezt az egyet rem mondhatom meg. Az én személyemet titokban kivánom tartani, amihez bizonyára jogom van, ha önnek akarok szívességet tenni. — Halljuk uram, ön valóban kíváncsivá tesz. Megkínálta a fiatalembert székkel, cigarettával 8 ez így kezdte: — Szereti ön, uram, a feleségót ? — Tessék?! — Bátorkodtam kérdezni, hogy szereti-e uraságod a feleségét? — De már megbocsát ... ez a kérdés . . . a kért fizetésemelést, mert a rendőrkapitánynak annyi fizetése már van, mint a legkisebb szolgabírói javadalom; azt pedig, hogy a legmagasabb fizetést köteles a város a kapitánynak megadni, a törvény nem mondja. Hogy mennyiben törvényes s méltányossági szempontból mennyiben helyes a kópviselőtesület határozata, nem akarom vitatni. Annyi azonban az elutasító határozatból is kitűnik, hogy Zalaegerszeg város tisztviselőit a változott életviszonyoknak megfelelően fizetni nem tudja. A rendezett tanácsú városok szervezete annyira drága; olyan nagy apparátussal kénytelenek dolgozni, hogy még nagyobb anyagi erővel biró városok is roskadoznak a terhek súlya alatt; mi pedig majdnem a csőd szóléig jutottunk már s volt idő, amikor az ország minden lapja Zalaegerszeg város anyagi bajairól, gondnokság alá helyezéséről beszólt. Ma is a legnagyobb anyagi áldozatok, a legtulfeszítettebb áldozatkészség árán vagyunk képesek a statusquot fenntartani; miután azonban helyzetünknél fogva nincs kilátásunk arra, hogy nagyobb arányú gazdasági fellendülés uj jövödelmi forrásokat teremtsen, be kell látnunk, hogy intézményeinket fejleszteni nem tudjuk. Az élet pedig a mi kedvünkért meg nem áll s mindennap új követelményekkel áll elő, amelyeket ki kell elégíteni. A közrend fenntartása a legelső érdek. A rend-őrség fejlesztése, nívójának emelése elodázhatatlan. De vájjon számíthat-e arra a város, hogy a legminimálisabbra szabott fizetésért mindig fog kapui megbízható tisztviselőket és jóravaló legénységet. Egyszer-máskor a véletlen a kezére járhat, de nem valószínű, hogy a jövőben is hajlandó legyen valaki feláldozni magát a városnak s felelősségteljes szolgálatot vegyen a nyakába, mikor más téren kevesebb munkáért jobb fizetésben, biztosított előmenetelben, nyugdíjban lehet része, amit Zalaegerszeg nem adhat meg. Hiszen manap egy irodatisztnek már több a fizetése, mint a rendőrkapitánynak s a jóravaló napszámos többet keres, mint a rendőrtizedes. Pedig a napszámostól senki sem követel tapintatot és erályt, éjjeli szolgálatot és halálmegvetést. Ezekkel tisztában kell lennünk akkor, ha a jövőre is gondolunk s akkor, amikor a rendőrség elten szórjuk magunk körül a tapintatlanság és erélytelensóg vádjait. A város nagyobb áldozatokra nem képes; a mostani eszközökkel pedig nem fog soha olyan rendőrséget teremteni, amely beillik a mai korba s amely elég emberrel, erélyes legénységgel rendelkezzék a polgárok életének és vagyonának, a nyugalomnak és közrendnek biztosítására. Gondolkodjanak tehát a vezető körök olyan módokról, amelyek mellett a kiadások szaporodása nélkül is a közrendészeti szolgálat jobb ellátása biztosíttassák. Az ország költségvetésébe a m. kir. csendőrség legénységének szaporítására nagyobb összeget vett fel a kormány. Az indokolás azt mondja, hogy több város a csendőrségre akarja bizni a közrendészeti szolgálatot s e részben a tárgyalások folyamatban vannak. A kormány tehát nem idegenkedik attól, hogy a városi belszolgálat ellátására csendőrséget adjon s több város belátta, hogy a közönségnek szolgálatot tesz, ha a közrendészeti szolgálatot reformálja. Hogy mik a reform anyagi feltételei, természetesen nem tudjuk; de azt hisszük, hogy uj terheket nem róna a városra, ós hogy rendészeti szolgálatra fordított kiadások árán meg lehetne szerezni a város részére a csendőrséget. A rendőrság még a legerélyesebb vezetés, a legköltségesebb szervezés mellett sem lehet arra képes, amire a csendőrség. A katonai szervezet, a fokozottabb fegyelem, a jó kiképzés föléje emelik a legkitűnőbb városi rendőrségnek. Magyarországon két elsőrendű intézményt szokás emlegetni, amelyek megütik a legszigorúbb nyugateurópai mértéket. Az egyik a csendőrség, a másik a pósta. A csendőrség szüntette meg aránylag roppant kicsiny létszáma mellett az egész országban elharapózott garázdálkodásokat s komolyabb esetekben a rendőrség mindig csendőri segélyre szorul. Azt hiszem, bővebb indokolásra nem is szorul az, hogy a városnak feltétlenül előnyös volna, ha a közrendészeti szolgálatot a csendőrség látná el. Evvel a város megszabadulhatna a rendőrség fejlesztésével járó gondoktól is. Más városok példáján okulva, talán Zalaegerszeg is megkísérelhetné a kormánynál a városi csendőrség kieszközlését. Legalább meglátnánk, nem jár-e a reform leküzdhetetlen anyagi akadályokkal. A balatonparti vasút. Zalavármegyének is, Veszprémnek is régen vajúdó, fontos kérdése a balatonparti vasút ügye, amely — szárnyra kelt hirek szerint — már néhányszor közel volt a magvalósuláshoz, de móg máig sincs kiépítve. Az érdekeltség kebelében ellentétek keletkeztek. A veszprémiek a vasút kiinduló pontjául Veszprémet akarják, mig a zalai érdekeltség Székesfehérvárral keres összeköttetést. Az érdekeltség legutóbb Veszprémben tartott — Mindenesetre helyén való. Elvégre az ember I ezt nem tudhatja. Nagyon ritka az olyan férj, I aki szereti a feleségót. Az ügy alapja pedig, amely engem önhöz hozott, épen ezen fordul meg! Legyen szives tehát őszintén megmondani, vajon szereti-e a feleségét s ha igen, súlyt helyez-e arra, hogy megmentse őt egy ballépéstől? — Uram, elég legyen ebből a tréfából, az ön ... — Pardon, méltóztassék a higgadtságát megőrizni, különben sohsem értjük meg egymást kellő üzleti komolysággal. Ez a szó »üzlet*, meglepte a miniszteri tisztviselőt. — Tehát mit kiván ön voltaképen ? — kérdezte a látogatót. — A dolog egyszerű. En különös szeszelyből, vagy mondjuk idealizmusból a lejtőre lépő asszonyok megmentésére törekszem. Multam tele van megtévelyedett asszonyok emlékével s ez serkent arra, hogy megmentsem azokat, akik még megmenthetők. Minden időmet erre fordítom, nem kímélve péuzáldozatot sem . . . magától értetődik azonban, hogy szolgálataimért, amelyeket a férjeknek teszek, a hálájukra is számíthassak. — Természetesen; folytassa kérem, a dolog kezd érdekessé lenni. — Nemde? . . . Nos; felajánlom önnek az ön i • feleségének a megmentését. — Az én feleségem . . . — Igen, madame de Luvoise, ha én közbe nem lépek, ma délután 3 órakor meg togja önt csalni. Pardon, ne heveskedjék; ón pozitív dolgot állítok csupán. De Luvoise ur arca olyan fehér lett, mint a papiros, amelyre épen hivatalos ügyeit irta. — Beszéljen uram, mondjon el mindent. Bárki legyen is ön, én hálás leszek ön iránt. — Épen ez az, amit előzőleg óhajtanék precizirozni. Mondtam már, hogy a titkomnak ára van. Azonban nem hinném, hogy ön sajnálna két-háromezer frankot . . . vagy mondjuk ezer frankot most és még ezer frankot a tettenéréskor ... — Természetesen, minden esetre. De uram, bizonyítékot! Bizonyítékot! — íme, a bizonyíték. Ezzel a különös látogató elővett egy fino m illatszeres levélkét, melynek megpillantásakor Luvoise urnák nagyot dobbant a szive. — Ismeri ön ezt az irást ? — kárdezte. — Mutassa meg I . . . adja ide a levelet. — Előbb nem, amig az alkut meg nem kötöttük. Szíveskedjék bankárjához intézni néhány sori, amelyben utasílja, hogy nékem két ezer frankot fizessen. Luvoise megirta az utalványt, azután kezébe kapta a levelet. Ah, csakugyan a felesége levele volt. Minden vonása., a papir, a tinta sziae megegyezett azzal, amelyet ő ismer. Válaszlevél volt, amelyet egy másikra irt s ez volt benne: