Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-17 / 29. szám

2 Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1904. julius 17. Beteges tünet — a mai névváltoztatás, a mely nemzeti kegyeletünk hiányát dokumentálja ország világ előtt. — Mert hisz mily kegyeletes lehet az olyan emberek szive, akik legjobban verik mellüket magyarságukért s még csak kellő tapintatuk és Ízlésük sincs ahhoz, hogy eszközeiket e tekintetben megválogatni tudnák ! ? Helyes a névmagyarosítás! De legyen benne logika, vagyis tartsuk szem előtt minden vezetéknév változtatásnál azt, hogy a vezetéknév jelentőségét a fogalom, melyet jelez, nem pedig hangzása adja meg. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor nevünk magyarosításával nem fogunk tüntetni, hanem egyszerűen külsőleg is kifejezést adunk nemzetünk nagyjai iránti kegyeletünknek, illetve nemzetünk iránt szivünkben gyökeredző és tetteinkben következetesen nyilvánuló kötelességérzetünknek. Közegészségügy s a lakásviszonyok. Nem rég a város éber és előrelátó kapitánya megfenyegette a háztulajdonosokat, hogy az udvarokon és emésztő gödrökben összegyűlt ezeny-vizeket a hőség bekövetkezte előtt kihordassák, nehogy megfertőztessék a levegőt és tenyésztelepei legyenek a bacillusok miriádjainak. A hivatalos fenyegetés végén természetesen néhány §. is büszkélkedett, amelyek értelmében a mulasztó megbüntetendő volna. Hogy eleget tett-e a t. publikum a felhívásnak, én nem tudom; de, azt hiszem, a rendőrség sem tudja. Nem is keresi, mert nincs rá módja, embere és ideje. Nálunk a közcsend, közrend, köztisztaság, közegészségügy paragra fusokba van ugyan szedve; de a közigazgatásnak nem adatik mód és eszköz arra, hogy azokat a paragrafusokat végre is hajtsa. Csinál tehát adminisztrációt papiroson. Felhív ós fenyeget s meg lehet magával elégedve, ha a rengeteg sok felhívással és fenyegetéssel idejében el tud készülni. A hirdetmény közzététetett; az utcasarkokra kiragasztatott: a nyári rendre vonatkozó iratcsomó tehát irattárba tehető. Biztosíthatom azonban az éber és előrelátó kapitányságot, hogy a felhívásnak nem tesz eleget senki, valamint a fenyegetéstől sem ijed meg senki. Mert hát igen jól tudják, hogy nem lészen semmi bántódásuk. Az az egy szál rendőr, aki a rekkentő melegben végigballag az utcán, nem képes mindent megvizsgálni és meglátni; a szomszéd pedig fel nem mer jelenteni senkit, mert ugyanabban a hibában leledzik. A hivatalos apparátusnak aunyi az írni valója, hogy bizony nem is ér rá az utasítások végrehajtását ellenőrizni. A kapitányság felhívásának, erélyes hangú fenyegetésének, sőt szigorú fellépésének nálunk nagyon is helye vagyon, mert kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a közegészség legveszedelmesebb ellenségei a túlzsúfolt piszkos udvarok. Magyarországon kevés olyan kis város van, amely ugy agyon volna építve, mint Zalaegerszeg; abol a kert s az udvar olyan kevés volna, mint nálunk. Ha a város legbelső részeit építenék agyon, ez még csak rendjén volna. A főtereken, utcákon mindenütt beépítenek minden megszerezhető területet. De nálunk a város szélein is ugy elaprózták a belsőségeket, hogy udvarról, kertről, szabad levegőről alig lehet szó. Tessék végigsétálni a Pap utcában, a Csácsiutca mellett épült uj utcában, méltóztassék megnézni a Vörösmarty-utcát, az Újváros-utca meghosszabbítását, a Z. G. £1. kertjének s a Verbőczy-utcúnak parcellázási terveit. Kis városban, ahol a vezetőség egy kis^é erélyesebben markolt volna bele a város rendezésébe, terjesz'kedési hely volna elég, ilyen építkezési módot csak ott láthat, ahol sziklák robbantásával s rengeteg áldozatokkal kell beépíthetővó tenni egy háznagyságu területet. Száz négyszögöl kiterjedésű telkeken áll kót három épület, istálló, öt hat disznóól s a fentmaradó helyen ott éktelenkedik a trágyadomb. De a rend azt is megkivánja, hogy a csatornázást erjesztő gödörrel pótoljuk s abban poshadjon el minden szennyviz. A városi szabályrendelet szerint a legkisebb házhelynek legalább 4U0 • méter kiterjedésűnek kell lennie. Ez az első hiba. Ez a minimum kevés a város külsőbb részeire. A szabályrendelet hibája volt az oka a beltelkek túlságos elaprózásának. Ha a minimum 400 • méternél nagyobb területben állapíttatott volna meg, a város jobban terjedt volna a szőlek felé, ami ugy közegészségi, mint közgazdasági szempontból előnyösebb, mint a házak összezsufolása. Ez az oka annak is, hogy a beltelkek ára, a terje' delemhez képest, nagyon magas. Nálunk egy Q-öl beltelek semmivel sem olcsóbb, mint háromszor akkora kiterjedésű városokban. A város egy szerencsétlen, gyengekezű vezetés hagyományainak súlya alatt nyög. Terv nélkül, ötletszerűen építettek, adtak utcanyításra engedélyeket s amig a város természetes fejlődésének útjait elzárták, a posvány felé terelték a terjeszkedést és előidézték a beltelkek oktalan elaprózását. Ujabban más szél kezd fújni. Félig meddig ki vannak jelölve a szabályozási és terjeszkedési vonalak. A baj csak az, hogy nagyon sok a holt pont, amely megakaszt mindent. A Kossuth Lajos utcát lezárta a kórház s a Körmendi-utca fejlődését, valamint a főgimnázium körüli terület beépítését megakadályozza a püspökség tulajdonát képező major és szántóföld. Ez a város legalkalmasabb terjeszkedési területe, megszerezni azonban — azt mondják — nem lehet. Mi azonban azt hisszük, hogv lehet, csak a városnak kell erélyesebben kezébe fognia a dolgot. Jogos közérdekről van szó. A házak további összezsufolása lehetetlen; a Zala árterületébe nem lehet építkezni. Annyira szükség volna ma már a belterület minden részére, hogy más hely hiányában az országutak mellé s a mezőkre építenek, mig a város belsejében 20—25 hold szántóföld van. A város vezetői nagyon nagy szolgálatot tennének a közérdeknek, ha a város terjeszkedésének s a lakásviszonyoknak kérdésével intenzivebben foglalkoznának. Figyelmébe ajánljuk s hatóságnak azt is, hogy az építési szabályrendeletet lépten nyomon kijátszák s még a minimális nagyságú telkekre a megengedettnél több ós nagyobb épületeket emelnek. Színészetünk. Micsei F. György színtársulatáról néhány vidéki lapban ós fővárosi újságban olyan híreket olvastunk, a melyek minket egerszegieket is méltán meglephetnek. Arról van szó ugyanis, hogy Micsei társulatát cserben hagyva, társulata egy részét ezen jelszóval, „a szinész megél a jéghátán is", — itthagyva, Budapestre zónázott, mig a pénz nélkül itt maradt társulati tagok kénytelenek nálunk valami kézművességhez fordulni, hogy betevő falatjuk legyen. Igy például Benedek, a társulat férfi tagjainak legelső, piktornak állott be, hogy éhen ne halljon. Hogy mindebből mi igaz, mi nem, azt nem vizsgáljuk, annyi azonban bizon.os, hogy az igazgató elmenetele és az előadások abbanhagyása után még jó darabig volt itt egy csapat szinész, de hogy ezek az éhséggel küzdöttek-e, vagy nem, nem tudjuk. Nem is jártunk utána, mert úgyis olyan sok keserűséget okozott Micsei igazgató városunk bérlő közönségének, hogy az ujabb — a színészekkel elkövetett eljárása feltárásává 1 Csakhogy mama tervez, Lili — végez. A kis Lilire szomorú napok viradtak : sirt sokat és keservesen, meg — olvasott. Ha csak tehette, menekült furiája elől. Felkereste a park legtitkosabb rejtekeit. Érezte a jogtalanságot, ami vele történik és leste-várta az alkalmat, hogy menekülhessen. Egyik augusztusi délutánon a garnizon otthon maradt tisztjei átrándultak a mézeshetek mámorából már alaposan kijózanodott századoshoz, kinek — mint mondták — alkalmasint már megint elkelne egy kis pöstyóui üdülés . . . Lilivel találkoztak először. Mindannyit meglepte a leány keresetlen bájossága, a hadnagy pedig, a garnizon legkackiásabb hadnagya egyenesen el volt ragadtatva. Félóra múlva pedig a kis Lili, a ki mód nélkül restelte a hozzá nem illő rövid ruhát, egész hosszú ruhában jelent meg a társaságban. A garnizou eleinte csodálkozott, később udvarolt, végül pedig valósággal attakot intézett a kis Lili szivére. A hadnagy kenterben győzött versenytársai felett. Az asszony pedig először szintén osodálkozott, később meg, mikor látta, hogy a garnizon szívesebben udvarol a fiatalság üde pompájában viruló lánynak, mint az ő kendőzóssel istápolt mfíbájainak, valósággal meg volt semmisülve tehetetlenségének tudatában. Másnap reggel csokrot, még az éjjel pedig éjjelizenét kapott a kis Lili. Azaz, hogy csak kapott volna. Szegényke minderről nem vett tudomást, szobafogságra volt kárhoztatva. TÁRCA. Az ostoba Lili. A kis Lili most lesz tizenhét éves. Csak pár napja jött meg a zárdából. Bizony megunta már a zsemlyeszoszt, meg a tejbekását, no meg akkor sem kívánkozott vissza, ha szoroz Rémregény jutott eszébe, ki oly sokszor elkobozta ágyából a regényeket. Itthon legalább ettől nem kellett tartania, kedvére olvashatott a legmodernebb irók halomszámra álló köteteiből. Vígan szökdécselt a terjedelmes park lombos, virágos labirintjaiban, majd kedves könyvével kezében letelepedett az óriás hárs tövében. Körülte nyíló virágok, felette dalos madarak s a szivében olyan bizonytalan, sejtelmes, édes-bús érzós . . . Igen ám, mikor ott a regényben is ott van a lombos, virágos, madárdalos park, az óriás hársfa, ott vau tövében a batiszt ruhás bakfis, csakhogy — nem egyedül. Egyedül . . . A kis Lili eddig nem tudta mi az: egyedül lenni. Most van életében először egyedül. A zárdában voltak jó barátnői, a kik oly szívesen elmondták sziveik titkát ós meghallgatták az övét. ' A szombati sétánál megláthatta azt a barna, | kékszemű diákot, a kinek azért volt hármasa a j magaviseletből, mert a direktor úr szigorú tilalma j ellenére bement a májusi ájtatosságokra, hogy a kis Lilit megláthassa . . . De most teljesen egyedül van. Anyja most ajándékozta meg már a második mostoha papával, hozzáment egy Pöstyénben kitatarozott bricsesznadrághoz, kinek nyomában majd ismét az egész garnizon fog udvarlóul felvonulni. Igy képzelte ezt a kis Lili édesmamája, a ki mostohább volt a mostohánál . . . Mintha csak a Hamupipőke gonosz mostoháját kérte volna vissza a kegyetlen sors a pokol fenekéről, hogy megverje vele a kis Lilit. Sok, sok főfájást okozott ennek az asszonynak a gondolat, hogy hova dugja ezt a nyakára nőtt, ostoba kölyket? Igy szokta volt becézgetni a szegényt . . . Szívesen otthagyta volna a zárda falain belül, de a főnöknő kijelentette, hogy ilyen nagy lánynak már küuu az életben a helye. Férjhez adni pedig az apai vagyonra való tekintetből nem akarta. Meg mit is szólna ahhoz a garnizon, hogy ő neki már férjhez menő leánya vau? Rövid, fólszárig alig érő ruhákban járatta s hu szó esett felőle, azt mondta, hogy az a tizenöt éves ostoba lány még nem jő számításba. Egyelőre azonban csak tűrte körében, most a garnizon úgy is gyakorlatozik, különben sem szokás viziteket fogadni a mézeshetekben . . . Elhatározta azonban, hogy tervszerűen üldözi a szegényt, igy legalább, ha arról lesz szó, hogy valami távoli nagynénihez vagy intézetbe mehet, szivesen menekül innét, ő pedij' megszabadul, tőle . . .